Szétfeslett a magyar textilipar, és nincs már, aki összevarrja

„Szörnyű érzés, hogy azok a gépek, amiket ott lát, és az üzem csendes. Folyamatosan lehetett hallani a zúgást az irodában is.”

Tavasz volt, bár Sinka József kötödéje és festödéje inkább úgy festett, mint egy januári táj. A cégvezető néma gépei között ballagott, miközben a textilgyártás és -festés folyamatáról beszélt. Egy termet kivéve, ahol két gép még dolgozott, minden múlt időbe került azóta, hogy egy hónapja végleg megállt itt a termelés. Bár hetek óta a magyar varrodákat és a divatipar helyszíneit jártuk, itt volt tapintható leginkább az elmúlás. Az általában hangos és forróságot árasztó gépek hidegek és némák, a kollégák nagy része már rég távozott, a vezető pedig ha akarta, se tudta volna palástolni szomorúságát.

Ez a textilüzem a magyar könnyűipar pusztulásának megtestesítője. A könnyűipar helyett ma már inkább az angol mozaikszót, a TCLF-szektor kifejezést – Textile, Clothing, Leather, Footwear (textil, ruházat, bőr és lábbeli) – használják, de gyakori a divatipar megnevezés is. A magyarok 99 százaléka számára szinte láthatatlan ágazatról hónapokon át több tucat varrónő, varrodavezető, ágazati és elméleti szakember mesélt; volt, aki semmilyen utat nem látva az egyre sorvadó szektor megmentésére, míg más képzeletbeli túlélési forgatókönyveket lobogtatva. Azt próbáltuk feltérképezni, hol tart ma a magyar varrodai élet, valamint a ráépülő szektor, és miért gondolják úgy a benne dolgozók, hogy éppen most élik utolsó óráikat.

Sinka József kötödéje és festödéje annyiban kilóg a sorból, hogy ők nem varrnak, hanem az alapanyagot, azaz a kelmét, más néven a méterárut gyártják; a történetük ugyanakkor nagyon is tipikus, a teljes szektorra kivetíthető. Néhány évvel a rendszerváltás előtt indultak, és mivel import még nem volt, méterárut gyártottak, eleinte bérbe kötöttek. Aztán a kötödével átköltöztek a jelenlegi telephelyükre, a nagy múltú Újpesti Gyapjúszövő Gyár mellé. Amikor a gyár bezárt, és a felszámoló elkezdte árulni az épületeket, Sinkáék megvették a festödét, kicserélték a festőgépeket, és azóta itt dolgoznak. „Van olyan kolléga, aki azóta itt van. Azaz már nincs” – botladozott még a múlt és jelen idejű megfogalmazás között a cégvezető.

Először a divatáru-varrodákat szolgálták ki, olyan ismert cégeknek dolgoztak, mint az Adidas, a Kappa, a Budmil, sportruházat-alapanyagokat készítettek hatalmas mennyiségben. A csúcsidőszakban havonta 260 ezer négyzetméternyi textilt állítottak elő, ennyivel 40 focipályát be lehetne borítani. „Ma már a töredékét se tudnánk. Először nagyon lecsökkent a divatáru, aztán, ahogy az import elvette a piacot, lecsökkent a sportmegrendelés is. Utána áttértünk a munkaruhára – honvédség, rendőrség, büntetés-végrehajtás, MÁV, posta, tűzoltók, mentők, közút –, de amióta ehhez is importból jön az alapanyag, kifogytunk a munkából. Azzal, hogy az állami szervek nem velünk csináltatják a munkaruháikat, megszűnt egy olyan lehetőség, amit semmi nem fog tudni pótolni.”

Az importáru beözönlése az alacsony árszint és a hatalmas választék a hazai árakat is letörte, az olyan cégek, mint Sinkáé, egyszerűen versenyképtelenné váltak. Aztán jöttek az ágazattól független okok: „Már a 2008-as válság során el kellett küldenem az itt dolgozó 50 ember felét. Tavaly a gázár is nagy érvágás volt, mert ugye a 100 forintos köbméterenkénti gázár tavaly augusztusban 1000 forintra ugrott. Éppen most fizetem ki az utolsó havi gázárnak a felét, 2,5 millió forint helyett 27 millió forintos havi gázszámlánk volt. Még ezt is elviselte volna valahogy a piac, mert volt gázártámogatás, csakhogy a gázártámogatás a létszámhoz van kötve, de munka már nincs, hogy a létszámot tartani tudjam.”

