Húsvét és hagyomány: egyedülálló tojásgyűjtemény nyomába eredtünk a háromszéki Árapatakon

„Húsvét előtti találkozásunkkor magabiztosan siklott a kezében a kandér, folyt a forró viasz a készülő húsvéti tojásra. A veszett utas mintát írta, amely az árapataki hagyomány szerint a családi összetartás fontos szimbóluma. »A férjem halála óta valahogy csak ezt a mintát tudom írni – mondta. – Olyan a lelkem, mint a veszett út, keresi a helyét.« Égszínkék, nyílt tekintete elborult kissé, és míg könnyeivel küszködött, arra gondoltam, hogy a veszett utas minta a lélek túlvilágon való céltalan bolyongását gátolja meg a kutatók szerint. Lőrinczi Etelka lelke nem fog céltalanul bolyongani a túlvilágon. Nem csupán a minta miatt, de azért sem, mert földi létében sem veszett úton járt” – fogalmazott tíz évvel ezelőtt Gazda Enikő muzeológus, néprajzkutató Lőrinczi Etelkától búcsúzva a Háromszék hasábjain. A háromszéki település 2013-ban veszítette el egyik legjelentősebb alakját.

Lőrinczi Etelka nevéhez nem csak gazdag néprajzi gyűjteménye, leírásai és saját kezűleg alkotott kézműves tárgyai köthetőek, de hagyatéka túlmutat az idő kerekén, hisz generációk nőttek fel a kezei között, akik általa elsőkézből ismerhették meg Árapatak sokszínű világát, szerethették meg általa a népművészetet. Húsvétra hangolódva az írott tojások nyomába eredtünk, mert még szűk körben is alig ismert, hogy a néprajzkutató és néprajzi gyűjtő hagyatékának mi lett a sorsa. Lőrinczi Etelka ugyanis több száz, néprajzi szempontból felbecsülhetetlen értékű kézimunkát hagyott hátra: varrottasokat, szőtteseket, írott tojásmintákat, amelyeknek egy része a világkiállításokat is megjárta.

Lőrinczi Etelka árapataki otthonát messze földről is felkeresték

Mint megtudtuk, hagyatékát több helyen is őrzik, a hatalmas árapataki írott tojásminta-gyűjteményének egy részét a Székely Nemzeti Múzeum kapta meg, de az Árkosi Tájmúzeumnak is bőven jutott az írott tojásokból, illetve fiainál, Lőrinczi Zoltánnál és Ferencnél is maradt még – több értékes néprajzi tárgy mellett –, a kifújt és aprólékos munkával megírt, megfestett tojásokból. Ezeknek java részét Lőrinczi Etelka egykori otthonában, Árapatakon őrzik.

Etelka néni legalább 270 tojásmintát gyűjtött össze, de kimeríthetetlen néprajzi tudásának köszönhetően maga is bővítette a gyűjteményt, illetve részletes leírást készített róla.

Lőrinczi Zoltánnal, Etelka néni legkisebb fiával Sepsiszentgyörgyön találkoztunk. Elmondása szerint édesanyja tíz évvel ezelőtt bekövetkezett halála óta egyre ritkábban jár ki Árapatakra. Kedvünkért viszont autóba ült, és Szentgyörgyről Előpatak felé vette az irányt, hogy a szülőházában maradt örökségét megmutassa. Az egykor nagyszüleinek, szüleinek is otthont adó házban mára valóban nem sok minden maradt, néhány varrottas, szőttes és számos festett húsvéti tojás árulkodik arról, hogy a fehér, szász kapus, főútra néző házikó egykor Árapatak kulturális epicentruma volt. Ide jártak ugyanis kézimunkáról, színjátszásról, népi kultúráról tanulni akaró fiatalok, idősebbek, köztük azok is, akik távoli helyekről érkeztek a kis településre, hogy a messze földön híres tanárnőtől próbálják ellesni tojásmintáinak valamelyikét.

Fia szerint Lőrinczi Etelka vidám természetű volt, szeretett énekelni, ennél jobban már csak azt szerette, ha tudását átadhatta a következő nemzedékeknek. Meg persze maga is örömét lelte abban, ha aprólékosan megmunkált varrottasokat, szőtteseket, festett tojásokat készíthetett, mert mindig adni akart az embereknek, ha nem mást, múltjuk lenyomatát, s ezáltal önmaguk megismerését. Édesanyja született tehetség volt, amit amellett, amit a nagyanyjától tanult, mágiával is felerősített, mesélte.

