Másodszor is életet ad a virágnak, aki ikebanát rendez

A japán kultúra nem áll olyan távol tőlünk, ha belegondolunk, hogy mi is éppúgy le tudunk borulni egy virágba borult cseresznyefa, egy tökéletes bimbó, bársonyos virágszirom láttán. Az ikebana művészei pedig épp ezt ragadják meg, hogy a természet elemeiből és a lélek harmóniáját vagy diszharmóniáját keresztező alkotásokkal fejezzék ki hangulatukat, a bennük lévő érzéseket, de a korképre is reflektáljanak egy elsőre könnyűnek tűnő, de mély hagyományokkal és szabályrendszerrel bíró művészeti ágban, ami a pillanat és természetek költészeteként is leírható. Hubbes Lászlót, a több mint 60 éves múltra visszatekintő sepsiszentgyörgyi ikebana kör vezetőjét otthonában látogattuk meg, miután a sepsiszentgyörgyi Kiss Béla Ikebana Kör és a Kónya Ádám Művelődési Ház megrendezte a Kiss Béla emlékére szervezett ikebana kiállítást, ahol az érdeklődők nyílt műhelyeken is kipróbálhatják a japán virágrendezés művészetét. A társadalomkutatóval gyerekkora óta tartó szenvedélyéről és a köré épülő japán kultúráról beszélgettünk, miközben teázás közben két ikebanát rendezett számunkra.

Amikor a beszélgetésre készültem, kiszúrtam, hogy az interjú helyszíne is különleges lesz, mert a Székely Nemzeti Múzeum szomszédságában laksz, az általatok felújított patinás épület pedig Kós Károlyhoz is kötődik.

Igen. Az épület 1912-ben épült, a múzeummal együtt, és az egyik múzeumőrnek volt a lakása. Kós csak átnézhette tervrajzokat – ez a szó járja, a ház ugyanis teljesen más mint a múzeum, utószecessziós stílusban épült. Eredetileg ablakai sem voltak, mert a múzeumőr nem magának építtette, hanem a fiának, aki festőművész volt. Neki pedig annyira fontos volt tetővilágítás, hogy tető és emelet sem volt, aztán később, amikor dédnagyapám áttelepült Brassóból és megvette, akkor ő ügyvédi irodává alakította az 1920-as években. A ház belsejét ekkor teljesen átrendezte. Aztán a kommunizmus alatt elvették a családtól, és csak nagy nehezen tudtuk visszaszerezni '90 után. '95-ig renoválták édesapámék, építettek mögé egy garázst is, aztán amikor hazaköltöztünk Bukarestből 2001-ben, és édesapámék átköltöztek a másik nagyszüleim házába, akkor mi is alakítottuk. Külsejében viszont igyekeztünk megtartani az eredeti kinézetét. Amikor megszületett a harmadik gyerek, Sarolta, akkor beépítettük a garázst, az lett a nappali, és a fölötte lévő teraszból lett a hálónk.

Apropó gyerekek! Hadd gratuláljak, hisz az édesapja Hubbes Matyinak, aki Szentgyörgy újabban legfelkapottabb zenekarának a frontembere.

Szóval ismered a Raklapot.

Persze, hogy ismerem. Ahogy nézem, már nem csak a szentgyörgyiek, de a kolozsváriak is ismerik, sőt, a budapestieknek is volt alkalmuk a velük való ismerkedésre, miután a Raklap Lovasi András előzenekaraként lépett fel a Budapest Parkban. Ezen a koncerten, ha jól láttam, te is ott voltál.

Ott voltam bizony. 1600 kilométert tettünk meg, hogy meghallgassuk a kölyköket. Lovasiék a szárnyuk alá vették a Raklapot, és most rendesen futtatják őket. A nyár folyamán több koncertet is szerveztek nekik. Itthon is fellépnek majd a Double Rise-on, Tusványoson, mindenhol.

Apaként milyennek látod Matyi zenei karrierjét és a zenekar feltörekvését?