Az egyik megmaradt gépen egy műszerész férfi dolgozik: 2500 tű építi föl a kelmét őrületes tempóban. Sinka a festödén és a nyomóüzemen is végigvezetett minket a szakmai érdekességeket sorolva, körülöttünk minden mozdulatlan.

Ha ez az üzem bezár, már csak egyetlen festöde marad az országban, ami így még nehezebbé teszi a hazai ipar számára az alapanyag-beszerzést; márpedig Sinka szerint ha egy ország hagy kihalni egy meglévő szakmát, a jövőbeni esetleges feltámasztása sokkal költségesebb lesz, mintha inkább megóvta volna. „Hetven elmúltam, én már nyugdíjas vagyok, igazából nem azon siránkozom, hogy nekem nincs dolgom, mert én otthon a kertemben is elvagyok az unokáimmal, de a szívem megszakad. Holnap jön be utoljára az a kollégám, aki huszonhét éve itt van, gyakorlatilag gyerekként kezdte. Mindent tudott a szakmáról, ő vitte itt a raktárt, a kiszolgálást, a számlázást. Ezek a legfájdalmasabb dolgok.”

Tavaszi látogatásunkkor Sinka József semmi esélyt nem látott arra, hogy az utolsó két gépe leállása után folytatni tudja a munkát, az üzem a végleges bezárására készült. Azóta egy hazai szakmai támogatás segítségével a még meglévő személyzettel a kötöde és a festöde csökkentett üzemmódban, de ősszel újraindult.

Nem egyedi Sinka József esete, a bezárás szélén egyensúlyoznak a varrodák, nem is találkoztunk olyan, még aktív varrodavezetővel, aki ne említette volna 2-3 barátját vagy ismerősét, aki épp az elmúlt hónapokban adta fel. „Folyamatos mozgások vannak a Covid és az energiaválság miatt, de valóban látszik a folyamatos a zsugorodás. Nem tudjuk, hogy visszafordítható-e ez a folyamat. Az biztos, hogy a Covid sok mindent befolyásolt, beszállítói, ellátási láncok szakadtak meg, sok cég találkozott azzal a problémával, hogy hirtelen nem tud kitől alapanyagot venni” – összegezte a helyzetet Kokasné dr. Palicska Lívia, a Magyar Könnyűipari Szövetség és az Innovatext Textilipari Műszaki Fejlesztő és Vizsgáló Intézet Zrt. vezetője.

De miért van ennyire rossz bőrben a szakma 30 évvel a rendszerváltás után? Az országszerte készített közel 40 interjúnkból három ok körvonalazódott: az első, hogy a rendkívül alacsony, minimálbér-közeli bérek miatt csekély a varrodai dolgozók presztízse, ezért az oktatásból hiányzik az utánpótlás, a szakma elöregedik és idővel kihal. A második, a központi akarat a szektor megmentésére, az állam szerepe a folyamatokban, az adminisztratív terhektől mentes, célzott támogatások hiánya, háttér-összefonódások iparági szereplőkkel. A harmadik pedig a textil- és divatipar globalizációja. Sorozatunk első részében az első két területet járjuk körül.

Rengeteg lehangoló történetet meséltek a varrodavezetők arról, hogy évek óta alig szállingóznak be nyolcadik után a gyerekek a szakképzésbe. Ha mégis, gyakran találkoznak közönyös vagy szakmai gyakorlatra felkészületlenül érkező tanulókkal, akik alig várják, hogy pályaelhagyók lehessenek. De nem kizárólag a rossz fizetés és a presztízs hiánya okozza ezt: „Úgy érzem, fejetlenség van a szakoktatásban, gyakori a szabályzók változtatása, még mindig nincs szinkron a képzési szakmajegyzék és a tevékenységi – TEÁOR- – kódok között. Visszaüt, hogy más felügyeleti szervhez tartozik a szakképzés és máshoz az állami képzés” – sorolta Hannauerné Szabó Anna, a hódmezővásárhelyi Innowear-Tex Kft. tulajdonosa, a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége textil- és ruházati szekciójának elnöke, aki 46 éve dolgozik a szakmában.

