Groteszk helyzetek autópályák köré csavarva

A határtalannak tűnő Észak-Amerika története a felfedezésekről és utazásokról szólt azóta, hogy megjelentek az első európai telepesek és pionírok. Az utazási vágy a több millió négyzetkilométert felölelő területen később sem csillapodott. Prérin kószáló hősök, postakocsin, gőzhajón utazó vándorok és különcök elevenedtek meg könyvek lapjain, gondoljunk csak például Mark Twain regényeire. A huszadik század közepén megjelent Úton pedig a beatnemzedék kulcsregénye lett, és tette eszménnyé az olykor teljesen céltalannak tűnő utazást, ami közben úgyis történik mindig valami meghökkentő. Jack Kerouac nyomán rengetegen keltek útra keresztül-kasul bejárni Amerikát autóstoppal. De Kerouacon kívül is lehetne sorolni az olyan szerzőket, akik az utazást állították a középpontba, említhetjük például az elborultabbak közül Hunter S. Thompson Félelem és reszketés Las Vegasban művét is. Az amerikai road-trip regények külön irodalmi zsánert alkottak tehát, majd ehhez jöttek a road movie-k is, amelyek lassan közhelyessé koptatták a műfajt.

A fotóművész Joshua Dudley Greer azért még tudott csavarni egyet rajta, és az olyan képeslapokról is visszaköszönő közhelyeket – mint a nyílegyenes országút mellett bókoló nevadai homokkősziklák – gondosan elkerülve, egy új perspektívából mutatja be Amerikát Somewhere Along The Line című sorozatában. Greer útja és fotósorozata magához a közlekedési infrastruktúrához, autópályákhoz, felüljárókhoz, benzinkutakhoz, parkolókhoz kötődik, és mutatja be az ország hátsó udvarát. Nélkülözi a pátoszt vagy a sajnálatot, miközben felnevethetünk a paradox helyzeteket rögzítő képein. Az amerikai road trip a fotóművészetben sem újdonság, de Greer azt mondta, projektjének inkább a könyvek és filmek voltak az inspirációs forrásai, azokból szívta magába az utazás kollektív élményét.

A fotós 2011 és 2017 között több mint 100 ezer mérföldet (160 ezer kilométer) autózott az Egyesült Államokban az azt átszövő szupesztráda-hálózatra koncentrálva. Bár a legtöbb ember pont azért választja ezeket, hogy minél gyorsabban letudja a távolságot, Greer szándékoltan lassan haladt végig rajtuk. Úgy tekintett rájuk, mint egy színpadra, ahol bármikor egy történetre bukkanhat. Az is érdekelte, hogy ezek az utak, amelyek egyszerre privát és nyilvános terek, mit jelentenek az emberek számára, otthont vagy éppen a menekülést, szükségszerűséget vagy akár felszabadult pillanatokat.

A sorozata Amerika társadalmi és környezeti állapotát is felskicceli, peremre szorult emberekkel találkozhatunk, akik nem is feltétlenül vannak jelen. Ilyen például az óriásplakát helyére felfestett kétségbeesett üzenet: „Vesére van szükségem.”

Greer egy interjújában mondta, hogy körülbelül 30 utazást tett meg, volt köztük pár napos is, de több hónapra nyúlók is. „Maga az út volt a témám, így szinte bárhol lehetett egy jó képet találni. Munka közben szinte kizárólag a kisteherautómban maradtam, kamionos megállókban és parkolókban aludtam. A téli hónapok kissé hidegek voltak, ezért itt-ott olcsó motelben szálltam meg, de már akkor is igyekeztem az autópályától látótávolságon belüli ingatlanokat kiválasztani, hogy átitasson az atmoszféra, azonnal felébredjek és dolgozhassak.”

Ahogy szinte mindenütt, az Egyesült Államokban is uniformizáltak az autópályák, Greer egyrészt ezt is meg akarta mutatni, de mindig keresett valami olyasmi nézőpontot, amelyben az adott táj vagy hely sajátosságai is megjelenhettek. Ez nem is mindig volt egyszerű feladat.

Szöveg: Fehér János; képszerkesztő: Barakonyi Szabolcs