Lőrinczi Etelkát hat éves korában arra kérte édesanyja, hogy horgoljon egy macskaszemes mintát, amit aztán a patakvízbe kellett elengednie, mert úgy tartották, hogy ettől majd úgy fog kézimunkázni, mint a vízfolyás.

Ettől kezdve szövés, varrás, horgolás valóban így ment neki, és már kilenc évesen megtanult tojásokat is írni. Fia szerint édesanyja inkább otthon ült, és azzal foglalta el magát, hogy alkotott. A népművészeti dolgokra ugyanis erősen fogékony volt. Munkáit viszont pénzért soha nem adta oda senkinek, legfeljebb ajándékba lehetett megkapni tőle, ebből viszont sokaknak jutott. A 60-as, 70-es években egyik varrottasáért még egy Daciát is felajánlottak, ami akkor elég nagy értéknek számított, de nem ment bele az üzletbe.

„Amibe belekezdett, legyen az varrás, szövés, rojtozás, tojásfestés, azt szívvel-lélekkel csinálta. Rettenetes sokat varrt, borzasztó sokat szőtt, és igyekezett növényi festékeket használni. Ilyen volt például a tojások sárgára festéséhez használt festő zsoltina” – tette hozzá Lőrinczi Zoltán.

A népi kultúra művelése gyógyszer és önismereti út is

A Székely Nemzeti Múzeum részéről Gazda Enikő néprajzkutatóval vettük fel a kapcsolatot, akinek lehetősége volt személyesen megismernie Lőrinczi Etelkát. Utólag csak azt bánja, hogy hamarabb nem sikerült megismernie a sokáig betegeskedő nyugalmazott tanítónőt, gyűjtőt és alkotót, akinek köszönhetően generációk nőttek fel úgy, hogy belátást nyertek a népi kultúrába, netán kedvet is kaptak ahhoz, hogy tovább is örökítsék a megszerzett tudást, mondta el Gazda Enikő.

Etelka néni nemcsak gyűjtő volt, aki feldolgozta az árapataki népművészetet, de néptanító is volt, akik igyekezett továbbadni a tudását, véli Gazda Enikő. Ezáltal nem megmerevedett, halott örökséget hagyott maga mögött, hanem a jelképévé vált annak, hogyan lehet élővé tenni a megszerzett tudást. Etelka néninek pedig azért is jelentős a tevékenysége, mert más néptanítókkal ellentétben felfigyelt az írott tojásokra is, amivel rámutatott arra, hogy Árapatak kultúrája nem csak a párizsi világkiállítást is megjárt varrottasokról és hímzésről szól, hanem egy sokkal komplexebb közösség áll mögötte, amelynek az éltető és megtartó ereje a népművészetben rejlik.

A muzeológus szerint a tojásírás és a hímzőkultúra a közösség egyfajta lelki gyógyszereként is működik, hisz a kézművesek elsődlegesen nem eladás céljából alkottak, hanem azért, mert ezzel lelki szükségletüket elégítették ki. A maximumot akarták kihozni magukból, és azt a lelkiállapotot ültették át a népművészetbe, ami bennük volt. Úgy vélte, aki alázattal viszonyul a népművészethez és megismeri a hagyományait, az lényegében önmagát ismeri meg, hisz a népi kultúra az identitásunk része és a belső világunknak a tükre, és azáltal, hogy mélyebben megismerjük ezt a valamikori hagyományvilágot, önmagunkra találunk.

Nagyanyáról unokára szállt a tojárírás mestersége

A Lőrinczi Etelka által írt Fejezetek Árapatak népi életéből című könyvből tudjuk, hogy az árapataki magyar asszonyok híresek voltak varrottasaikról, szőtteseikről, a csipkekészítésről, a rojtbogozásról, és nem utolsó sorban a tojásírásról. Ezeket a mesterségeket minden asszony el tudta sajátítani. Természetesen akadtak kimagaslóbb tudású, ügyesebb, rátermettebb asszonyok. Ennek ellenére egy-egy korosztály tojásíró asszonyainak száma alig haladta meg az ötöt.