Vannak persze kivételek: egyrészt a Magyar Divat & Design Ügynökség felmérése szerint sokan nagyon is tudatosan választják a varrónői szakmát, másrészt jó példák is akadnak. Tavasszal például egy békéscsabai szakiskolából három lány kiugróan teljesített a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara által szervezett Szakma Kiváló Tanulója Versenyen. Egyikük az első díjat is hazavitte az országos fordulóról, ahol a divatszabó/női szabó szakma kategóriában indult. Mindhárman a békéscsabai Unicon Zrt. varrodájában voltak gyakorlaton, ahol 60 éve folyik a szakmunkástanulók gyakorlati képzése, úgynevezett duális képzés keretében a helyi szakképző iskolával karöltve. Ezt a céget azért is szokták jó példaként emlegetni, mert 2005-től kezdve jó időzítéssel tért át fokozatosan a konfekciógyártásról a prémiumkategóriás bútorhuzatok gyártására.

Szeptember első napjaiban érkeztünk hozzájuk, kiderült, hogy a gyakorlati képzés csak a következő héten indul, a tanműhelyt épp akkor szedték rendbe. Hatos Istvánné, a cég szakképzési felelőse mindenesetre megosztotta velünk a tapasztalatait, és körbevezetett minket a gyárban.

Ő is tapasztalja, hogy a legtöbb gyerek csak jobb híján megy el varrónőnek: „A hároméves divatszabóképzésbe a mai napig úgy kerül be a tanulók többsége, hogy nem ide akar jönni, de ide vették fel, mert fodrásznak, vendéglátósnak nem sikerült.” A szakképzésnek az sem kedvez, hogy az utóbbi években egyre nő a jelentkezők közt az SNI-s vagy valamilyen tanulási nehézséggel élő gyerekek száma. Már önmagában az jó hír, ha egyáltalán elindul: náluk például 2012-ben tízéves szünet után jöttek újra a tanulók, ha nem is sokan. Békés vármegyéből összesen 9-en mentek idén az első évfolyamra divatszabónak, míg 20 évvel korábban csak a városból 20-30 tanuló volt évfolyamonként.

Az utánpótlás-nevelés egyértelmű előnye, hogy mivel kétéves varrodai gyakorlat is a képzés része, folyamatos az oktatás, még ha a diákoknak csak 10-15 százaléka tapad is meg a varrodában. Ők jelentik a varroda számára a fényt az alagút végén. A többiek leérettségiznek vagy megtanulnak egy másik szakmát, „de az első turnusból szinte mindenki elment külföldre vagy Nyugat-Magyarországra, nagyrészt az autóiparba”.

Jelenleg átalakulóban van a teljes szakképzési folyamat, aminek a tervek szerint 10 év lesz az átfutása. Hatos Istvánné bízik benne, hogy a 2030-ig tartó átállási időszakban az úgynevezett Szakképzési 4.0 stratégia szerint alakul át a rendszer, ami a kreatív iparágakban és a kézműves szakmákban voltaképp a régi gyakorlat megjelenése új köntösben. „Ez a gondolkodás közelít a finnekhez: munka- és projektalapon, munka közben tanulunk, ahol az eredmény fontosabb, nem az alkalmazott módszer. Az eddigi benyomásaink alapján ez hatékonyabb, mint a korábbi, poroszos gondolkodás” – hallottunk végre valami biztatót is a szektor jövőjéről. Megnéztük a korábbi végzősök néhány vizsgaremekét, több köztük olyan, amit simán ki lehetne akasztani egy jobbfajta butik kirakatába.

Bár a helyzet itt sem jó, azokban a kistérségekben viszont, ahol a szakképzés érdeklődés hiányában évekkel ezelőtt végleg bezárt, minden jel szerint csak addig fognak működni a varrodák, amíg az ott dolgozók el nem mennek nyugdíjba.

