Tanizaki Szeikót meghódította Erdély: hímez, varr és Tokióban rendez kiállításokat a népi textíliákból

psiszentgyörgy új negyedében járunk a városi sportcsarnoktól és Váradi József Általános Iskolától nem messze lévő tömbházlakásban, aminek belső berendezése egy régi paraszti ház érzését kelti bennem. Különösen az egyik szobában lévő, igényesen megfestett tulipános szekrények láttán kap el a nosztalgia, hisz utoljára Árapatakon láthattam ehhez hasonlót, a néhai Lőrinczi Etelka néni házában, ahová a néprajzkutató írott tojásainak nyomát követve jutottam el, de a hagyaték gazdag szőttes, írottas, hímzéses gyűjteményt, festett bútort is tartalmaz, aminek nagy része még mindig az egykori tanítónő házában várja, hogy a múzeológusok kitalálják további rendeltetésüket.

Aki Székelyföldön, de akár Erdélyen is túl, apró vonzalmat érez a népi kultúra és népművészet iránt, azt tudja, hogy milyen érzések kavarognak az emberben, amikor egy olyan térbe lép, ami több száz évre röpíti vissza az időben. Vissza a gyökerekhez.

Tanizaki sepsiszentgyörgyi lakásában azonban nem ilyen jellegű utazásra érkeztem, illetve csak érintőlegesen foglalkozunk a népi népművészeti tárgyakkal, amelyek meghatározzák lakásának jellegét. Vendéglátóm sem a székelyföldi mindennapok jellemző élettörténetével bír, miután életének jelentős részét nem itt, se nem a szomszédos országokban, hanem egy másik világrészen, egy teljesen más kultúrában élte le, a Távol-Kelet egyik legtávolabbi pontján, Japánban.

A Sepsiszentgyörgyre költözött Tanizaki Szeiko története még Hubbes László egyetemi tanárral készült interjúm kapcsán fogant meg bennem, akit a japán virágművészetről, az ikebanáról kérdeztem, beszélgetésünk során pedig felmerült Tanizaki neve is, aki székely férjével, Seres Bálinttal közösen, de külön-külön is, már most többet tettek erdélyi magyar kultúráért, mint amennyit sokan egy egész élet munkája alatt tesznek. Tanizaki ugyanis nemcsak Erdélyben, Japánban is népszerűsíti a szorgos munkával megismert és összegyűjtött népi népművészetet, aminek gazdagságát nagyra tartja.

Nagyjából kétévente az erdélyi magyar népművészeti tárgyakból, írottasokból, szőttesekből, hímzésekből, kiállítás nyílik Japán több városában, a fővárosban is, ahol ön is felnőtt. Hogyan néz ki egy ilyen kiállítás?

Általában Tokióban, Oszakában vagy kisebb városokban szoktuk kiállítani azokat a népművészeti munkákat, népi hímzéseket, melyeket Erdélyben tanultam meg a széki, kalotaszegi és székelyföldi asszonyoktól, akik az ősi kultúrát, ami generációkról, generációkra tovább adódik, első kézből tudják megismertetni. A kiállítás tárgyai sokszínűek, és azokkal a japán nyelvű, erdélyi népművészetet ismertető könyveimmel egészülnek ki, melyek közül az egyik könyv például az kalotaszegi írásosokat mutatja be. De készült pár olyan könyvem is erre a célra, melyek a kalotaszegi hímzést és népviseletet ismertetik.

Japánban nagyon nagy az érdeklődés az erdélyi népművészet iránt. Ázsiában a hímzés inkább a nemesi kultúrához tartozott, így a hímzés népi oldalát nem nagyon ismerik, ezért szenzációnak számít. Ázsiában inkább a szövésnek van nagyobb múltja.

Népi hímzésről kivételesen Észak-Japán egyik régiójában beszélhetünk. Ez azonban csak egyfajta hímzési technikából állt, ez egy sima öltés. Észak-Japánban lenből szőttek, és a hímzés azt a célt is szolgálta, hogy melegebb és díszesebb legyen a ruha. Erdélyben viszont annyiféle öltési technika van, ahány hely, annyi hímzés. Tehát, nagyon gazdag Erdély hímzéskultúrája.