Nagyon örvendek neki, és nagyon-nagyon büszke vagyok rá, csak bátorítani tudom. Sokszor meg szokta mutatni azokat a verseket, amikből valószínűleg dalok lesznek – vagy nem. Most is épp koncertezni vannak. Már az első nyilvános koncertjük után, ami itt volt a szentgyörgyi Szimplában, megkereste őket a szebeni német színház rendezője, mert felkapta rájuk a fejét. Meghívta őket, hogy lépjenek fel az egyik előadás beépített zenekaraként. Szebenben van tehát a banda, egy újabb előadás miatt.

Kísértetiesen hasonlít ez a Szempöl későbbi korszakához, amikor Bocsárdi Magorék már a Tamási Áron Színház Alice című előadásában léptek fel. Viszont társadalomkutatóként, hogy látod a Raklap történetét?

Egy érdekes szubkultúra látszik újra felemelkedni, mert Matyiék korosztályában, a nagyon fiatal generáció tagjai között eddig nem volt jellemző, hogy az alternatív zenei műfaj nagyon népszerű lett volna. Korábban a fiatalok eléggé elmentek a Bagossy féle finomabb, lágyabb, dallamosabb vonalon, most azonban egy felfrissült, lázadó szubkultúra terjed itthon is.

A művészet az én értelmezésemben is épp ilyen: sosem megalkuvó, inkább a szabadságáért lázadó, és most a lázadás benne van a levegőben, látjuk ezt kicsapódni tüntetések és sztrájk formájában is.

Nagyon-nagyon benne van a levegőben.

Társadalomkutatóként találkoztál az ikebanával is, vagy honnan jött neked a virágművészeti ambíciód?

Nem, még zsenge gyermekkoromban találkoztam az ikebanával. Eleve szerettem csavarogni az erdőben, akár egyedül is, de az igazi lökést az adta, hogy a Székely Mikó Kollégium kilencedik osztályában, 1985-ben megismerkedtem Kiss Béla rajztanárral, aki emellett még festőművész és monumentális művész is volt. Amire a rajztanárom lett, már régóta vezette a sepsiszentgyörgyi Ikebana Kört. Az valamikor a '70-es évek elején indult. Ezért az első nemzedékből, akik már akkorra felnőttek, keveset ismerek, pedig próbálom felhajtani őket, csak szét vannak szóródva a nagyvilágban: Ausztriától, Svédországon át egészen Kanadáig és mindenfelé. Hogyha az országban élnek, akkor is messze Sepsiszentgyörgytől. Akik meg itt vannak: Zayzon Ádám, Csurulya Árpi, Csergő-Benedek Csilla, Csiki Sanyi, Márton-Lichtfusz Kati, Asztalos Enikő, meg Kis Kinga (Bélának a lánya), azok többnyire vissza kezdtek járni, úgyhogy nagyon örvendek annak, hogy néhányukkal újra egymásra találtunk. Nélkülük nem működne az Ikebana Kör.

A szentgyörgyi kör vezetője fertőzött meg az ikebana szeretetével?

Kiss Bélának nagyon laza rajzórái voltak: a rajzzal csak akkor foglalkoztunk, amikor tényleg muszáj volt, mert egyébként jazz audíciókat tartottunk, klasszikus zenét hallgattunk, ott ismertem meg a performansz művészetet, meg egy csomó érdekes dologról mesélt, filmeket néztünk, kortárs irodalmat olvastatott velünk, ami nagyon-nagyon különleges dolog volt. Kiss Béla ilyen második magyar tanár is volt egyúttal, és nyilván nem ugyanazt tanultuk. Egyszerűen csak olvastunk és élveztük, hogy felfedezünk dolgokat. De hát mégis a fő vonal az az Ikebana volt. Zenére rendeztünk ikebanát, meg versekre rendeztünk ikebanát, kiosztott mindenkinek egy-egy verset, vagy kérte, válasszunk mi verseket, és annak a hangulatára rendeztünk ikebanát. Meg hát nemcsak az ikebanáról tudtunk meg rengeteg dolgot, hanem az egész távol-keleti, japán kultúráról nagyon-nagyon sok mindent. Általa ismertem meg a japán festészetet, a szumi-et, meg a kalligráfiát, érdekes dolgokat. Kiss Béla nem tudott japánul, csak nagyon-nagyon szerette ezt a kultúrát, és megszerettette velünk is.