Ugyancsak az Alföldön, de már Hajdúböszörményben évek óta nem érkezett pályakezdő Zolnai Antal varrodájába. „Nem akar jönni senki varrónőnek. Miért? Mert mindenki menedzser akar lenni: makkos cipő meg telefon. A mi szakmánkhoz alázat kell. Van, hogy harmadszor is visszaadják a ruhát, hogy bontsd ki, varrd meg! Azt egy mai gyerek nem csinálja. És a szülő se biztatja arra, hogy varrónő legyen és egész nap ott üljön – vélekedik az M+Z 2000 Kft. ügyvezető igazgatója. – A 80-as években annyira húzott a szürke, hogy a közeli szakképző iskolában 6 osztályt indítottak férfi-női szabóból, 21 éve meg már egy lélek be nem megy.” Amikor a helyi iparkamara 4 évvel ezelőtt azzal az ötlettel próbálkozott, hogy nyolcadikos diákokat vitt üzemlátogatásra, a siker elmaradt; mindössze 2 nyolcadikos jelentkezett divatszabónak a teljes megyéből.

Nem jobb a helyzet a fővárosban sem, még ha az ottani varrodákba időnként beszállingózik is az utánpótlás. Egy budapesti varroda vezető varrónőjét kérdeztem, mi a tapasztalata a frissen végzett szakmunkásokkal.

„Hát az, hogy varrni nem tudnak.”

„Ha a borászat és a gasztronómia el tudott mozdulni évekkel ezelőtt, akkor a Rotschild Klárára, a Goldberger Textilgyárra támaszkodó hagyományunkkal miért nem kezdünk semmit? – reagált a szakma presztízsének megkopására a Könnyűipari Szövetség elnöke, Kokasné dr. Palicska Lívia. – Az utolsó pillanatban vagyunk.”

Bármennyi is a pontos szám, nehéz lesz tartani, még úgy is, hogy az előző tanévhez képest valamelyest emelkedett a divatszabó szakra jelentkezők száma. 2023-ban 1993-an vettek részt intézményi divatszabóképzésben, ami bő 300 emberrel több, mint amennyien 2022-ben voltak – írta érdeklődésünkre a Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Hivatal. Az utánpótlás nehézségeivel ugyanakkor nem vagyunk egyedül Európában, a régió legtöbb országában ez egy ütemesen zsugorodó iparág (erről majd a sorozat harmadik részében lesz szó bővebben).

„Addig tudnak működni a varrodák, amíg van humán erőforrás – osztotta a szakma általános véleményét az egyetemi oktató. – Ma már több mindenkinek nem a megrendelés folyamatossága a fő probléma, hanem hogy legyen munkaerő a megrendeléseihez – folytatta Molnár Ernő. – Tehát tudna növekedni adott esetben a megrendelései alapján, ha találna hozzá embert. Többen mondták, hogy maximum 10-15 év kifutási időt látnak, aztán gyakorlatilag el fog tűnni az iparág jelentős része, mert a kiöregedők helyett tényleg nincs senki.”

Visszatérve a szektor elmúlt 50-60 évéhez: a kelet-közép-európai szerkezetváltás úgy zajlott, hogy a 90-es években idejöttek a főleg német, osztrák, olasz és francia bérmunkáztatók, és jellemzően inkább a közepes árfekvésű termékeket gyártatták Magyarországon, Lengyelországban, Szlovákiában, később Romániában és Bulgáriában. Náluk erre már nem volt kapacitás vagy nem tudták versenyképesen megoldani, ezért kiszervezték a gyártást a régió már meglévő varrodáiba. „Az igazán olcsó termékek gyártására már akkor is inkább ázsiai vagy más, Európán kívüli célpontokat kerestek” – magyarázza Molnár.