Ezeket a technikákat elviszem Japánba, de nem csak képeket és az elkészült anyagokat szoktam megmutatni nekik, volt amikor japánok jöttek el Erdélybe, hogy több órás foglalkozások alatt a helyiek megtanítsák őket is arra a bizonyos technikára, hímzésmintára. Ilyenkor én fordítani szoktam, megkönnyítem a kommunikációt közöttük.

Hogyan viszonyulnak a helyiek ahhoz, hogy egy japán nő keresi meg őket azzal, hogy el szeretné sajátítani a széki, kalotaszegi vagy székelyföldi varrásművészetet?

Mindenhol jól fogadnak. Főleg azért, mert vannak olyan falvak, ahol épp fordítva történik a dolog mint az én esetemben, Japánban, hogy itt a család az, aki nem nagyon értékeli az idősek képzőművészeti technikái iránt. Pedig sok olyan idős néni van, aki sok évszázados tudást örökölt meg a felmenőitől, akár Kalotaszegen, akár Széken, és az ősi tudást nem tudja tovább adni senkinek. Különösen ők örvendenek nagyon, hogyha valaki érdeklődéssel fordul hozzájuk, és nekem is ők tanítottak meg nagyon sok mindent, amikor jártam a falvakat, és egyik helyen a gyöngyhímzést, máshol az írásost tanultam meg, de a széki varrottast is, amit Torockón például másképp varnak. Székelyudvarhelyen is jártam. Sajnos ott már elveszett egy időben a tudás, egy Cs. Gergely Gizellától tanult Udvarhelyszéki hölgytől tanultam meg a technikát, de ahol van lehetőség, bárhova elmennék tanulni.

Apácára is úgy jutottam el, hogy megtudtam, van egy érdekes technika, amivel az inget ráncolják, mert ráncolva szépen lehet hímezni. Ez a technika azért különleges, mert a láncolás után hímeznek, úgyhogy látszódjon a cérna, kiemelkedik az a része, ahol ráncolt. A ráncolás inkább a szász néphagyományra volt jellemző, de a szászok már elmentek, és mivel Apáca határvidék, a Szászfölddel szomszédos székely falu, Apácán megmaradt ez a hagyomány, és akkor azt is megtanultam.

Mit mondanak az idősek, amikor azt látják, hogy a családjukból senki nem veszi át a hagyományt, de a helyi közösségek sem igazán érdeklődnek iránta, és amit tudnak, elveszhet velük?

Néprajzosként csináltunk a nénikkel olyan interjút, amiben azt kérdeztük, szerintük mi a jövője a kézimunkának, és sokan mondták, hogy a falu nem értékeli a kézimunkájukat, és ha valamennyire meg is tanulták az írásost, már nem teszik ki a falra, mert nem talál a mai divathoz.

Ezek a nénik nagyon szomorúan meséltek arról, hogy az utánuk következő generációk már nem szeretik, amit ők csináltak. Ez nagyon fájdalmas volt. És érdekes, hogy miközben falunk elveszni látszik a kézimunka első kézből való továbbadása, a főleg a nagyvárosokban nagyon nagy érdeklődéssel fogadják az ilyen jellegű kiállításokat, és Kolozsváron már indult kalotaszegi írásos tanfolyam is, ahová a városiak nagy érdeklődéssel iratkoznak be, és szívesen tanulnak mintatervezést, írást és varrást.

Tokióiként önt is beszippantotta az erdélyi népi kézimunka, a varrásművészet világa. Honnan ered ez a szenvedélyes érdeklődés?

Mijazakiban születtem, egy kis sziget, kisvárosában, ami akkora, mint Brassó. Egyéves koromban azonban édesapám munkát kapott Tokióban, így át kellett költöznünk a fővárosba. A gyermekkoromat így már Tokióban töltöttem. Már kiskoromban kialakult az érdeklődésem a kézimunka iránt. Mindig is Európába vagy Amerikába vágyódtam, mivel nagyon nagy hatással volt rám édesanyám iparművészeti, kézimunkás ambíciója, és azok az európai kézimunkákat ismertető könyvek, amiket általa olvastam.

