570 ezres kabátokat varrnak, minimálbéren élnek

II. rész

570 ezres kabátokat varrnak, minimálbéren élnek
Zsuzsanna négy évtized varrodai munka után még mindig szívesen ül le a gépe elé – Fotó: Bődey János / Telex

570 ezres kabátokat varrnak, minimálbéren élnek

II. rész

Legfontosabb

2023. szeptember 29. – 08:02

Másolás

Vágólapra másolva

Ezerkilencszáznyolcvanat írunk. Zsuzsanna befejezte az általános iskolát egy Fejér megyei faluban, kezébe vette a bizonyítványát, és nem sokat töprengett, hogyan tovább. Az utcájukban volt egy varroda, oda készült. Augusztusban ült le az első varrógépe mellé, és 42 év után állt fel az utolsó mellől. Közben a gyes időszakát és egy rövidebb kényszerleállást leszámítva folyamatosan varrt. 19 évesen ment férjhez, ekkor pár házzal közelebb költözött a varrodához, éveken át tulajdonképpen a szomszédba járt át dolgozni. Most 57 éves, 2022 novemberében ment nyugdíjba, de nem szakított örökre az egész életét átszövő munkával, két varrógépén időnként ma is varr.

A közel fél évszázad alatt előfordult néha, hogy Zsuzsanna elképzelte, kik hordhatják az általa készített ruhákat. Olyan emberekre gondolt, akik egy pláza üzletében vásárolnak. Egyszer egy dunaújvárosi butikban meglátott egy vászonnadrágot és felismerte, hogy azt ő varrta. Ez jó érzéssel töltötte el. Megkérdeztem, hogy a varrónők általában tudják-e, mennyibe kerülnek a ruhák, amiket készítenek. „Nem. Ránk ez nem is tartozik.”

Nem minden varrónő osztja ezt a véleményt: „Itt a lányok nagy zsiványok: amint bejön valami termék, az az első, hogy megnézik, mennyibe kerül. Két perc alatt megtalálják a neten. Mondjuk, ők nem tudják a vállalási árakat, mert azt nem adhatjuk ki. Ezeket az árakat csak mi tudjuk a varrodavezetővel. Annak a kabátnak, amit mutattam, 570 ezer forint az ára, mi meg kaptunk érte 23 ezer forintot – mesélte egy budapesti varroda vezetője.

A magyar ruhaipart bemutató sorozatunk második részében elsősorban azokkal az emberekkel foglalkozunk, akik a vállukon viszik az iparágat: aktív, nyugdíjas és önálló vállalkozásba fogott varrónőkkel beszélgettünk, és megnéztük, miért kezd hiányszakmává válni az övék. Az első cikkben az iparág hazai hanyatlásáról és perspektíváiról írtunk.

„Nagy akaraterőm volt a munkára”

„Imádok varrni, a mai napig varrok. Nagy akaraterőm volt a munkára. Azért nem is mentem el továbbtanulni, pedig elmehettem volna, de én jobban szerettem dolgozni – mondta Zsuzsanna. – A férjem mindig azt mondta, hogy te könnyen beszélsz, mert neked a munkád a hobbid.” Zsuzsanna otthona is tükrözi ezt: több helyiségben gondosan szabott drapériák fedik a falakat, amelyeket évszakonként és ünnepekkor aktuálisra cserél.

Szépérzék, ügyes kéz, kreativitás és nagy monotóniatűrés – ezek a varrodai munka alapfeltételei. Magas élőmunka-igényű szakma ez, és míg, mondjuk, egy hímzőgép használatára viszonylag gyorsan be lehet tanítani egy embert, a varrást és néhány más munkafázist még a legmodernebb géppark mellett sem lehet felváltani.

A zsebek speciális varrásában profi zsebező lett, majd főnökei idővel annyira megbíztak Zsuzsannában, hogy az egyik legfelelősségteljesebb feladatot, a modellezést is rábízták. „Ezt úgy kell elképzelni, hogy jön egy cég és hoz magával egy árut kiszabva – legyen az akár egy nadrág –, és azt mondja, hogy velünk szeretné gyártatni. Amit a modellező modellez, az alapján kapja meg a varroda az árut. A cég embere ellenőrzi, hogy pont olyan-e, amit megvarrtam, és ha igen, azt mondja, hogy jó, nektek adom a munkát; ennyi és ennyi darabot, ennyi összegért.”

A szabásminták ellenőrzése és az ezzel összefüggő modellezés a varrodai tevékenység alfája és ómegája, a legmagasabb szakmai tudás szükséges hozzá. Nem minden varrodában végzik ezt a munkafolyamatot, elsősorban azokra jellemző, ahol az első mintadarabokat és kis szériákat készítik. A modellezni is tudó varrónőket a legtöbb helyen jobban megbecsülik, mint a csak egy-két munkafázisban jártas társaikat, és jó esetben ez a fizetésükben is tükröződik.

A varrodai-szabászati folyamatok legértékesebb részét végzik, emiatt az országos átlagnál több modellező és szakdiplomás dolgozik az Elegant Designnál, amely a nagy múltú Május 1. Ruhagyár területének egy részén található, és dr. Medgyessy Ildikó vezeti. Egyfajta logisztikai központ, gyár és üzlet ez egyszerre, és 65 körüli embert foglalkoztató mintavarroda is; főleg a francia és belga bérmunka-megrendelésekből származó gyártás előkészítésére és szervezésére összpontosítanak; kollekciókat, kis szériát, nehéz termékeket és első darabokat készítenek. Innen adják ki a munkát hazai és román beszállító varrodáknak.