Közvetlenül a rendszerváltás után viszont Magyarország még vonzó régiós célpont volt. „Az 1990-es években a kelet-közép-európai régió versenyelőnyét a ruházati iparban a nyugat-európai megrendelőkhöz mért földrajzi és kulturális közelség, a már meglévő gyártási kapacitások és a szakképzett munkaerő jelentették, valamint a helyi valuták leértékelődése az amerikai dollárhoz és az euróhoz képest”– írta egyik tanulmányában Dobos Emese, a Világgazdasági Intézet tudományos segédmunkatársa, a téma kutatója. „Ha csak a bőrdíszműt nézem, ami az én területem: a 90-es években jól működött a magyar piac, a kis cégek is nagyon jól meg tudtak élni, de a 2000-es években kicsúszott alóluk a talaj; nagyon erős lett a kínai piac konkurenciája Magyarországon” – fordította le a hétköznapokra az akkori történéseket Schlitt Péter, a Zalában működő Mercury ’99 Bőrdíszmű és Kellékgyártó vezetője.

Az ezredforduló környéke valóban vízválasztó volt Magyarország számára: 2001–2002 körül két nagy minimálbér-emelés történt, amelynek iparágat kisöprő hatása lett a magyarországi munkaerőpiacról: az akkori megrendelések jelentős része továbbállt. „Maradt az, ami magasabb árfekvésű: a ruházat és azok a szektorok, ahol a magasabb bérek kifizetése megoldható volt. Így érkeztek meg hozzánk az egyéb alternatív szegmensek, mint a bútoripar, az autóipari beszállító tevékenységek” – magyarázta Molnár Ernő.

Aztán jött az EU-csatlakozás, amikor a munkavállalóink egy része Nyugatra távozott, és ha ez nem lett volna elég, a 2010-es években a Ratkó-korosztály tagjai elkezdtek nyugdíjba menni.

„Összességében elmondható, hogy bár a világkereskedelmi szerepe elhanyagolható, de Magyarország az európai középmezőnyben helyezkedik el a ruházati gyártás terén” – vélekedett immár a jelenről Dobos Emese.

2018-ban azzal a céllal alapította a Magyar Divat & Design Ügynökséget az állam, hogy „megszervezze a magyar dizájn- és divatéletet, hatékony és strukturált, koordinált szakmai támogatást nyújtson a divat- és a designágazat minden szereplője számára”. 2019-ben kerek egymilliárd forintot kapott az ügynökség a kormánytól a „magyar divat- és designipar átfogó megújításához és fejlesztéséhez szükséges feladatok megvalósítása érdekében”. E célból alakították ki a Nemzeti Divatipari Stratégiát, amelyet 2021-ben el is fogadott a kormány. 2030-ra a divatiparban a cél a könnyűipari rekonstrukció, a kapacitásbővítés.

A 2,3 milliárd forintból működő ügynökséget Orbán Ráhel barátnője, Jakab Zsófia vezeti. Arról, hogy az alapítást követő években az MDDÜ mit ért el a hazai divatéletben, korábban itt írtunk részletesen. A varrodai élet szempontjából lényeges, hogy a nélkülözhetetlen szakemberek pótlására (varrónők, szabók, modellezők) szakképzésfejlesztési programot indítottak, és létezik gyártásfejlesztési stratégiájuk is. Fontosnak tartják a szemléletformálást is: presztízskampánnyal mutatták meg a pályaválasztás előtt állóknak és szakmát tanulóknak, hogy igenis vonzó a varrónői szakma és a további kreatív ipari szakmák, és ilyen terveik a jövőre nézve is vannak.

A Könnyűipari Szövetség elnöke örvendetesnek tartja, hogy vannak pályázatok és támogatások, és hogy a divatügynökséggel elkezdődött egy folyamat, amely helyzetbe hozza a gyártókat és a divattervezőket, csak szerinte sokkal jobban bele kellene vonni azokat, akik már eleve a szakmában tevékenykednek. „Máshogy csinálja az, aki benne van évtizedek óta és máshogy az, aki soha nem dolgozott a ruhaiparban. Ha kiragadunk dizájnereket, és megmutatjuk őket a világnak, az jó, de ettől még a hazai ruhaipar nem fog talpra állni” – vélekedett Kokasné dr. Palicska Lívia.