A nyarakat vidéken, dédnagymamámnál töltöttem Mijazakiban, ahol édesanyámnak a családja lakott. Így megismertem azokat az érdekességeket is, amiket akkoriban Mijazaki nyújtott a 80-as években. Nekem is lett volna olyan lehetőségem, hogy a nagyszüleimtől, a helyi kézműves kultúrát átörököljem, mert dédnagyanyám volt az utolsó szövőasszony a faluban, de én ezt csak később tudtam meg, amikor már nem élt. Ha tudtam volna, akkor megnézhettem volna a régi kimonó készítését, elmesélte volna, hogy csinálta, de ezeket nem tudtam tőle meghallgatni, mert nem meséltek róla. Dédnagyanyám szövőmúltjáról is csak nagynénimtől hallottam ezt, aki sok mindent megőrzött a háborús időből, amikor számos dolog elveszett.

Japánban sajnos nem volt rá lehetőségem, hogy megőrizzem a hagyományt és a népi kézműves szokásokat, ezért is jöttem ide Erdélybe, ahol még vannak olyan falvak, ahol a hagyomány még él, és ahol első kézből meg lehet tanulni azt a technikát, ami az ősidőkből származik, és amit így tovább lehet örökíteni, mert a generációkról generációkra öröklődő népi kultúra nagyon nagy kincs.

A nagy világban és Európában számos helyre mehetett volna, mégis Erdélyt választotta, Sepsiszentgyörgy lett az új otthona. Hogyan esett a választása épp ránk, székelyekre, háromszékiekre?

Szerettem volna európai nyelvet tanulni, és erre lehetőségem is volt, mert Oszakában és Tokióban is tanítottak egzotikus nyelveket. Ugyan nagyon sokan nem jelentkeztek rá, de érdekesnek tűnt, ezért az oszakai egyetemen magyar szakra jelentkeztem '98-ban, ami akkor csak pár éve indult. Kelet-Európa csak a 80-as évek végén nyílt meg a világ előtt. Akkor még internet nem nagyon volt, de a magyar szak nagyon megtetszett, mert tudtam, hogy a magyarok Európában élnek és a nyelvi gyökereik mások, mint az európaiaknak. Azt gondoltam, ha magyar szakra jelentkezem, akkor ezáltal végig tudom követni, hogyan változik Magyarország a forradalom után.

Tudtam, hogy Erdély Magyarország része kulturális szempontból, és nagyon érdekes a népi kultúrával rendelkezik. Amikor egyetemista lettem, sokat olvastam Erdélyről: kicsit olyannak tűnt, mintha a magyarok régi otthona lenne, ahol az ősi kultúra jobban megmaradt, mint Magyarországon. Egyetemistakén ezért Erdély jobban is érdekelt, mint Magyarország. És alig vártam, hogy el tudjak ide jutni. Aztán jött a lehetőség, mert a magyar szakos tanárunk, aki szintén japán volt, meghívást kapott a kolozsvári Heltai Gáspár Alapítványtól, hogy közösen szervezzenek egy kirándulást. Így jutottunk el '99-ben egy hétre Erdélybe.

Milyen volt Kolozsvár akkoriban?

Nyáron voltunk Kolozsváron, amikor a diákok nincsenek a városban, ezért kicsit másabb volt a hangulat, de így is látszott, ahogy a különböző etnikumok keverednek. Hogy a románok és magyarok vegyesen vannak jelen a városban, japánként ez addig elképzelhetetlen volt számomra. A központban pedig van egy utca, ahol sokféle vallás képviseli magát: evangélikus, katolikus, református, ortodox, görög katolikus, zsidó. Ez is nagyon-nagyon érdekes volt, de erre csak később jöttem rá, amikor Kolozsvárra kerültem egyetemistaként 2000-ben. Egy egyetemi tanár segített abban, hogy Kolozsváron tudjak tovább tanulni a Babeș-Bolyai Tudományegyetem néprajz szakán. Külföldi diákként hallgattam be a különböző órákra, akkor már együtt voltam a férjemmel, aki sepsiszentgyörgyi. A félév során rengeteg ismerőst szereztem, és Kolozsvárt is sikerült felfedeznem. Abban az időben sok ismerősöm hívott meg az ő városába, így jutottam el Szentgyörgyre, Négyfaluba és Moldvába is, mert ahová csak tudtam, elmentem.