Mit tanított nektek az ikebanáról?

Sokat mesélt nekünk a különböző vonalakról, vonalvezetésekről, térbeli elhelyezkedésről, hogy fent jobbra milyen hangulata van valaminek, lent, balra, milyen hangulata, hogyan érződik. Hogyha így hajlik az ág, akkor az vajon milyen érzést fejezhet ki… és igazából nem is ő magyarázta, hanem minket vezetett rá arra, hogy na, akkor ti ezt hogy érzitek, hogy látjátok, milyen. Valami csodálatos volt.

A szentgyörgyi ikebana körnek pedig érdekes jellegzetessége, hogy míg általában a hagyományos ikebanához száraz ágakat nem nagyon használnak fel, mi ezt megtesszük. Ugye, mindennek megvan a jelentése, jelentősége, hangulata, és a száraz ág az mindig valami halottat, elmúlót jelent. Az ikebanában persze van nosztalgia, meg szomorúság, úgy, ahogy a japán költészetben, japán festészetben is, de az ikebana egy derűs dolog. Ahogy viszont kialakult ez a kör, elég sokan, főleg a veteránok közül ilyen nagy száraz, szúrós ágakat, gyökereket használtak, és mi is hozzászoktunk, hogy az ikebanában kell legyen valamilyen száraz ág érdekes hajlatokkal.

A Székely Mikó Kollégiumban két évig tanultál, ezután Kézdivásárhelyen folytattad a tanulmányaidat és az ikebanát, később az egyetemen is folytattad a rendezést… de az ikebana kör nem maradt fenn, időszakosan megszűnt. Mi történt?

A mai napig sem tiszta számomra, hogy miért, de időközben Kiss Béla beszüntette az Ikebana kört. Azt mondta, nem csinálja tovább.

Az iskola vezetősége megelégelt volna a szabadon vett rajzórákat?

Nem, nem. Ez már a '90-es évek eleje volt, és az iskola mindig nagyon büszke volt Kiss Bélára, sőt, egyáltalán arra, hogy működik egy ilyen ikebana kör. Kiss művészember volt, ilyenformán szeszélyes is. Valaki mesélte, az egyik ok az lehetett, hogy akkoriban a virágüzletek is hatalmas virágcsokrokat kezdtek el csinálni, amiket úgy hirdettek meg, hogy „ikebana”. Kiss Bélát ez nagyon felmérgesítette: „mi az, hogy ikebana, ez hogy néz ki, ez nem ikebana...” – mérgelődött. Ez is közrejátszhatott, de sok minden egyéb is volt, amit nem láthatok át. Igazából soha nem tudtam vele ezt életében megbeszélni.

A szentgyörgyi ikebana kört később te élesztetted újra. Mindjárt rátérünk erre is, de előbb mesélj kérlek a kolozsvári évekről, és hogy ezután te miért hagytad abba magad is bizonyos ideig a rendezést, szervezést?

Amíg Kolozsváron voltam egyetemen, addig ott is próbálgattam folytatni: rendezgettem, fiatalokkal és diákokkal jöttem össze ikebana rendezésre. Tovább akartam vinni a kört, de nem voltak anyagaim hozzá. Már olyan értelemben, hogy nem volt szakirodalmam, nem volt semmim hozzá. Amikor azonban Bélától segítséget kértem, akkor azt mondta, végezzem el én is a tanfolyamot úgy, ahogy ő is elvégezte annak idején. „Ennek ez az útja” – mondta.