A Magyar Divat & Design Ügynökség budai villájában is megkérdeztem, kihez fordulhat ténylegesen a szakma az ügyes-bajos dolgaival. Kiderült, hogy fölöslegesen hajkurásztam a minisztériumokat heteken át, a gyártók leginkább náluk kopogtathatnak: „Szakmai-koordinatív szerepkörben mi foglalkozunk a szektorral. Az országimázs építése szempontjából nem tudjuk azt megtenni, hogy kizárólag a gyártókkal foglalkozzunk, de a gyártókra nem kevésbé fókuszálunk, mint a tervezőkre” – mondta Forintos-Szűcs Anita, az ügynökség vezérigazgató-helyettese.

Legutóbb 2020-ban írt ki a volt Innovációs és Technológiai Minisztérium pályázatot divat- és dizájnipari vállalkozások, kkv-k fejlesztésére, György László államtitkár akkor azt mondta, hogy a támogatás célja az ágazat kis- és középvállalkozásainak megerősítése. Összesen 15 milliárd forintra lehetett pályázni, amit gépfejlesztésre, termékfejlesztésre és saját márka elindítására lehetett igénybe venni. A pályázat a vidékre fókuszált elsősorban: 12 milliárd ment vidékre, 3 milliárd Budapestre és Pest megyére. Forintos-Szűcs Anita szerint eddig közel 300 divat- és dizájnipari vállalkozást segített versenyelőnyhöz a pályázatból kapott támogatás. Az MDDÜ vezérigazgató-helyettese ugyanakkor egy dolgot fontosnak tartott leszögezni: „Mi 5 éve vagyunk, és ennyi idő alatt az elmúlt 75 év elmaradásait nem tudjuk behozni.”

Vannak tehát pályázatok és támogatások – de vajon miért nem csap le rájuk mindenki? Hiszen a legtöbb magyar varroda még mindig a szocializmusból átmentett régi üzemekben működik, amelyeknek jó része korszerűsítésre szorul, a technológia sem a legfrissebb, a felújítás viszont rengeteg pénz, amit önerőből nehéz lehet kigazdálkodni. „Sok varrodavezető vár kiábrándultan arra, hogy állami támogatás érkezzen ilyen beruházásokra. Sokat segítene a szakmánknak, de szerintem Magyarország összes kkv-jának, ha sokkal több célzott támogatás lenne korszerűsítésre, felújításra, épületszigetelésre a jelenleginél; vissza nem térítendő, egyszerűen igényelhető, nagyobb adminisztrációs terheket nem jelentő pályázatok” – vélekedik Kokasné dr. Palicska Lívia.

Az állami támogatásokhoz és a pályázási lehetőségekhez ambivalens érzés fűzi a varrodásokat. Több szakmabeli csak legyintett, amikor erről kérdeztem őket, mondván, a tendereket jellemzően ugyanazok kapják, vagy eleve úgy vannak kiírva, hogy a kkv-k labdába se rúghatnak mellettük.

„A büntetés-végrehajtásnak adták azt a jogot, hogy kiírja a közbeszerzéseket, és ha van rá kapacitása, akkor előnyt élvez. Utána azt hirdetik meg, amire a bv. varrodáinak nincs kapacitásuk” – említett egy másik, a kkv-kra nézve kedvezőtlen intézkedést Hannauerné Szabó Anna. A varrodavezetők további konkurenciának látják az úgynevezett akkreditált „védett műhelyeket”, amelyek megváltozott munkaképességű embereket foglalkoztató cégek. A legnagyobb beszerzők ugyanis a ruházati közbeszerzést a védett műhelyekre írják ki, ezzel kizárva a kkv-k pályázását. Közülük a legnagyobbak állami tulajdonban vannak, és a legnagyobb tendereknek ők a nyertesei.

Önmagában a megváltozott munkaképességű emberek vagy a fogvatartottak alkalmazásával a többségnek nem lenne baja, az viszont erős ellenérzést kelt mindenkiben, hogy az ilyen cégek lényeges konkurenciaként jelentek meg a piacon. Az egyik varrodás például semennyire nem tartotta fairnek, hogy az egyik pályázaton a büntetés-végrehajtás állt velük szemben, „miközben egy rabnak nincsenek járulékai. Az én adóforintomból ne csináljanak nekem konkurenciát!” – mondta indulatosan.