Soha sem bántam meg, hogy a japán egyetemet befagyasztottam egy évre, és fél évig a budapesti ELTE-n tanultam a nyelvet, majd a második félévben Erdélybe, Kolozsvárra jöttem.

Ha össze kellene hasonlítani a magyarországi és az erdélyi egyetemi tapasztalatokat, külföldiként hol érezted jobban magad?

Kolozsváron vagy Erdélyben, ahol jártam, jobban fogadtak, mint Budapesten. Budapesten, ahogy tudtam, jártam órákra, de a közösség nem fogadott be, és a tanárokat sem érdekelte, hogy külföldiként valaki a magyar kultúra iránt érdeklődik. Erdélyben ez más volt. Lehet ez a kisebbségi lét sajátossága is, de Kolozsváron a tanároknak is öröm volt, hogyha egy külföldi tanulmányozni akarta az erdélyi magyar kultúrát és a saját országában is hirdetni akarta annak sajátosságait. Magyarországon egyáltalán nem éreztem azt, hogy azt szeretnék, ha a külföldiek több dolgot tudnának megnézni, felszívni és felhasználni abból, ami Magyarországon van.

Mi az, ami a japánok számára vonzó a magyar és az erdélyi kultúrában?

Az oszakai egyetemen magyar szakon nagyon jó volt a hangulat. Családias volt, és a tanárok is közvetlenek voltak velünk, mert egy nagy egyetem belül egy nagyon pici szak voltunk. Volt egy közös termünk, ahová bárki bármikor bemehetett kávézni, beszélgetni.

Erdély olyan Japánból nézve, mintha egy erdővel körülvett, elszigetelt mesevilág. A népi kultúra, a népviselet mindenképpen felkelti az érdeklődést Erdély iránt. Hogyha van olyan falu, ahol népviseletben élnek a nénikék, az nagyon nagy egzotikumnak számít. Amikor Kolozsváron jártam, elvittek Székre és Kalotaszegre. Torockón pedig Ida néni magánmúzeumában jártunk, aki arról híres, hogy tájházában őrzi a helyi népviseletet. Akkor még Ida néni is fiatalabb volt, ő maga mutatta be a házat és a népviseleti tárgyakat. Fel is próbálhattuk. Én egy kék inges népviseletet vettem fel, ez nagyon nagy élmény volt az ott jelen lévő öt japán lánynak, és nekem is.

Az érdeklődés azonban kölcsönös. Főleg az új generáció tagjain látom, hogy sokan érdeklődnek a japán kultúra iránt. Több szentgyörgyi diák jár önhöz japán nyelvet tanulni. A mangának, az animénak és a hentainak van erős hatása a magyarokra, vagy inkább Japán tájainak, a gasztronómiának, a turisztikai lehetőségeknek tudható be?

Sok olyan ismerősöm van, akit a japán kultúra fogott meg, ők nagyon nagy tisztelettel viszonyulnak a kultúránkhoz. Japán sokat tett azért, hogy ismertté váljon, és biztos, hogy ebben a mangának és az animéknak is nagy szerepe volt. A magyarok esetében viszont azt gondolom, hogy van egy olyan szempont is, hogy egyesek úgy érzik, hogy bár Közép-Európában élnek, Erdélyhez tartoznak, de máshol is lenne helyük, ezért keresik a rokon kapcsolatokat, ami a magyarok esetében akár Ázsia felé is vezetheti őket.

Kőrösi Csoma Sándortól kezdve sok olyan Kelet-kutató volt, aki eljutott Kelet-Ázsiába, Baráthosi Balogh Benedek néprajzkutató egészen Hokkaido szigetére is eljutott. A Kelet iránti érdeklődés a magyarokban nagyon erős, erősebb, mint a románokban, vagy más népekben. Ez azért is érdekes, mert sokszor azt éreztem, hogy japánok nem annyira látják vagy tartják különlegesnek a saját kultúrájukat, mint azok, akik nem ott élnek Japánban. A japánokra nem jellemző, hogy keresnék a gyökereiket, vagy azokkal a népekkel való kapcsolatot, ahonnan kivándorolhattak, mint a magyarok. Pedig a japánok sem éltek mindig ott, ők is jöttek valahonnan, de nem keresik. A térségben a japánhoz a legközelebb álló nyelv a koreai, de a velük való kapcsolatot sem igazán kutatták. Pedig érdekes lenne, ha találnának hasonlóságokat más népekkel Ázsiában a nyelvük vagy a szokásaik tekintetében. A szamurájokhoz hasonlóan a székely is harcos nép volt, a székelyek is védték az ország határait. Amikor idekerültem, akkor meglepett, hogy annyiféle harcművészetet tanulnak az emberek. Talán arányaiban többen is tanulnak keleti harcművészetet, mint a Japán városokban.