Dr. Medgyessy Ildikó az Elegant Design varrodájában – Fotó: Bődey János / Telex
Dr. Medgyessy Ildikó az Elegant Design varrodájában – Fotó: Bődey János / Telex

Helyben leginkább csak olyan ismert luxusmárkáknak varrnak kisebb szériákat, mint a Nina Ricci-divatház, de épp látogatásunkkor készítettek munkaruhát a franciaországi Disneylandben dolgozó alkalmazottaknak is, és valamikor az Yves Saint Laurent is a megrendelőik között volt. „Teljesen más egy szalagon dolgozni és mindig ugyanazt a műveletet csinálni, mint egy mintadarabot elkészíteni az elejétől a végéig” – magyarázta a Magyar Divatszövetség elnökeként is tevékenykedő Medgyessy Ildikó, aki egyébként a korábbi miniszterelnök, Medgyessy Péter volt felesége. Hivatalosan már nyugdíjas, a céget évekkel ezelőtt átadta a gyerekeinek, de még mindig aktív, és rendszeresen bejár a varrodába.

„Saját magamat szakítom meg”

A 80-as években Zsuzsannáék Fejér megyében még főleg belföldre varrtak: a Béke Ruházati Szövetkezetnek eleinte BKV- és MÁV-egyenruhákat, de dolgoztak a Matávnak, és voltak franciaországi megrendeléseik is. 1999-ben a varroda átmenetileg bezárt, mert megszűnt a szövetkezeti forma, amelyben addig működött. Gyerekvállalás és betegség miatt kiesett a két főnöke, mire a budapesti irányító Zsuzsannát jelölte ki utódnak. „Akkor nagyon boldog voltam. Pedig a varroda egy kőkemény munka. Rajtad múlik, mert darabbér van. Ha a száz százalékot tudod hozni, akkor arra kapsz egy x összeget, ha nem, akkor annyival kevesebbet. Előfordult, amikor annyira szoros volt a határidő, hogy éjfélig is bent kellett maradnunk.”

A darabbérnek vagy, ahogy legtöbbször nevezik, a teljesítménybérezésnek, bár sokan szidják, szerinte igazságos elemei is vannak: nem lenne fair, ha az is megkapná a minimálbért, aki „lazsálva dolgozik” és az is, aki nagyon hajt. „Sokszor úgy éreztem, hogy saját magamat szakítom meg. Utólag visszagondolva sok varrónő inkább megelégszik azzal, ami van, mint hogy lépjen. Kap 120 ezer forintot, és azt osztja be. És vannak előnyei is: csak egy műszak van, hétvégente ritkán dolgoztunk, a túlórákat általában kifizették.”

A magyarországi varrodák többsége – főleg a ruha- és cipőiparban – bérmunkát végez, ez teszi ki az alágazat árbevételének nagyobb részét. A ruhaipari cégek a becslések szerint 75-80 százalékban exportra gyártanak, és ott jellemzően kis árrések vannak. „Ott van a termék ára, amit te vásárlóként fizetsz érte, ebből nagyon pici a gyártási költség. És a nagyon pici gyártási költségen belül is ott van a rezsi, mert a varrógépet működtetni kell, ilyen energiaárak mellett is fűteni kell a helyiséget, egyebek. Tehát valójában nagyon kicsi az az árrés, amit megenged a gyártó irányába a megrendelő” – magyarázta dr. Molnár Ernő, a Debreceni Egyetem gazdaságföldrajz-tanára, a téma kutatója.

A legtöbb magyar varroda a hazai piacra is varr és a legismertebb európai márkák vagy kevésbé ismert prêt-à-porter, prémium- és luxusmárkák megrendeléseit is készíti bérmunkában. (Ez is az oka annak, hogy a varrodák a hazai márkák kisebb szériáit nehezen vagy csak drágábban vállalják el, mivel közben a környező országok olcsóbban dolgozó varrodáival is fel kell venniük a versenyt.) A bérmunka legtöbbször úgy néz ki, hogy az alapanyagot, a gyártási know how-t és az egyéb ismereteket a külföldi – jellemzően német, francia vagy olasz – brand adja. A magyar cég közvetlenül tőlük vagy az Elegant Designhoz hasonló magyar logisztikai központoktól kapja meg az alapanyagot, az előírást és akár a kellékeket is a munkavégzéshez. A termékért bérmunkadíjat kap.

Ez a foglalkoztatási forma bőven rejt magában kockázatot Kokasné dr. Palicska Lívia, a Magyar Könnyűipari Szövetség elnöke szerint: Ha nem áll rá valaki saját kollekciókra, akkor bérmunkából hosszú távon nehéz megélni. Már csak azért is, mert a bérmunkáltatók politikai, gazdasági és egyéb kockázatok miatt mindig mozognak. Ha holnaptól olcsóbb neki Moldáviában gyártatni, akkor azonnal megmozdul arrafelé. Annyira árérzékeny mindenki, hogy a termelés helyszíneit mozgatja a kelet-európai régióban.” Az pedig minden szereplő számára egyértelmű, hogy a külföldi tőke addig áramlik ide, amíg alacsonyak a bérek és az adózás. Amint olcsóbb lesz máshol gyártatni, akár 20-25 éves munkakapcsolatok is mehetnek a kukába.