Ezt elutasításként élted meg?

Nem esett jól..., és aztán elsodort engem is mindenfelé az élet.

Nem végezted el tehát a tanfolyamot?

Nem, ahhoz Bukarestbe kellett volna mennem, és mire Bukarestbe kerültem, már én is eltávolodtam az ikebanától, legalábbis az életemben háttérbe szorult. Néha eszembe jutott, és akkor évente egyszer-kétszer rendeztem valamit, de csak a saját szórakozásomra. Aztán amikor hazajöttem majdnem öt év után Bukarestből (2000-2001-ben – szerk. megj.), nem sokkal azután tudtam meg, hogy itt a városban él egy japán nő, Szeiko Tanizaki, Seres Bálint felesége. Ők Sepsiszentgyörgyön telepedtek le, miután hazatértek Japánból.

A Kelet iránti érdeklődésem végig megmaradt, olvastam kínai, japán meséket a gyerekeknek, japán filmeket néztünk. Peti, a nagyobb fiam óvodásként annyira megszerette a keleti kultúrát, hogy meg szeretett volna tanulni kínaiul, de akkor még senki nem beszélte a nyelvet a városban, ezért mondtam neki, hogy én tanultam japánt az egyetemi éveimben, miért nem tanul japánul, mert abban egyrészt én is tudnék segíteni, de hát van itt egy japán hölgy, aki tudná tanítani. Megkerestük Szeikót, akihez Peti 6 éven át járt japánt tanulni, közben mi is nagyon jól összebarátkoztunk Szeikóval. Szeiko pedig elkezdett komolyabban is foglalkozni a japán kultúrának az ismertetésével, és szinte minden évben szervezett japán napot, ahol mindenféle volt: japán zene, japán táncok, kimonó-bemutatók. Szeiko a festészetről, szokásokról beszélt, és már az első alkalommal mondta, hogyha ikebanát akarok rendezni, akkor szívesen lát. Benne voltam, de akkor szerettem volna, ha nemcsak én rendezek, hanem a régi ikebanások is, akiket felkerestünk. Időközben, pontosan abban az időszakban (2007-ben) még tanított Kiss Béla a Mikóban, akkor volt egy ilyen utolsó fellángolása, és megint elkezdett a kisdiákokkal foglalkozni, és mivel a Mikónak évfordulója volt, összehívta a veteránokat egy közös kiállításra. Ezeknek a hatására újra elkezdtem az ikebanával érdemben foglalkozni, és mivel Bélától megvolt a régi ikebanások listája, szépen lassan elkezdtem összefogni őket. Kezdetben minden japán nap alkalmával hárman-négyen rendeztünk. Végül 9 évvel ezelőtt önálló kiállítást szerveztünk, ráadásul télen, amikor jóformán nincs virág. De valahogy úgy jött össze, hogy akkorra tudtuk úgy megszervezni, mint régen tettük.

Milyen volt a fogadtatása?

Elég nagy sikere volt, sokan érdeklődtek a kiállítás iránt, műhelyt is vezettünk, és azóta is mindig műhelyfoglalkozással egészül ki a kiállítás, ahol elmagyarázunk néhány alapfogalmat és alapszabályt, hogy mit, hogy kell csinálni, három ág... és elmagyarázzuk, hogy mi az egésznek a lényege.

Mi az ikebana lényege?

Hát messzire vissza kell mennem ehhez. Eleve a japán népnek a természetközeliségéből és természetszeretetéből, szinte vallásos természet-tiszteletéből kell kiindulni. Hogy a japán kultúrában a virágok, a kertek gyakorlatilag szervesen együvé tartoznak a hétköznapi élettel. Tehát az adja meg a szépségét, a tisztaságát; sőt, az eredeti, ősi japán vallás, a sintó is a természetnek a tiszteletére épül, tehát a kamik, azok mindenféle természeti erők: fák, füvek, kövek, patakok, felsőbb erők, felsőbb szellemek, lelkek. Hitük szerint mindennek lelke van, legyen ez egy virág, egy fa, egy kő, egy kapu, a szél (Kamikaze, az isteni szél).