Komolyan? Többen tanulnak Székelyföldön karate-t, dzsúdót, mint Japánban?

Határozottan! Japánban annyira nem felkapott harcművészeteket tanulni. Ők inkább focit, baseballt tanulnak, mint harcművészeket. Ehhez képest itt Sepsiszentgyörgyön mindenki karatét, aikidót tanul, vagy valami ilyesmit.

Ez minek tudható be?

A japán harcművészeteknek nem csak a küzdősport jellege lehet vonzó, hanem a szellemisége is. A harcművészetek kicsit magukban hordozzák a szamurájok gondolkodásmódját. Szerintem emiatt szeretik és kezdi el érdekelni a fiatalokat, nem feltétlenül csak a technika elsajátítása miatt kezdenek bele.

Milyen szellemiségre gondolunk a szamurájok esetében?

A szamurájok mentalitása nem arról szólt, hogy mindenkinél erősebbek legyenek és mindenkit legyőzzenek, hanem hogy a védelemre fordítsák a megszerzett tudást, ők nem agresszivitásból támadtak, hanem azért, hogy megvédjék magukat. A szamurájok nem csak fegyverrel, de tiszta szellemiségükkel is harcoltak. Ebbe beletartozott a műveltség, az önfegyelem és a művészet is. Japánban a nagy ikebana alapítók férfiak voltak, férfiak voltak a teakészítők és teamesterek is. A szamuráj kultúrának, vagy a nemesi japán kultúrának megvan az erős, kemény része, de van kifinomult része is. Egy érdekes kettősség: a harcosok is ikebanáznak és teáznak.

A kifinomultság műveltséget is feltételez, gondoljunk csak a versekre. Ez nagyon fontos egy férfinál… A japán szamuráj kultúra pedig épp attól volt olyan erős, és maradhatott fenn olyan sokáig, mert a technika mellett jelen volt a szépség is benne. A szamurájok a harcokkal egyidőben kultúrát is teremtettek. A kardjuk, öltözetük és a sisakjuk önmagában művészeti tárgy volt, ami a személyiségükre is visszautalt. A szamurájok nem csak az erejüket ismerték, hanem a törékenységüket is, gondoljunk csak arra, hogyha elbuktak, akkor nekik maguknak kellett kioltani az életüket. Nagyon szigorú morált követtek, tudták, hogy mikor, hogy kell viselkedniük.

Szentgyörgyön nagyon sokan fordulnak önhöz, hogy a japán kultúráról első kézből halljanak. Ez hogy kezdődött?

Már amikor egyetemistaként Erdélybe jöttem, vagy amikor Moldvában voltam, akkor is megkerestek az ottani magyar tanárok, hogy beszéljek Japánról a csángó diákoknak. Ez rám is hatással volt, mert amikor az emberek kérdezni kezdtek a japán kultúráról, akkor eszméltem rá én is arra, hogy mennyire érdekes a népem és a tudás, amit onnan hoztam. Egyetem után Sepsiszentgyörgyre költöztem, ahol összeházasodtunk a férjemmel és gyerekem született. 2004-ben azonban négy évre átköltöztünk Japánba, és akkor tudtam igazán felfedezni Japánt, a kultúrámat és a saját városomat. Miután 2008-ban visszatértünk, akkor kezdtem el tanítani a japánt, és mind a mai napig tartok magánórákat, főleg diákok járnak hozzám.

Milyen volt újra felfedezni Japánt?

A férjemmel együtt bejártuk Japánt, megfigyeltük a Kagurához hasonló táncokat, ami Mijazakiban egy vallási tánc, ezáltal az emberek jókívánságokat mondanak a mezőgazdasági termelésért és hálát adnak a termésért. A szülővárosomban az isteneknek ilyenkor nagy oltárt készítenek, és ott táncolnak egész éjjel, reggelig, és nagyon-nagyon szép álarcokkal, és nagyon szigorúan tanítják, hogy kell lépni, hogy kell táncolni. Táncolni mind a mai napig csak férfiaknak szabad.