„A tojásírás olyan látást igényel, amely a gömbfelületet sík térben szemléli, melyre a mintát úgy rajzolják, hogy az a tojás egész felületét pontosan kitöltse. A tojás felületét 2, 4, 6, 8 vagy 16 egyenlő részre kell beosztani. A vonalak írásához a két kéz ellentétes mozgása, a tojás és az íróeszközök ugyancsak ellentétes mozgása, »forgatása« szükséges, a minta előrajzolása nélkül, viasszal, amely hibás vonalat, vétést nem ismer, ugyanis nem lehet kijavítani, kitörölni a viaszt”

– írta könyvében. Lőrinczi Etelka elmondása szerint, ezeket a szempontokat figyelembe véve érthetjük meg, hogy a kézügyesség, a rajztudás kevés a tojás írásához. Ezért sorolhatjuk a mesterségek közé ezt a régi és a mai napig el nem felejtett tevékenységet. A családokon belül ez a tudás öröklődött, tovább élt. Nem annyira anya és lánya, hanem inkább nagyanya és unoka „vonalán”: a faluban a nagyobb türelemmel rendelkező nagyanyák tanították, így a minták is nagyanyáról unokára hagyományozódtak.

Minden tojásmintának mondanivalója van

Minden írott tojásmintának megfelel egy bizonyos tojásforma, és ugyanúgy minden tojásmintának van mondanivalója, a minták valamit jelentenek, írta könyvében Lőrinczi Etelka. Nem lehet például akármit ráírni a libatojásra. Árapatakon 21 tojást kínált fel a leány kérőjének. E 21 tojásból 20 tyúk- és egy libatojás volt. A lúdtojásnak megvolt a maga mintája, ez volt a kégyófejes. (A kégyófejes mintákat a II. világháború után az íróasszonyok tulipántosnak nevezték el.) Ugyanakkor minden mintának van párja.

„Minden írott tojás a szépsége mellett mágikus varázserővel is rendelkezik, az idősek szerint. A hagyományőrzést, a szép szeretetét, az őseink iránti tiszteletet bizonyítja, hogy ma is ugyanúgy írjuk, rajzoljuk az írott tojásokra a mintákat, ahogy azt megtanultuk, átvettük az öregektől”

– írta könyvében Lőrinczi Etelka.

Az árapataki tojásminták jelentése:

• A kégyófejes minta párzó kígyókat ábrázol. A tavaszi ébredést, megújhodást, továbbélést jelenti, és egyben a szerelem jelképe is. A kígyóról azt tartották, hogy megvéd a bajtól, rontástól, és szerencsét hoz tulajdonosának. Így minden kígyófejes mintát a tojásra írva is bajelhárító tulajdonsággal ruháztak fel.
• A kezes, tenyeres, ujjas vagy fősüs, valamint a csillagosok bajelhárító tulajdonsággal rendelkeztek. A tojásra írt minták növelték a tojás varázserejét, az ártó hatalmak ellen védelmet nyújthattak, ha valakinek a birtokába kerültek.
• A tyúklábas, más állatfigurás rajzhoz hasonlóan, nem teljes, a tyúknak csak egy testrészét ábrázolja, mégis az egész tyúk testesül meg benne. A termékenység, az őserő, az anyaság, az újjászületés jelképe.
• Ugyanúgy a békások. Tavasszal bújnak elő a békák, béka-koncerttel jelezve az ébredést, újjászületést, így a termékenység jelképévé váltak. Rontást elhárító erővel is felruházottak.
• A csigás a türelem, a szorgalom jelképe, tojáson varázsereje van.
• A kakasos, sasos, darutollas vagy kakastollas a bátorságot, az életet, az erőt jelképezi. Ezek minden ártó hatalomtól megvédenek, ha birtokában vagyunk, tartja a néphit.
• A veszettutas írott tojást is varázserővel ruházták fel, és a 21 írott tojásos tálból nem hiányozhatott. Ha emlékes is volt, akkor az a legény vissza kellett térjen ahhoz a házhoz, ahhoz a leányhoz, akitől a tojást kapta. Ritkán fordult elő, hogy ha a leány a 21 tojást felajánlotta, és a legény vett belőle, ne lett volna házasság a vége. De a veszettutas minta jelképe lehetett a családi fészekhez való visszatalálásnak is.
• A tulipántosokat magyaros mintának is nevezték, Brandus Achim bácsi szerint a románok nem írtak tulipántos mintát. A tulipántos magyaros volta mellett a jóság, a szeretet, a szerelem jelképe volt. Ennek is, mint minden tojásra írt mintának, varázsereje volt, a szerelem gerjesztésére és annak megtartására irányult. Talán ez a magyarázata annak, hogy e mintának annyi változata élt a faluban.
• Cserelapisok viszik a pálmát a mintaváltozatok terén. Nagyon kedvelt minta volt a legrégibb időktől napjainkig, sok-sok változata igazolja ezt a tényt. A falut körülvevő lombhullató erdőkben a leggyakoribb fa a cserfa, a tölgy, a bükk, a nyír és a gyertyán mellett. Az erő, a hatalom, a férfiasság jelképe, amelyhez természetesen a régiek a mágikus varázserőt is hozzárendeltek.
• Minden leveles, virágos minta a tavaszi megújhodást jelenti, valamennyi az újjászületés jelképe. A herelapis, mivel négylevelű lóhere rajzolódik ki, ki mondottan a szerencse jelképe, ha valaki birtokolja, biztos szerencsét hoz a házhoz, vallották a régiek. Ha munkaeszközöket ábrázoló írott tojást kaptak vagy adtak, úgy tartották, hogy az erőt ad a munka elvégzéséhez.