A központilag irányított magyar textil- és ruhaiparban már az 1950-es évektől jelentős volt a bérmunka – áll Dobos Emese, a Világgazdasági Intézet tudományos segédmunkatársa tanulmányában. Először a szovjet és szocialista piacra dolgoztak a magyar varrodák, majd nyugati megrendelőknek – először kiegészítő tevékenységként, de utóbbi a KGST-piac szűkülésével egyre jelentősebbé vált. Aztán a KGST-piac megszűnésével a bérmunka a kutató szerint amolyan mentőövet nyújtott a hazai ruházati gyártóknak.

Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex

Csakhogy ezt a mentőövet mára erősen megdolgozták a vizek. Aki bérmunkázik, az rendszerint teljesítménybért fizet a dolgozóinak. Ez leginkább ott jellemző, ahol szalag mellett folyik a termelés. Sok ilyen rendszerben működő varroda nem vagy csak alig fizet többet a nettó minimálbérnél a varrónőinek, esetleg trükközik azzal, hogy átminősíti a munkaköröket, elsősorban a szakmunkás végzettségűek lejjebb sorolásával. „A szerződésemben az volt, hogy betanított munkás azért, hogy kisebb fizetést kelljen adniuk, miközben megvan a szakmunkásvizsgám, modellezni is tudok” – mesélte korábbi munkahelyéről egy azóta önállósodott varrónő. Mindezek végeredménye a stressz, mivel az ilyen rendszer iszonyú hajtást és feszültséget generál a dolgozók között.

„Műveletektől függött, hogy elérte-e a minimálbért, amit csinál az ember, és ez teljesen aránytalan volt. Valamelyik terméknél 200 százalékosan tudod teljesíteni, a másiknál pedig, ha megfeszülsz, akkor is csak ötvenben. A túlórát meg úgy szerették megoldani, hogy nem kifizették, hanem tudd bele a normapercedbe. Szóval a túlórával igyekeztél elérni a 100 százalékot, hogy ne legyen levonás. Ez nagy feszültségforrás egy varrodában” – sorolta tapasztalatait a pár éve kiugrott varrónő, aki a másik jogszerűtlen problémára is rögtön hozott egy példát korábbi munkahelyéről: „Az bántott, hogy miért nem ismerik el a tudásunkat. Nem voltunk olyan sokan szakmunkások, legalább a mi bérünket másképp osztották volna. A mai napig úgy van mindenkinek a szerződésbe írva, hogy betanított munkás.” Mint mondta, ők nem kaptak borítékban fekete bért, de hallott ilyen varrodákról a térségben.

Schlitt Péter zalai varrodájában, a Mercury ’99 Kft.-nél régebben szintén normarendszer volt, csak aztán rájött, hogy ezzel sokat ront a minőségen; „mert ahol norma van, ott a mennyiségre koncentrálnak a varrónők. Ezért mi megszüntettük a normarendszert. Talán a tömeggyártásban lehet még valamennyi értelme.”

„Fanatikus voltam”

„Leültem és a szünetig nyomtam-nyomtam. Közben gondolkoztam: hány darabom van még? Hány csomaggal kell még megvarrni, hogy meglegyen a százalékom? Az ember saját magát hajtotta. De abban az időszakban legalább mindennap tudtam, hogy mennyit keresek” – mesélte Zsuzsanna.

Szinte szóról szóra ugyanezeket a mondatokat hallottam vissza egy hasonló életkorú varrónőtől az ország másik pontján: „Fanatikus voltam, tehát imádtam csinálni. Volt, hogy a szünetben se álltam fel, mert élveztem, hogy tudom, mennyit keresek, ha ezt megvarrom. Még odatették mellém a nem tudom, hány ládát, és tudtam, hogy meg fogom varrni, mert láttam magam előtt a pénzeket.”

A tevékenységszerkezet és az, hogy ki mennyit tud fizetni az dolgozóinak, adott esetben összefüggésben van egymással – magyarázta Molnár Ernő. „Tehát nem mindegy, hogy milyen termékeket gyártok, és nem mindegy, hogy azokat a termékeket milyen konstrukcióban gyártom.” A sorozatgyártás természetesen mindig olcsóbb, míg a szakma csúcsa a mintaszériázás és az egyedi darabok elkészítése. Ez pedig a bérekben is visszaköszön. Egy-két budapesti és néhány vidéki varrodában az átlagosnál jobban megfizetik a varrónőket – többen azt mondták, hogy az átlagfizetés egy budapesti varrodában 200 ezer nettóról indult, és egy jó varrónő fizetése – és most továbbra is csak a varrodákról, nem az impozáns belvárosi szabóságokról beszélünk – megközelíti a nettó 380-400 ezer forintot.


