A háború olyan abszolút létélmény, amiről lehetetlen nem tudomást venni, még akkor sem, ha a harcok több százkilométernyire zajlanak tőlünk és a pusztítás látványa csak a hírekből ismerős. A háború ott is jelen van Ukrajnában, ahol nem bombáztak szét otthonokat, kórházakat; ahol nem éheznek ártatlan civilek; ahol nem tömegsírba temetik a halottakat. Az állandó fenyegetettség mindenhol nyomot hagy: az emberek lelkében, a tájon, az épített környezeten. A mindennapok részévé válik a folyamatos készenlét, a készülés a legrosszabbra. Annak találgatása, hogy mikor éri el otthonainkat a háborúnak hívott veszedelem, meddig tart még a látszólagos béke. Átalakul a város is, új funkciót nyernek az épületek és a terek. A pincéből óvóhely, a színházteremből menekültszálló válik. Rozsdás tankcsapdák és homokzsákok lepik az utcákat. Felhasítják a parlagon heverő földdarabot, hogy legyen hol eltemetni a frissen elesett katonákat. Szubjektív képriport Lvivből, a nyugat-ukrajnai városból, amelyeket a napokban ért el végérvényesen a háború.
Állj ki a szabad sajtóért!
A Transtelex az olvasókból él. És csak az olvasók által élhet túl. Az elmúlt három év bizonyította, hogy van rá igény. Most abban segítsetek, hogy legyen hozzá jövő is. Mert ha nincs szabad sajtó, nem lesz, aki kérdezzen. És ha nem lesz, aki kérdezzen, előbb-utóbb csend lesz, holott tudjuk, a hallgatás nem opció.
Támogatom!