Mivel festették hagyományosan a tojásokat?

Lőrinczi Zoltán szerint a festő zsoltinából (Ser ratula tinctoria) gyönyörű sárga színt lehetett kikavarni. Etelka néni egyébként a tojásokat sosem festette más színűre, mint pirosra és sárgára, illetve volt, hogy meghagyta a fehér tojások alapszínét.

A piros festékhez a leggyakrabban használt festőnövény a vöröshagyma (Allium cepa) volt, ennek száraz héját használták a tojás festéséhez. A tojásfestésre használt vöröshagyma héjához egyesek köménymagot (Carum carvi) is tettek. A vadon termő kömény magját előző évben az Olt folyó menti kaszálókról gyűjtötték be. (Ezt nemcsak festésre, hanem leves vagy pálinka készítésére is használták).

Üzletből vásárolt festőnövény volt még a berzseny (caesalpina echinata), piros színű faforgács, amit Árapatakon inkább forgács festék néven ismertek és nagyon kedvelt bordó/sötétpiros festőnövény volt. A Mexikó és Dél-Amerika vidékein elő egzotikus fa kérgét kilóra árulták, és ezzel az írott tojások festése is könnyebb volt, mert a forgácsot festéklében hagyták, utána rá lehetett tenni a megírt tojásokat. A II. világháború után a berzseny helyett vegyi festéket használnak a sötétpiros festésére. Nem gyapjú-, hanem ruhafestéket.

A mintákat méhviasz segítségével rajzolták fel a tojásokra, ez óvta meg a tojásokat a festéktől. A festék beszerzése, illetve elkészítése mellett igen fontos volt az íróeszköz, a kandér előkészítése. Ezt 12–15 cm hosszú, száraz nyír- vagy bükkfa ágából készült, amelynek kérgét letisztították, üvegdarabbal simára csiszolták úgy, hogy a ceruza vastagságát ne haladja meg a pálca. Ennek egyik végét, a fej részt behasították 2 cm hosszúságban, és ebbe fémcsövet illesztettek. A fémcső 2 cm hosszú réz- vagy alumínium fémlemezből készült. Volt, aki lószőr szálat is húzott a fémcsőbe. Általában több, 2–3 db. kandért készítettek, és ami jól bevált, azt eltették.

Etelka néni nélkül a tojásírás és az árapataki minták is elvesztek volna

Gazda Enikő szerint egy hajszálon múlt, hogy más falvakhoz hasonlóan az árapataki kultúra egy fontos szelete is feledésbe ne merüljön. Lőrinczi Etelka munkája mentette meg és irányította rá a figyelmet a gazdag népművészeti kincsekre.