A vidéki átlag persze nagyon más, és nyugatról kelet felé haladva érzékelhető csökkenés a bérekben. A feketézés sem tűnt el a szakmából, ezt elsősorban azok a varrodák tudják még megcsinálni, amelyekben a megrendelő és a főnök – a hangsúly az utóbbin van – sem külföldi. Idetartozik az is, amikor a nyugdíjasok be-bedolgozgatnak otthonról, és örülnek a borítékban érkező adómentes ezreseknek. „Nem tudom elítélni az ilyen nagymamát. Csak nincs képben, hogy tulajdonképpen milyen szinten átverik, milyen szinten lehúzzák, és hogy mi minden pénzt kéne még utána fizetnie a főnöknek. Nekünk nem konkurencia, mert nem tudnak mennyiséget gyártani, de az tény, hogy lenyomják az árakat” – vélekedett Angyal Károly, a budapesti Art’Angyal Varroda igazgatója, aki szerint akár az 50 százalékot is elérheti az ilyen varrodák aránya a piacon.

A jelenségről minden általunk megkérdezett szakmabeli csak másoktól hallott.

Ahogy az eddigiekből is látszik, egy varroda remek terepe az önkizsákmányolásnak, különösen, ha a dolgozók nem órabérben, hanem darabárban kapják a fizetésüket. De van ebben bármi felelősségük a külföldi megrendelőknek? Érdemes egyáltalán szembesíteni őket a magyar minimálbérekkel? Néhány nagyobb európai márkát és luxusdivatházat is megkérdeztem, mit gondolnak erről, a cikkünk megjelenéséig csak egyetlen válasz futott be. A Calida nevű, svájci tulajdonú, Nyugat-Magyarországon varrató cég azt írta, hogy magyarországi gyártóüzemünk 2016 óta rendelkezik OEKO-TEX® STeP tanúsítvánnyal, a gyártóüzemet rendszeres újraauditálásnak vetik alá, legutóbb épp most szeptemberben történt ilyen. Itt az derült ki, hogy a magyarországi üzem ismét elérte az úgynevezett 3. STeP pontszámot, amelynek jelentése nagyjából az, hogy az üzemben példaértékű munka folyik – a bérek és járulékos juttatások tekintetében is.

Néhány éve minőségellenőrök helyett angol újságírók érkeztek egy magyar gyárba. 2019-ben a brit sajtó egy angol márka magyarországi gyártatásánál tárt fel visszásságokat. De a magyarországi viszonyok ekkor sem magát a megrendelő Stella McCartney brandet, sokkal inkább a sajtót hozták lázba: kiderült ugyanis, hogy a magyar minimálbérért gürcölő varrónők varrták Meghan hercegné akkor 500 ezer forintot érő kabátját az alföldi Berivnél. A Daily Mail című brit lap felkereste a berettyóújfalui gyárat, beszélt a vezetőkkel és a dolgozókkal is. A varroda vezetője elbüszkélkedett, hogy a gyárban mindenki a minimálbér felett keres, ugyanakkor elmondta azt is, hogy ha a dolgozóknak nem sikerül teljesíteniük a kvótát, az hatással van a fizetésükre. „Az ő felelősségük, hogy teljesítsék a kvótát, amit elvárunk.” A lapnak az egyik varrónő arról is beszélt, hogy a fizetéséből lehetetlen megélni, nincs elég pénzük ételre, fűtésre, a barátaik és a családjuk támogatására szorulnak.

A külföldi megrendelőnek – legtöbb megszólalónk szerint – csak a minőségbe és a határidőkbe van beleszólása (hogy akkor mégis miről szól a nemzetközi #WhoMadeMyClothes mozgalom, arról egy következő cikkünkben lesz szó). „A külföldi cég a fizetéseket belügynek tekinti, így a bér minden vállalatnak a saját döntése. Régebben a szakszervezetnek, most esetleg egy etikai bizottságnak azért azt tudnia kell vagy jelezheti, ha a varroda nem fizeti meg a munkásait. Ha pedig a magyar cégnek nem megfelelő, amennyit a külföldi márka ajánl, akkor a vezető azt mondja, hogy köszönöm szépen, de ez nem elég. Akkor van egy árközelítés, ami valahol megáll. A munkavállaló áron alul nem tudja elvállalni a munkát, mert akkor abból nemhogy jövedelem meg profit nem lesz, hanem fizetések sem” – magyarázta Medgyessy Ildikó.

Megkérdeztem Zsuzsannát, hogy mi történt akkor, ha a hónap végén hazavitt nettó összeg kevesebb volt, mint az aktuális minimálbér. Zsuzsanna széttárta a karját: „Hát, akkor azt viszi haza a varrónő.” Ő is látja, amit az ország bármely tetszőleges pontján mi is tapasztalunk: ha valaki otthagyja ezt a szakmát, az legtöbbször a „pénz miatt megy el”. Bár a pénz szerinte csak egy dolog. „Mint minden munkához, kell, hogy legyen huzalma valakinek. Ha nem érzi, akkor inkább elmegy gyárba vagy oda, ahol fix bér van.”

Országszerte egyre nehezebben találnak varrónőt a varrodák, sokszor kénytelenek betanított munkásokkal teljesíteni a megrendeléseket – Fotó: Bődey János / Telex
Országszerte egyre nehezebben találnak varrónőt a varrodák, sokszor kénytelenek betanított munkásokkal teljesíteni a megrendeléseket – Fotó: Bődey János / Telex

Márpedig varrónőket, különösen az ország peremvidékein, roppant nehéz már találni, sok helyen ezért is tanítják be inkább csak egy-egy munkafázisra az amatőrként érkező, gyakran csak 8 általánost végzett nőket. A Felina-varroda a 90-es években fel volt kapva, nagyon nehéz volt bejutni oda dolgozni, most meg úgy hajkurásszák a mezőről be a kapásokat” – mesélte egy szeghalmi asszony az ottani varrodáról. A könnyűipari szövetség elnöke pedig egy Jancsó-filmbe illő jelenetet idézett fel, amikor egy magyar cég megpróbálta kiszervezni keletebbre a termelést. A kísérlet nem várt okok miatt fulladt kudarcba: „Amikor érett az eper, a fél varróüzem elment epret szedni.”