Japánban a nők a szent helyeken nem jelenhetnek meg, a hagyományos színdarabokat is csak férfiak játszhatják. És bizonyos helyeken, még a fesztiválokon sem szabad a nőknek előadóként részt venniük.

Miután visszatértek Sepsiszentgyörgyre, folytatta a japán nyelv és kultúra tanítását, majd nem sokkal később Japán napot is szervezett. Ez hogyan kezdődött?

A Japán nap ötletét a Székely Nemzeti Múzeum munkatársai vetették fel, miután a férjemmel megszerveztük Az árapataki nők arany kezei című kiállítást a múzeumban. Azt mondták, hogy lehetne olyan előadást is szervezni, ahol a japán kultúráról beszélgetünk. A Japán estet végül nem sikerült a múzeumban megszervezni, a megyei könyvtár adott neki helyet, viszont az első pillanattól fogva úgy épült fel, hogy mindenki jött az ötletével. Sepsiszentgyörgyön ugyanis sokan vannak, akik már régóta foglalkoztak a japán kultúra valamely részével, most pedig egy helyen mutathatták meg, ami őket érdekelte. Voltak beszélgetések, előadások, kézműves tevékenységek, voltak, akik ikebana vagy origami foglalkozásokat tartottak, volt koncert is, mert igyekeztünk minél többet megmutatni a japán kultúra sajátosságaiból. Az utolsó japán est már az ötödik alkalom volt a sorban. Erre már egy budapesti vendéget is sikerült meghívjunk, aki a japán teához ért. A hölgy teakóstolót tartott, és sok mindent hozott magával, mert itt nem csak a teaivásról van szó, maguk a teakészletek is különlegesek. A Hubbes Lászlóhoz hasonló emberek, nagyon sokat segítettek az első perctő kezdve. Ugye, én is eljárok iskolába, előadásokat is tartok, de jó, hogy sokan vannak, akik sok mindenhez értenek a japán témán belül.

Az nem vitás, hogy bőven volt rá érdeklődés, de ön miért tartotta fontosnak évről évre megszervezni a Japán esteket?

Elsősorban a gyerekemért szerettem volna megszervezni, hogy jobban be tudjon illeszkedni a közösségbe azáltal, hogy az emberek többet tudnak Japánról, és nem úgy néznek a fiamra, hogy egy ázsiai vagy egy kínai vagy valami messzi nép szülöttje, hanem japán, mert mi japánként élünk Sepsiszentgyörgyön, és ez a mi kultúránk, amire lehet büszkének lenni. Ugyanakkor meg szerettük volna mutatni azt is, hogy a japán kultúra miben lehet hasznos a helyiek számára.

Aki elutazna Japánba, az elsőként hová vegyen repülőjegyet?

A Japán kultúra régiónként változó, nem lehet egyszerre megismerni mindet, viszont a két legismertebb helyszín: Tokió és Oszaka. Hogyha valaki a régi Japán iránt érdeklődik, akkor inkább menjenek Oszakába, mert Oszaka környéke az a régi Japán fővárosa: Kiotó több mint ezer éves. És akkor azon a régión vannak a régi japán képei, és teljesen más eltérő Tokiótól minden. Például érdekes dolog, hogy az oszakaiak kicsit olyan versenyszellemük van. Nem akarnak tokiói mintát követni, ezért mindent másképp vagy fordítva csinálnak, mint Tokióban. Például a mozgólépcsőn, a tokióiak balra állnak, ha nem sietnek, hogy jobb oldalt elengedjék a többieket. Az oszakaiak viszont épp jobbra állnak, és balra mehetnek el azok, akik sietnek. Az oszakai nyelv is más, és a beszélgetés is, mert az oszakaiak közvetlenebbek, mint a tokióiak.

A Sepsiszentgyörgyön élő külföldieknek van egyfajta kapcsolatuk egymással, vannak olyan közös pontok, ahol a japán esten kívül találkoznak?