Elmondása szerint abban a periódusban, amikor Etelka néni kezdett alkotni, akkorra már nagyon-nagyon visszaszorult a tojásírás. A XIX. század végén és a XX. század elején Kézdivásárhelyen élt egy szintén jelentős néptanító egyéniség, Balázs Márton, aki elkezdte felmérni, hogy a tojásírás mennyire van még jelen a környéken. Felmérése rávilágított arra, hogy a tojásírás jelentősen visszaszorult, és csak a zártabb periférikus övezeteken lehet még nyomát találni.

Más vidékeken már kialakult az a szokás, hogy egy-egy tojásíró övezetből származó asszony érkezett, aki felajánlotta szolgálatait, akitől aztán az írott tojásokat megrendelték.

Az Etelka nénihez hasonló gyűjtőkre, feldolgozókra, tanító egyéniségekre pontosan azért volt nagyon nagy szükség, mert még az Árapatakhoz hasonló nagy tojásíró multú peremvidékeken is elkezdett kiveszni a tojásírás. Hogyha Lőrinczi Etelka nem lett volna, akkor biztos, hogy Árapatakon is kiveszett volna a tojásírás, hangsúlyozta Gazda Enikő. Így viszont megmaradt a maga szimbólumaival, a maga legérdekesebb mintáival, méghozzá úgy, hogy állandóan próbálták alakítani, változtatni, újabb elemeket behozni.

„Nagyon jól követhető az Etelka néni által összegyűjtött mintákon is, hogy ott vannak a nagyon ősi rétegek, amelyek minden tojásíró övezetben megjelentek, mint a feltámadáshoz közvetlenebbül kötődő szimbólumok. Gondoljunk itt akár a fenyőre, ami az örök élet jelképe, vagy az agrár rítusokra vonatkozó legősibb mintákra, mint az ekevasas minta”

– részletezte. Hozzátette, Lőrinczi Etelka azt is tudatosan felvállalta, hogy újít, ő is behozott újabb mintákat.

Húsvéti érdekességek Árapatakról

Lőrinczi Zoltán visszaemlékezése szerint, gyermekkorában az árapataki fiatalok húsvétkor általában csoportosan jártak locsolni, volt aki kútvízből merített vödörrel öntözött.

A könyvben viszont Etelka néni úgy fogalmaz, hogy az idősebb korosztályhoz tartozók még gyermekekként csak szappanos (szagosított) vízzel jártak öntözni. Az ’50-es évektől üzletből vásárolt kölnivízzel, a ’80-as évektől parfümmel, a ’90-es évektől dezodoros dobozokkal jártak öntözni. A legények a második világ háborúig csak kútvízzel vagy a patak mellett lakó lányokat patakvízzel öntözték, néha játékosan a vederből öntötték a vizet. Húsvét negyednapján pedig a falu legényei zenészekkel indultak tyúkmonyászni. Ez abból állt, hogy minden leányos háznál megálltak, egyet muzsikáltattak, amiért piros tojást kaptak. Ha a leánynak szeretője (udvarlója) volt, akkor az a legény állt legelöl, és az vette át az ajándék tojásokat a leánytól. A tojásokat egy nagy kosárba gyűjtötték össze, amit közösen fogyasztottak el. Ez a népszokás maradt el a leghamarabb. Az első világháborút követően (az 1920-as évektől) nem jártak a legények tyúkmonyászni.

Fia ehhez hozzáteszi, az ő idejében már inkább az volt szokásban, hogy lányok a locsolóknak általában egy tojást adtak a versmondásért, udvarlóiknak viszont hét piros tojással kedveskedtek. Árapatakon pedig az is szokás volt, hogy az udvarlók a kiszemelt lányok kapujára pünkösdkor májusfákat tettek. Igaz, egy idő után már nem csak az udvarlók tűztek ágakat a lányok kapujára, hanem minden magyar család kapujára került belőle.

Lőrinczi Zoltán azt mesélte, náluk a húsvétra való felkészülés nem maradhatott el, mert nagyon sokan meglátogatták ilyenkor őket. Etelka néninek ezért már sokkal előbb neki kellett látnia a tojásírásnak. Az ételeket is húsvétra hangolták: a böjtös ételek mellett bárány is mindig volt, mert juhokat is tartottak. Etelka néni fia szerint hatan éltek egy házban, nagyanyja pedig nagyon meggyőző volt a böjtöt illetően, mivel maga tartotta, ezért mindenki más is így tett ilyenkor a családban.