Azt, hogy egy varrónő lehetőleg ne engedjen az eperföld vagy más idénymunka csábításának, több helyen a jelenléti bónusz bevezetésével igyekeznek megelőzni. Az idénymunkánál viszont van egy csábítóbb konkurencia: a gyári munka.

A kevésbé iskolázott munkaerőt Zsuzsanna környékéről is a gyárak, elsősorban a székesfehérváriak szippantják el. Ha ő is ezt az utat választja annak idején, az napi kétszer egy óra ingázást jelentett volna – jóval magasabb fizetésért, három műszakban, ugyanakkor lemondásokkal. „Aki 3 műszakban dolgozik egy székesfehérvári gyárban, annak nincs kertje és állata, és a családjával is kevesebb időt tud tölteni. Viszont háromszor annyit keres, mint a varrodában. A legtöbb inkább mégsem vág bele. Sokan azért sem mentek sehova, mert szerettek varrni” – morfondírozott.

„Aldi-pénztáros” – ez a kifejezés is legalább annyiszor köszön vissza a mintegy 50 órányi interjúinkban, mint a legmodernebb varrógéptípusok márkanevei. A három műszakban dolgozó gyárak mellett ez a munkakör ugyanis az egyik legfőbb konkurenciája a jellemzően egy műszakban, minimálbér-közeli fizetésért hajtó varrónőknek. Nem meglepő, hiszen a nyugat-európai élelmiszerláncoknál akár duplázni is lehet egy átlagos varrónői keresetet, a felelősség pedig jóval kisebb, mint például egy Gucci kabát megvarrásakor.

„Kicsit naiv voltam”

Ami Zsuzsanna történetében innen következik, az a rendszerváltás utáni átmeneti korszak gazdaságának jellegzetes epizódja. A francia munka után azt mondták neki a főnökei, hogy otthagyják az épületet néhány géppel, és ha gondolja, alapítson egy betéti társaságot. Kis gondolkodás után igen mondott. A kilencvenes évek közepéig Béke Ruházati Szövetkezetként működött a varroda, majd egy nappal később már az ő bt.-jeként üzemelt.

„Egy magyar férfi hozta a pufimellényeket, ő lett a társam, a cég közös volt, én voltam a beltag, a férfi a kültag, a házam a fedezet.” Kezdetben szépen ment a cég, főleg gyerekdivatárut varrtak, egyebek mellett tévéreklámokba. A férfi hozta-vitte a nyersanyagot és a készterméket. Zsuzsannának eleinte nem tűnt fel semmi furcsaság, a könyvelőjének viszont annál inkább. Többször mondta neki, hogy „Zsuzsa, figyelj oda erre a férfira!”

„Aztán egyszer megtudtam, hogy elvállalt valamit 100 forintért, nekem meg azt mondta, hogy, mondjuk, 70 vagy 80 forintért vállalta el. Ebből nagyon nehéz volt kijönnöm, mert darabbért fizettem. Nagyon nehéz volt, hogy a 13 dolgozómnak meglegyen a bére, közben ki tudjam fizetni a villanyt, a járulékokat és azért valamennyi nekem is maradjon. Volt úgy, hogy a férjem MÁV-nál kapott fizetéséből kellett beletenni. Kicsit naiv voltam.”

Végül, amikor a kétezres évek elején egyértelművé vált, hogy az üzlettársa egy kamuszámlával átverte, elváltak útjaik, Zsuzsanna pedig elkezdett más lehetőségek után nézni. „Újsághirdetésben kerestem megrendelőt és munkát.” Egy székesfehérvári párral találtak egymásra, szerződést kötöttek, és innentől kezdve olasz megrendelésre varrtak divatárut, legtöbbször felsőruházatot, és voltak más, franciaországi megrendeléseik is.

Bő 40 év varrodai élet nem múlik el nyomtalanul: Zsuzsanna minden évszakban más dekorációt készít otthona falaira és az ajtókra – Fotó: Bődey János / Telex
Bő 40 év varrodai élet nem múlik el nyomtalanul: Zsuzsanna minden évszakban más dekorációt készít otthona falaira és az ajtókra – Fotó: Bődey János / Telex

Országjárásunk elején még többször megkérdeztem, problémás ügyekben miért nem fordul a dolgozó a szakszervezethez, amire a legtöbb helyen azt a választ kaptam, hogy azért, mert nincs vagy ha van, csak látszattevékenységet végez.