Sokan a pályázatokkal járó aránytalanul nagy adminisztráció és a „kukacoskodó, gáncsoskodó” ellenőrzési folyamat miatt sem pályáznak – említette a zalai varrodás. Vannak persze sikeres tenderek is. Egy ilyen gyümölcse az a 92-es méretű tányérsapka, amely legfeljebb egy orrszarvú fejére lenne jó, mégis legyártották. „Tudni kell, hogy az átlagos méret 57-58-as. Akkor most mutatom a 92-est. Szólunk előre a megrendelőnek, hogy nézzétek már meg, ilyen nincs! Mire jött egy arrogáns válasz, hogy a mi dolgunk az, hogy legyártsuk, az ő dolguk pedig, hogy kifizessék – emlékezik vissza az érintett varrodavezető. – Így végül legyártottuk az egyetlen rendelést, és csináltunk maguknak még egyet emlékbe.”

Több beszélgetőtársunk említette, hogy ő vagy valamelyik ismerőse az elmúlt 10 évben varrt a Nanushkának. Mint mondták, a brand eleve alacsony árakat ajánlott vagy nagy késésekkel fizette ki a megrendeléseket. Megkerestük a céget, hogy a fenti elmondások megfelelnek-e a valóságnak.

„Az elhangzott információk mértéke jelentősen túlzó, de van valóságalapja – fogalmazott érdeklődésünkre Baldaszti Péter, a Nanushka Zrt. igazgatósági elnöke. – Ahogy a megrendelésben és gyártásban, úgy a kifizetésekben is előfordulhattak csúszások” – ismerte el a cégvezető.

Mint mondta, éppen a cég 20 éves történetének a legnehezebb másfél éves időszakán vannak túl, ami azzal indult, hogy az orosz–ukrán háború kitörése után két hónappal összeomlott az ellátási láncuk. „Mi azzal tudunk gazdálkodni a gyártásban, ami a bevételeinkből származik, ezt pedig befolyásolja, hogy a vevőink milyen határidőkkel fizetik ki nekünk a tartozásaikat. De a másfél évünk után most már nincsenek lezáratlan vagy elvarratlan ügyeink a gyártók felé, és minden partnerünknek hálásak vagyunk a közös munkáért és ebben az időszakban tanúsított partnerségért. Egyébként mire felocsúdtunk a háború híreiből, azt vettük észre, hogy a gyártóinknál nagy a csúszás és a munkaerőhiány.”

A cég az ebből fakadó kiszámíthatatlanság miatt ez évtől az eddigi 80 helyett már csak 50 százalékban varrat Magyarországon, a másik felet Portugália, Spanyolország, Kína és Albánia adja össze. Ezekben az országokban – Magyarországgal ellentétben – ezerfős gyártókapacitású varrodák működnek. Az ilyen volumenű gyártóhelyszínek előnyei Baldaszti Péter szerint az üzemméretből fakadóan a gyorsaság és a nagyobb kiszámíthatóság.

A magyar divattervezők és más divatipari szereplők szerint ugyanakkor a varrodák sem szentek. „A varrodák sem mindig tartják be a határidőket, ha egy kis szériás tervezőnek varrnak, nem olyan árat adnak, mint egy bérgyártásra. Ha a magyar tervező 10 termékének legyártása miatt megállítja a bérvarrást a varroda, azt pedig ráterheli a tervezőre, az nagyon megdrágítja a beszerzési értékeket. Olyan is van, hogy bejön hirtelen egy nagyobb márka, erre a varroda azt mondja, hogy bocsánat, csak két hónap múlva gyártom le a termékedet” – összegzett egyikük. Erre viszont a varrodások azt mondják, hogy a kis megrendeléseket senki nem szereti, és logikus, hogy függ az ár a megrendelés nagyságától.. „És ahogy a monotónia nem jó egy varrónőnek, úgy az sem, hogy éppen belejön és már abba is hagyja.”

—

A következő cikkünkben azzal foglalkozunk, hogyan élik meg a szektor átalakulását az ágazatban dolgozók.

A cikk az Investigative Journalism for Europe (IJ4EU) alap támogatásával készült.