Egy időben tartottam a kapcsolatot itt élő ázsiai nőkkel. Volt pár ilyen szomszédom: egy thaiföldi nő, egy Fülöp-szigeti lány, és volt egy laoszi is, már ő lehet, hogy nincs itt, de már nem nagyon tartjuk a kapcsolatot. Mindenkinek más célja van azzal, hogy ideköltözik, és legtöbben nem azért jönnek, mert érdekli őket az itteni kultúra vagy találnak valami vonzót, hanem például a férjével érkezett, aki külföldön vállalt munkát.

Más városokhoz hasonlóan, itt is jobban érződik a külföldi munkavállalók jelenléte, ön szerint ők be tudnak illeszkedni a város szövetébe?

Hogyha találnak közös érdeklődést, akkor igen, például a komám, Demeter Nasztya (Annasztazia), aki Bikfalván él, nagyon művelt, beszéli a magyar nyelvet. Az udmurt rokon nép a magyarokkal, és őt az a rokon nép iránt érzett szimpátia köti össze a magyarokkal.

De hogyha valaki csak egyszerűen idejön: nem ismeri Erdély történeti hátteret, a kultúráját, akkor csak egy város lesz Sepsiszentgyörgy, és nem annyira érdekes számukra Székelyföld és Erdély. De nem tudhatom, hogy kit, mi érdekel, és miért van itt. Hogyha valaki külföldiként él egy bizonyos országban, akkor először azt kell tudatosítsa, hogy ő miért van ott, és azt kell megértenie, hogy máshol nőtt fel, mások vagyunk, mint a helyiek, más anyanyelvet beszélünk, ezért ha itt akarunk élni, akkor nekünk kell elsősorban alkalmazkodnunk. Ha valaki csak a pénzért van itt, ha nem köti ide a család, akkor kevés esély van rá, hogy itt marad, mert nehéz külföldiként itt élni.

Külföldiként, egy országok közötti szerződéssel érkező embernek nem olyan fontos, hogy beszélje a nyelvet, de ha valaki hosszú távon gondolkodik, és itt akar élni, le akar telepedni, akkor már kell nyelvet tudjon. Más a vallás, más a nyelv, és akkor nehéz itt hosszú távon. Itt élek Sepsiszentgyörgyön, nem tudok jól románul, és nincs hivatalos munkahelyem, de ahhoz, hogy valaki jól érezze magát, be kell fogadja egy közösség, valahova tartozni kell. Nehéz, hogyha valaki nem tud se magyarul, se románul, ha viszont valamelyik nyelvet ismeri, akkor van hová bekapcsolódni, és együtt valakikkel egy közösséget alkossanak.

Mennyire okoz problémát, hogy a románt kevésbé beszéli ?

Szerintem nagyon nehéz román nyelvtudás nélkül érvényesülni Romániában, mert egy külföldi lehetőséghez sem jut, hogyha bizonyos szinten nem beszéli a nyelvet. Jól tudom, mert ezzel én is szenvedek. Hogyha valami probléma van, mert valaki megbetegszik és orvost kell találni rá, aki nem tud jól románul, az nem jut elegendő információhoz.

Nagy hátrányból indul az, aki nem ismeri a többségi társadalom nyelvét. A másik dolog, hogy azért is érint hátrányosan bennünket, mert amikor a férjem dolgozik, akkor nincs, aki a gyerekeknek a román leckékben segíteni tudna. A nagyobbik fiam most érettségizett le, de a magyar diákokhoz hasonlóan ő sem igazán tanult meg románul.

Az egyértelmű döntés volt az önök számára, hogy a gyerekek magyar iskolába fognak járni?

A magyar nyelvű iskolai oktatást nagyon fontosnak tartjuk, mert azt szeretnénk, hogy a gyerekek anyanyelvi szinten és helyesen beszéljék a magyart. De nem csak a nyelvtudást tartjuk fontosnak, hanem a magyar kultúra és műveltség megszerzését is, kezdve a magyar költők, írók és történelem megtanulásától a szókincs elsajátításáig mindent. Én tanítok, és napi szinten beszélek japánul, a gyerekekkel is japánul beszélek, ezért tudom, hogy nem elég a konyhai nyelv, iskolai oktatás is kell ahhoz, hogy valaki jól elsajátítsa a nyelvet, és a saját kultúrájának érezze azt, amibe bele született.