Vannak persze kivételek: szakszervezet többnyire ott működik, ahol a szocialista időszakban működő cég átalakult és közben megmaradt a korábban létrehozott szakszervezet. Köztük van például a Samsonite szekszárdi bőröndgyára. Azon van a hangsúly, hogy az adott cégnek szocialista előzménye volt, ahol működött szakszervezet, majd, amikor átalakult a cég, a szakszervezet meg tudott maradni – magyarázta Molnár Ernő. A rendszerváltás után újonnan alakított cégeknél ritkán jött létre helyi szakszervezet. Martfűn, a Tisza Cipőgyár átalakulásakor területi alapon szervezett szakszervezetet hoztak létre, hogy az elaprózódó vállalati struktúra és az új tulajdonosokhoz kerülő cégek ellenére is megmaradjon a szakszervezeti érdekérvényesítő képesség – folytatta Molnár. Eltérően az általános trendektől, Szolnokon, az Eagle Ottawa újonnan létrehozott autóipari bőrgyárában például meg tudták alakítani a szakszervezetet. Az Eagle Ottawa egyébként a legnagyobb árbevételű és foglalkoztatotti létszámú bőr- és cipőipari cég Magyarországon.

A szakszervezet jelenléte tehát esetleges és helyszínfüggő. Egy peremvidéki varrodában irodai munkát végző diplomás nő szerint a szakszervezetekre vonatkozó kérdésem náluk önmagában felesleges. „Ha valaki olyan helyzetben van, hogy szüksége van erre a munkára, akkor az nem fog zúgolódni. Úgyhogy nincs olyan itt, hogy szakszervezet. Félnek az emberek úgy, mint az egész országban. Az emberek 90-95 százaléka ki van szolgáltatva a jelenlegi válságnak, a jelenlegi gazdasági helyzetnek, amiben Magyarország van. Emiatt, még akkor is, ha nincsenek megelégedve a munkájukkal és a fizetésükkel, nem tudnak lépni. Ez okozza itt a letargiát.”

Zsuzsannát idővel kimerítette a vállalkozói létforma, elfáradt a munkaszervezésben, a varrodát felszámolták; ezért a kétezres évek közepén egy, az otthonától bő 5 kilométerre lévő varrodában kezdett el dolgozni. Bár a leendő főnökei tudták, milyen szakmai múlt áll mögötte, a felvételikor tőle is kértek egy próbavarrást, amiről nevetve mesélt. „Aztán a vége felé kérték, hogy legyek szalagvezető, de mondtam, hogy nem, elég volt az egyszer.”

Pár évvel később a varroda rövid időre bezárt, ekkor gondolkodott el először komolyabban azon, hogy elhagyja a pályát. Átmenetileg a falujában vállalt teljesen más típusú munkát, amiben közrejátszott az is, hogy a vasútnál dolgozó férje ekkor már beteg volt. Aztán amikor az 5 kilométerre lévő varroda 2013 elején újra megnyílt, Zsuzsanna ismét a varrógép mellett találta magát, és még egy szűk évtizedet varrt. Főleg hálóruházatot és fehérneműt, és egy svájci márkának modellezett.

Made in Hungary > Made in Bangladesh

Magyarország a minőségi, gyakran prémiumkategória gyártásában a legerősebb, hiszen jó varrónőink vannak és a felsőruházat-gyártásunknak is jó híre van; fast fashion márkákkal alig találkozunk. Ennek sok más mellett az az oka, hogy aki Európában gyárt, javarészt európai vásárlóknak gyártat, Európában ad el, a luxuskategóriát kivéve, mert az megy Ázsiába és Amerikába is – de itt sem mindegy, hogy a Made in után mi szerepel a címkén. A Made in Hungary feliratnak jóval magasabb a presztízse, mint annak, hogy Made in Bangladesh.

Tapasztalataink szerint kétféle varrodás létezik: az egyik, aki büszkén sorolja, milyen jó nevű nemzetközi divat- vagy luxusmárkáknak varr, a másik, aki mindenféle szerződésekre hivatkozva kerüli a témát. Utóbbi esetben adódtak olyan jelenetek, hogy miután az irodai beszélgetésünk végén bementünk a varrodába, a fél brigád valamelyik jól beazonosítható nyugat-európai márka ruháiban fogadott minket.

Hacsak nem közösen kirándultak el valamelyik szakboltba, elég valószínű, hogy öltözéküket ők maguk varrták. Azokat a darabokat ugyanis, amelyek nem mennek át az utolsó minőség-ellenőrzésen, sok helyen évi egy vagy két kiárusítási napon szimbolikus áron vásárolhatják meg a varrodai dolgozók. Beszéltünk olyan fehérnemű-varrodában dolgozó nővel, aki egész életében az általuk varrt – és messze nem a magyar pénztárcára szabott, mivel egy melltartó átlagosan 80 euró – alsóneműben járt. Nevetve mondta, hogy nem is ismer más márkát.