Az egykor főleg reformátusok által lakott faluban a Lőrinczi Etelka által írt Fejezetek Árapatak népi életéből nyomán megtudjuk, hogy az első világháborúig húshagyókeddtől húsvétig a böjtöt is nagyon szigorúan betartották. Egy ideig a negyven napos böjt volt az általános, leghosszabban a nagypénteki böjt maradt fenn, 1950 után viszont már azt is csak kevesen tartották. Amíg viszont a negyven napos böjtöt tartották, ez azzal kezdődött, hogy hamvazószerdán minden zsíros edényt hamulúggal jól kimostak, mert abban zsíros-húsos ételt nem főztek húsvétig. A háziasszonyok legtöbbje a böjt ideje alatt tette fel a szövőt, ami azt is jelentette, hogy ebben az időszakban nem fordított annyi időt a főzésre, mint máskor, hús nélküli ételt fogyasztottak, ami hamarabb elkészült. Mivel azonban az árapataki lelkészek nem szorgalmazták a böjtöt, egy idő után kiveszett. Akadt olyan is, aki valamilyen okból kifolyólag fogadott böjtöt.

Lőrinczi Etelka édesanyja, Bálint Józsefné Rácz Mária is böjtöt fogadott egyik gyermeke halála miatt, amit egész élete végéig tartott. Ő cserébe azt kérte a Jóistentől, hogy többi gyermekét tartsa életben. Húsvétig tartó böjtös ételnek számított például a hajában sült burgonya, ami mellé egy csupor káposztalevet adtak. Ritkábban, búzát, esetleg kukoricát főztek, amit cukorral mindenki kedvére édesíthetett.

A könyv alapján a böjt alatt a következőket ették: tökmagturleves, tökmagcibre, aszaltgyümölcs-leves, árvalaska, serkeleves, tűrtlaskaleves, likaskása, káposztalékása, káposztalémorzsolt, savanyó káposztaleves, töltöttkáposzta böjtösön, böjtös törtfuszulyka, böjtös sűrűfuszulyka, paradicsomos sűrűfuszulyka, fokhagymás törtfuszulyka, pityókaleves és krumplileves, málé.

Kicsi húsvét, a lányos ház fő ünnepe

Árapatakon a húsvét utáni első vasárnapot kicsi húsvét néven ünnepelték. E napnak igen nagy jelentősége volt: ez volt az eladósorban lévő leányos ház legfontosabb ünnepe. Ugyanis kicsi húsvétkor mentek a legények (nem csoportosan) öntözni a szeretőjükhöz (a jövendőbelihez). Az öntöző legénynek a leány 21 írott tojást kellett felkínáljon. A 21 írott tojás egy nagy cseréptálba vagy egy kosárba volt elhelyezve. A legények ritkán vették el mind a 21 tojást. Választottak néhányat, amit több ideig, néha évekig megőriztek a szerelem jeleként. Természetesen, a legény által választott tojásokból jósoltak is a minta alapján: ha a tojás eltört, az minden esetben bajt jelentett, például azt, hogy nem jön létre vagy felbomlik a házasság. Ha az egyik tojás színét változtatta, az beteg asszonyt jelentett. A szokást a második világháborúig tartották.

Lőrinczi Etelka egy román férfit, Brandus Achimot kérdezett meg a román húsvéti szokásokról, ebből tudjuk, hogy húsvétkor a román legények is jártak írott tojásért a román leányokhoz. Ők az írott tojást a legtöbb esetben Előpatakon lakó román tojásíró asszonyoktól kapták, akik már nagypénteken nagy kosarakban hozták Árapatakra a román leányos házakhoz a megrendelt, készen megírt, megfestett írott tojásokat. De a helyi magyar asszonyokkal is írattak tojásokat.

A hagyomány tovább él, de nem Árapatakon

Lőrinczi Zoltán derült arccal újságolta el, hogy felesége tojásíráskor továbbra is az árapataki mintákat használja, ő maga pedig az örökölt kézügyességnek köszönhetően tojásokat patkol, amelyeket csodálkozásunkat látva, később szentgyörgyi otthonában be is mutatott.

Úgy mesélte a tyúk és lúd tojásokat kifújja, ezután felszegeli rá az általa készített patkókat, ragasztót ehhez tehát nem használ. Nehézséget az jelent, hogy a szegeket nem csak bele ütni kell a tojásba, de a végét is vissza kell görbíteni.