Érdemes itt kiemelni azt is, hogy miért élő virágművészetről van szó.

Úgy élő virágok, hogy másodszor is életet ad nekik, aki ikebanát rendez. Azért is hátráltam ilyen nagyon a természettiszteletig, és a virágoknak, növényeknek a szeretetéig, mert igazából az ikebana onnan indul, hogy egyszerű virágáldozatokat rendeztek a sintó szentélyekben, aztán később a buddhizmusba is átment teljesen ez a szokás. Ezt tették mindenféle ünnepi alkalmaikkor, sőt nem csak ünnepi alkalmakkor, hanem már a hétköznapokban is virágokat helyeztek tisztelet-áldozatként a szentek elé. Ugyanez később a magánszentélyekben is megjelenik, ahol már az ősöknek, a szülőknek a fenntartott kis tokonoma szentélyekben áldoztak. Japánban hagyományosan minden házban van egy tokonoma szentély, ahol ott vannak a szülőknek a dolgai, fényképei, és akkor virágokat, meg füstölőket tesznek oda.

A virágáldozatok bevitték az élő természetet az épületekbe, a szentélyekbe. Az ilyen virágrendezések már a legkorábbi időszaktól (a IV.-VI. századtól) nyomon követhetők írásokban is. De amikortól igazából kezdődik az ikebana, az a XIV. század, amikor egy buddhista pap egy mai kiotói buddhista kolostorban lefektette az első szabályokat arra, hogy hogyan is kell ilyen virágrendezéseket összeállítani. Ezt akkor még nem ikebanának hívták. Az ikebana ma a művészetnek a neve, ami eredetileg még rituálé volt (ekkor rikkának, azaz élő virágnak nevezték).

Akkoriban hatalmas nagy, embermagasságú, vagy annál is magasabb rendezések voltak: kínai bronzvázákban, bronzüstökben vagy porcelán vázákban. A virágrendezés évszázadokig megmaradt a papok foglalatosságának. Aztán a szamurájoknak a neveléséhez is hozzátartozott. Tehát egy rendes szamuráj azon kívül, hogy a busidót elsajátította és aszerint élt, a versírást, festészetet és az ikebanát is mesteri szinten kellett, hogy művelje. Később, a XV.-XVI. században nagyon érdekes módon a vallási világból kiszivárgott a nemesi világba és a polgári világba.

Érdekes, hisz általában a szamurájok erőszakos oldalát mutatták meg a filmek, kevéssé a kulturális, művészeti nívójukat.

A kettő együvé tartozik. Nem válik el egymástól, mert ugyanannak az éremnek a két oldala. És itt is igazából, Európában, a nemeseknek a neveléséhez a reneszánsztól kezdve az igazi magas kultúra is hozzátartozott. Tehát nemcsak bajvívást tanultak, hanem a tehetősebb nemeseknek a gyerekei iskolába, egyetemre jártak.

Miben különbözik az európai és a japán rendezés?

Annyiban más ez a fajta virágrendezés az európaihoz, nyugatihoz képest, hogy még akkor is, amikor rikkáról beszélünk, kilenc elemből tevődtek össze, megvolt mindegyiknek a dőlésszöge, magassága, az egymáshoz viszonyított arányai. Nem az volt a lényege, hogy sok-sok virág legyen együtt, ami persze jól mutat… de a virágkötészet, a nagy virágcsokrok más dolog. Az ikebanában a természetet a maga természetességében, egyszerűségében igyekeztek visszatükrözni. Nem kerekségben nyilvánul meg, zsúfoltságban, hanem egyszerűségben és aszimmetriában. Minden ikebana, már a legkorábbi rendezésektől kezdődően aszimmetrikus háromszög. Japánban kevésbé fontos a szimmetria, ott az aszimmetriára és az arányokra helyezik a hangsúlyt. Úgyhogy az elsődleges szempont az aranymetszés szabálya. Az elemek úgy alkotnak háromszöget, hogy önmagukban vagy a vázával, az edénnyel együtt mindig egy képzeletbeli körben vannak elhelyezve.