Gyártás-előkészítésre és -szervezésre összpontosítanak, kollekciókat, kis szériát, nehéz termékeket és első darabokat készítenek a budapesti Elegant Designnál – Fotó: Bődey János / Telex
Gyártás-előkészítésre és -szervezésre összpontosítanak, kollekciókat, kis szériát, nehéz termékeket és első darabokat készítenek a budapesti Elegant Designnál – Fotó: Bődey János / Telex

A titkolózásnak amúgy két okból nincs túl sok értelme (kivéve, ha szerződés köti titoktartásra a varrodát): Magyarországon egyrészt olyan kicsi a szakma, hogy mindenki ismer mindenkit, ahogy legtöbbször azt is, ki ki kinek varr. Másrészt a Fashion Facility Checker nevű nemzetközi adatbázis, bár nem teljes körű, de sok magyar és globális cégről megmondja, kinek varr és varrt az elmúlt években. Csak néhány név a nálunk készülő prémium- és luxusmárkák közül a már említett Stella McCartney-n, Nina Riccin és Yves Saint Laurent-on túl: a belga uralkodóházat öltöztető Natan, a Louis Vuitton, a Gauchere, Jil Sander. A luxustól kicsit távolodva Moncler, Tommy Hilfiger, Helly Hansen, Nexxt, Ted Baker, Marimekko (táska), Adidas és a Lidl saját brandjei, a Lupiliu és a Crivit. Korábbi évekből van adat a Benettonra, a C&A-ra és a H&M-re is egy-egy cégnél, ebből látszik, hogy ha nem is sok, de valamennyi fast fashion ruha nálunk is készült. Speciális és technikai ruházatban is felbukkannak ismert nevek, mint amilyen a Schöffel, a BMW ruházati termékei. A hazai Audi-gyár dolgozói Magyarországon készült munkaruhákat hordanak.

„Másoknak egy csoda, amit mi csinálunk”

Ha az ember egész életét egy varrodában tölti, nem mellékes, mi veszi ott körül. Zsuzsanna egyik munkahelyén sem látta rossznak a munkakörülményeket: „Nem olyanban dolgoztunk, mint a gettóban: hogy nem állhatsz fel, lehajtod a fejed. Nyáron meleg van, de nem panaszkodom, mert nagyon bírom a meleget. Zaj, mondjuk, van.”

A tavasztól ősz közepéig tartó, időnként elviselhetetlen meleg és a zaj – ezt mondta legtöbb megszólalónk a varrodai munkakörülményekről. A gépek és a vasalók rendesen fűtenek, ami a kánikulával kiegészülve nyáron akár 40 fok fölötti hőséget is okozhat a varrodákban. A meleg enyhítésére kevés helyen van légkondi; alternatív megoldás a huzat, a befüggönyözés, a ventilátorok és a rengeteg folyadék. Munkahelyi balesetek előfordulnak, de nem számottevők, erre egyébként néhány éve ágazatspecifikus munkavédelmi tájékoztató anyagok és oktatási szakanyagok készültek a munkáltatóknak és munkavállalóknak.

A munkakörülmények vegyesek: vannak varrodák, amelyek minden elemükben a rendszerváltás előtti időket idézik, míg mások olyanok, mintha Ausztriában járnánk. Értelemszerűen csak a jobb varrodákba engedtek be minket, így a siralmas helyzetről árulkodó garázs- és pincevarrodákról nincsenek személyes tapasztalataink. Pedig minden megszólalónk azt mondta, hogy vannak ilyenek. „Tudok olyan varrodákról, amik pincehelyiségben vannak, penészesek, vizesek. Előfordult, hogy valahol vidéken varrtak nekünk több darabot, visszajött a ruha dobozban és amikor kibontottuk, érezni lehetett a dohos szagot, mert a doh beissza magát a ruhába. Így nem lehet elküldeni a külföldi klienseknek, ezért napokig kellett szellőztetnünk” – mesélte az egyik budapesti varroda vezetője.

Több varrodában korán, akár reggel 6-kor indul a munka (de lehetőség van későbbi munkakezdésre is), a napirend pedig kötött: vidéken és Budapesten is többnyire tábla jelzi a falon az étkezési szünetek időpontjait. Jobb helyeken a mosdóba mindenki akkor megy ki, amikor a szükség szólítja, és a telefonját sem kell leadnia reggel, munkakezdés előtt. „Ez nincs mindenhol így. Többen jöttek hozzánk olyan varrodából, ahol nem lehetett bármikor felállni, csak a szünetben mehettek ki pisilni” – mondta Angyal Károly. A tisztaságra általában nem panaszkodott senki azokon a helyeken, amelyeken mi jártunk, még ha a munkaterületek körüli kulissza néhány helyen elavult is, a vécék tiszták, a gépek rendezettek, pályázatok segítségével több helyen tudták korszerűsíteni a fűtést.

Angyal Károly, a budapesti Art’Angyal Varroda igazgatója az általuk készített ruhák között – Fotó: Bődey János / Telex
Angyal Károly, a budapesti Art’Angyal Varroda igazgatója az általuk készített ruhák között – Fotó: Bődey János / Telex

A munkaerő megtartását, különösen a periférián lévő országrészekben – márpedig a divatipar termelése Pest megyét leszámítva elsősorban itt zajlik – a munkakörülményekkel igyekeznek erősíteni, és a béren kívüli juttatásokra gyúrnak rá; miután a cafeteria néhány éve tulajdonképpen megszűnt, van, ahol kisbuszjáratokat indítanak reggel és a műszak végén, van, ahol a munkába járást támogatják. Vitaminok kiosztása, ajándékcsomag húsvétkor és karácsonykor, közös farsangi buli, gerinctorna a műszak végén, közös kirándulás, üzemorvosi vizsgálatok – efféle példákról hallottunk. És mivel a legtöbb dolgozó középkorú vagy idősebb nő, a részmunkaidős foglalkoztatás aránya is egyre növekszik, ami a kisgyerekes anyáknak és az idős szüleiket ápoló asszonyoknak is vonzó lehet.