Egyszer Ukrajnából kapott strucctojás patkolásával is megpróbálkozott, de a tojás három hónapig járt kézről kézre, amíg eljutott hozzá, és feltételezi, hogy irtó büdös lehetett, amikor kifújta. Ő maga ugyan születése óta nem érez szagokat, de amikor a három hónapos záptojást kifújta, „kutya, macska elmenekült mellőle”, mesélte.

Édesanyja ennél szerencsésebb volt, neki nem a szagokkal kellett megküzdenie két strucc tojás megírásánál. Bár elvileg minél nagyobb a tojás, annál szebb a minta, az egyik tojás minden óvatoskodás ellenére összetört, a másikon pedig a rajta lévő védőréteg miatt csak nagy nehezen maradt meg a viasz, ami igencsak megnehezítette Etelka néni dolgát.

Árapatak felé igyekezve Lőrinczi Zoltán, akire gyerekkori sejpítése után maradt rajta a Z betű nélküli név, szomorúan gondol vissza a szülőházáért hiába vívott harcra, arra a sok energiára, amit családjával belefektettek édesanyja hagyatékának megőrzésébe és hasznosításába.

A szász kapus ház ma talán falumúzeum lenne, ha tulajdonosai a rendszeres betörések miatt nem mondtak volna le erről. A házba most is csak úgy tudunk bemenni, hogy kalauzom lakatról lakatot bont le. Az ajtókon át pedig kézi fúróval vezet át az út, miután távollétükben kénytelenek leszegelni az ajtókat, hogy a tolvajok dolgát megnehezítsék.

Hiába ugyanis minden zár és lakat, a lakatlan ház ajtaját feltépik, az ablakot tokostól szedik ki, előbb-utóbb bejutnak és feldúlják, pedig olyan értéket, amire ők vágynának nem találnak benne. Etelka néni fia már azon is elgondolkodott, hogy ha nyitva hagyná az ajtót, akkor is kevesebb kárt okoznának. Azt mondja, egy időben kamerát is szereltettek, de azt is ellopták. A kevés értéktárgy, ami benne megmaradt, így a házzal együtt az idő fogságába esett, és lassan a házzal, Árapatak hagyományaival együtt felemésztődik.

Lőrinczi Zoltán elmondása szerint Árapatak lakossága az elmúlt években teljesen kicserélődött, rá sem lehet ismerni a falura, mert nem csak generációváltás történt, de Etelka néni minden igyekezete ellenére a hagyományt még ápolók száma is visszaesett, szinte a nullára. Halála után már főleg csak könyvek őrzik az árapatakiak sokszínű világát, amelyet ő maga is olyan szorgosan igyekezett lejegyezni, például tanulmányaiban, cikkeiben, Fejezetek Árapatak népi életéből címmel megjelent könyvében.

„Ennek a falunak, úgy ahogy mi ismertük, vége van, az utóbbi években teljesen tönkrement. Hogy mi lesz azokkal a tárgyakkal, amik még a házban maradtak és még nem lopták el, az a jövő titka”

– állapította meg a falu két egykori tanítójának, igazgatójának gyermeke, aki lehetetlennek tartja, hogy bármikor is hazaköltözzenek Sepsiszentgyörgyről.

Lőrinczi Zoltán azt is felidézte, hogy édesapja matematikatanár és iskolaigazgató volt, utóbbi funkciója viszont nem volt hosszú életű, mert az államszocializmus alatt „két lábbal rúgták ki az állásából, pedig ő csak igazat mondott”.

„Iskolaigazgató volt, de nem állt be a a román kommunista pártba, ennek ellenére örökké hívatták, hogy be kell álljon, mert ha nem, nem lehet iskolaigazgató. Egyszer megmondták neki, hogy mondjon egy olyan okot, amit ők is elhisznek, hogy miért nem áll be a pártba. Azt mondta, ő, míg él, le nem tagadja, hogy Horthynak a zászlósa volt. Igazat beszélt, azonnal kirúgták” – mesélte nevetve Lőrinczi Zoltán apjáról, aki ha tehette, idejét olvasással töltötte, ezért számtalan könyv maradt hátra utána.