Amikor átkerült a szamuráj műveltségbe is, akkor fokozatosan kialakult egy egyszerűbb változat: a sóka vagy szeika stílus, ami nem kilenc elemet tartalmaz, hanem csak hármat. A három elemű ikebanát még mindig elég magasra rendezték. Akkor egyszerűsödik le arra, hogy ég, föld és ember, vagy Nap, világ, ember. Mindenképpen van egy ilyen hármasság, ami a világnak a teljességét foglalja össze.

Később az ikebana tovább egyszerűsödött, a nemesség kultúrájából átkerült a polgárságéba. Már a városi polgárság is kezdte művelni, főleg a XVIII. századtól kezdve. Onnantól kezdve még jobban leegyszerűsödött, és udvariassági szokásként is kezdték művelni.

Az üzenete is megváltozott ezáltal?

Veszített vallásos jellegéből, de továbbra is valaminek a tiszteletére készítették el: az ősöknek, a szellemeknek, Buddhának a tiszteletére. Amikor udvariassági jellege lesz, akkor ez úgy néz ki, hogy amikor jön egy vendég, azzal tisztelik meg, hogy teával kínálják (erre alakul ki a teaszertartás), és a teaszertartás mellé kialakul egy egyszerűsített ikebana rendezés is, amivel a házigazda fogadja a vendéget. Ez a teavirág (csabana), aminek már a neve is mutatja a ‘casual’ jellegét: összedobált virágok (nageire bana). A nevével ellentétben viszont nem dobálják a virágokat, hanem az alkalmi rendezés lazaságára utal. Az történik ugyanis, hogy a vendég érkezésére a házigazda gyorsan levág innen egy virágot, onnan egy ágat, szed egy levelet, és összerendezi az érkező vendég tiszteletére. Amíg teáznak, addig a vendég csodálhatja a rendezést. Megtartja tehát eredeti jelentését, de átminősül udvariassági szertartássá a csabana, nageirebana vagy tsuribana formában (utóbbit például bambuszvázában akasztották fel a falra), ezek már nagyon egyszerűek voltak, és már a 18-19. század során, éppen a polgári világban, de nemcsak ott, a nemesi világban is, a női kultúrának válik elsősorban a részévé. Ahogy egy művelt európai lánynak illett tudnia zongorázni, egy művelt japán nőnek illett tudnia virágot rendezni.

Gyakorlatilag női foglalatossággá válik?

Igen, ami nem jelenti azt, hogy férfiak nem foglalkoztak vele, viszont a nőknek szinte kötelező volt. Elképzelhetetlen volt, főleg a polgári kultúrának a lassú-lassú kialakulásával, hogy egy japán lány ne tudjon virágot rendezni. Aztán jön az európai hatás, jön aMeidzsi-korszak, amikor az amerikaiak behozzák a nyugatot, betör a nyugati világ Japánba 1868 után, és akkor nyugatiasodik Japán is, elveszik vagy háttérbe szorul egy csomó hagyomány, megismerkednek egy csomó nyugati jellegű gondolattal, eszmével, a nyugati művészettel, és persze, ugyanúgy, ahogy korábban a kínai vagy a koreai kultúra is megtette a hatását a japán kultúrára, úgy a nyugati művészet, a nyugati szellemű kultúra is ugyanúgy megteszi a hatását. A XX. század elején szinte gomba módra elkezdenek szaporodni a különböző új iskolák, főleg a nagyvárosokban: Tokióban, Kiotóban.

Miben különböztek egymástól ezek az ikebana iskolák?