Mányiné Walek Gabriella, a Fashion Revolution Hungary országkoordinátora szerint globális szintről nézve a magyar munkakörülmények egész jónak mondhatók: „Ha a magyarországi üzemeket összehasonlítjuk egy bangladesi, indiai vagy akár török konfekcióüzemmel, sokkal jobb a helyzet, rugalmasabb a munkaidő, jobbak a körülmények. És ami a legfontosabb, a munkavállalóknak vannak jogaik. Én úgy látom, hogy több hazai régióban sokszor a munkaerő van jobb pozícióban, mint a munkaadó, elsősorban az ott jellemző munkaerőhiányt vagy a fluktuációt figyelembe véve. Az olcsó, fast fashiont gyártó országokhoz képest nálunk a munkaerőt megbecsülik.” Kérdés persze, hogy ez elég-e.

Zsuzsannát arról kérdeztem, hogy manapság egy 8 órában dolgozó varrónő mennyit visz haza: „Ahogy hallom, sokszor most sincs meg a minimálbér. Ehhez kell a kert, és hogy veteményezzen az ember. Aztán ott lesz mindenféle a fagyasztóban, hogy ne nagyon kelljen vásárolni a boltban. Én jól tudok bánni a kevés pénzzel, mindig volt a kert, az állatok.”

Néhányszor megemlítette, hogy hívő keresztény, a rossz időszakokon – például férje súlyos betegsége idején – a hite, az ima segítette át. Egyébként pedig meglepően fitt, pár évet simán letagadhatna az életkorából, az egyik tipikus „varrónőbetegség”, a rossz tartás nem jellemző rá.

Aztán megmutatja az egyik ujját, amelynek a vége görbébb, mint a többi. A munkával töltött 42 év emléke. „Az ujjpercek elhasználódnak, ez elég jellemző a varrónőkre. Egészen addig fáj, ameddig a vége meg nem görbül. Utána már nem fáj.”

A szakma ártalmas velejárói a hajlott háton kívül az általános vélemények szerint akkor jelentkeznek, ha valaki olyan anyaggal dolgozik huzamosan, amely egészségkárosító, ha valakit csak egyetlen munkafázisra tanítanak be és hetekig ugyanazt kell varrnia. A felelősebben gondolkodó varrodások azt mondják, ez tilos.

„Lerombolni lehet a varrónőket egy hétig, vagy kettőig, de utána így megy le a minőség – közelített a kezével a talaj felé Angyal Károly. – A másik meg, ha egy varroda már elért egy olyan szintet, hogy meg tud varrni például egy minőségi korhű ruhát, nem lehet elrontani a varrónői kezét azzal, ha épp olyan megrendelés van, hogy hónapokig muszáj bugyit varrnia. Az elviszi a kezét, és tudást sem kér” – magyarázta, miért nem gondolja helyesnek, ha egy varrónő csak egy-egy munkafázist végez.

Búcsúzóul arról beszélgettünk, hogy ha Zsuzsanna lenne a szektor vezetője, min változtatna. Habozás nélkül válaszolt: „Biztos, hogy jobban megbecsülném és megfizetném a dolgozókat.”

Ezzel visszakanyarodunk ahhoz a témához, amely az öt hónapon át tartó kutatásunk vezérmotívuma lett. „Egyszer a franciák mondták nekem, hogy nagyon jó, hogy van diplomája, Ildikó, de az új értéket a fizikai munkások, a szabászok, a varrónők, a vasalók hozzák létre. Nélkülük nincs ruházati termék. Szóval hiába van diplomám, a varrás, a modellezés a legfontosabb” – idézett fel egy idevágó esetet Medgyessy Ildikó.

Tudatában vannak ennek a varrónők is. Egy név nélkül nyilatkozó, 20 éve a pályán lévő, előbb varrodában, majd saját kis üzletében dolgozó nő így beszélt erről: „A legjobb benne az, hogy alkotsz, hogy olyanokat csinálsz, amit nem kapsz meg boltban. Meg az is, hogy az emberek rácsodálkoznak, hogy úgy javítjuk meg a ruhájukat, hogy nem is látja, hol. Nekünk ez olyan egyszerű, mint egy-kettőt lépni előre, más meg nem tudja elképzelni. Másoknak ez csoda, amit mi csinálunk.Szomorú ellentmondás, hogy a legtöbb varrónő még szuperereje tudatában sem teszi fel magának a kérdést, hogy mindeközben rendben van-e, hogy havonta megvarr 50 olyan kabátot, amelyből egyet sem tudna megvásárolni a havi béréből.

Következő cikkünkben megnézzük, mi a közös a szektor helyzetét tekintve Lengyelországban, Szerbiában és Magyarországon, vannak-e hasonló régiós problémák és reményteli kiutak a jelenlegi helyzetből. Szó lesz még a globalizációról, fenntarthatóságról és arról is, mit tesz a ruha- és divatipar a bolygóval. Sorozatunk első részét itt lehet elolvasni.

A cikk az Investigative Journalism for Europe (IJ4EU) alap támogatásával készült.

Támogasd a Transtelexet!

Az erdélyi közösségnek saját, független lapja csak akkor lehet, ha azt az olvasótábora fenntartja. Támogass minket akár alkalmi jelleggel, ha pedig teheted, állíts be rendszeres támogatást!

Támogatom!
Kedvenceink