Az egyik iskola abban újít, hogy európai virágokat kezd el használni, például rózsát, szegfűt, ami nem volt jellemző. Illetve, mindaz, amit eddig mondtam a virágrendezésről, azokat magasabb vázában kell elképzelni, ami lehetett bambusz, agyag, porcelán, bronz, fa, vagy bármilyen. Egyes iskolák pedig európai stílusú edényeket is elkezdenek használni. Az egyik nagy újító a Szogecu iskola volt, amihez mi is tartozónak valljuk magunkat. A megalapítója Tesigahara Szófú, aki a '30-as években agyagművész volt, és azt találta ki, hogy nem vázába, hanem tálakba is lehet rendezni. Csak a tállal az a baj, hogy nem lehet benne megállítani a virágot. Egy vázában megtámasztja a fala, vagy hogyha nem akarjuk, hogy érje a vázának a falát, akkor különböző rögzítő technikákat alkalmazunk, mint bevagdosott ágak, ami megfogja, szorosan tartja a virágot vagy ágat. De egy tálban, akárhogy tesszük, nem áll meg önmagában, és akkor újabb rögzítő eszközöket találnak ki. Többek között a kenzán, ami szó szerint fordítva kardhegyeket jelent. Ez egy ólomtalp, amiből szegek állnak ki hegyükkel kifelé.

Ennek az új, tálba rendezett stílusnak már az a neve, hogy moribana (egymásra halmozott virágok). A három fő elem, azok továbbra is megmaradnak, ugyanúgy, ahogy a korábbi nageire esetében is.

Nagyon nehezek, súlyzónak is lehetne használni.

Igen. Az ólomtalp miatt, pontosabban az ólomötvözet miatt, mert különböző fémekkel ötvözik. Ezekhez nehéz hozzájutni, és mérettől függően 70-120 lej szállítási költséggel együtt, úgyhogy házilag is csináltunk magunknak. Mutatok majd nehezebbet is, de ezekbe már komolyabb ágakat is bele lehet tenni, mert megállnak benne, és persze virágokat is nagyon jól lehet rögzíteni benne.

A Szogecu iskola az első, amelyik kimozdul Japánon kívülre, Tesigahara Szófú a második világháború után elkezdett kiállításokat, bemutatókat rendezni a világ nagyvárosaiban: Párizsban, Amerikában, Németországban, itt-ott-amott. A központ továbbra is Japán maradt, bármilyen iskoláról is beszélünk, de onnantól kezdve nemzetközivé vált az ikebana, mert már minden kontinensen, szinte minden országban vannak ikebanások, mind közül a Szogecu az egyik legelterjedtebb.

A másik, az Ohara iskola, ami szintén nagyon érdekes, és kicsit korábbi is, mint a Szogecu iskola. Mégis az Ohara iskola az, ami elsőként használ fel idegen anyagokat is a rendezés során: fémet, követ, akár műanyagot is, és ilyen egészen modern ikebanákat rendeznek, úgyhogy sokszor inkább modern, kubista műalkotásnak vagy konstruktivista műalkotásnak néz ki egy-egy rendezés, nem pedig ikebana rendezésnek. Mindegyik iskolának több stílusa is van, attól függ, hogy éppen melyik stílusokhoz alkalmazkodik, vagy milyen stílusokat talált ki. Vannak olyan stílusok, amelyek tájakat rekonstruálnak. Pontosan ugyanúgy, mint a bonszaiban, ez a japán fácska, amihez rengeteg türelem és figyelem kell. Igazából nekem még sohasem sikerült saját bonszai fácskát felnevelni, mert olyan egy-két év után mindig beadta kulcsot (nevet). Vagy nem kezeltem jól, vagy nem voltam elég figyelmes, vagy túlságosan levágtam a leveleit akkor, amikor nem kellett volna. Az a hosszú távfutás, a maraton; az ikebana az a pillanatnak a művészete, két-három napnál tovább nem maradnak meg. Amennyit egy virág, vagy friss leveles ág él.