Népszámlálás előtt és után. Érzelmes demográfia

Legfontosabb

2023. február 12. – 10:11

Másolás

Vágólapra másolva

Érthetően sok szó esett mostanában a népszámlálás részleges eredményeiről. Ismét kevesebben vagyunk Romániában, és úgy tűnik, hogy nemcsak itt, hanem az egész Kárpát-medencében csökkent a magyarok száma. Persze a romániai cenzusról az is kiderült, hogy egyébként is ott tartunk egyelőre, ahol abban a bizonyos viccben az egyszeri lakáj a lovakkal: szól a gróf Jeannak, hogy menjen ki az istállóba és számolja meg a lovakat. A lakáj kimegy, és viszonylag hosszú idő múlva tér vissza. – Nos, hány ló van, Jean? Tizenkilenc, uram. – Hogyhogy? A tegnap még húsz volt. – Ez igaz, de a huszadik úgy rúgott, hogy nem tudtam megszámolni.

Az az érzésem, körülbelül ennyire lehet komolyan venni azokat a magyarázatokat is, hogy miért hiányoznak még mindig milliós nagyságrendben egyes rubrikák adatai az összesítésből. De ami minket illet, ez a lényegen nem változtat nyilván. Egész Európa fogy, Románia is fogy, de mi gyorsabban fogyunk, mint mások. Sokféle magyarázatát olvastam ennek, és ahogy látom, egy-két részletkérdéstől eltekintve a szociológusok egyetértenek a diagnózisban. Legfeljebb ott van némi eltérés, hogy ki milyennek jósolja az arányokat a romániai népességnek abban a meghökkentően jelentős hányadában, amelynek etnikai hovatartozásáról nincsenek adatok. Viszont a településekre lebontott végleges eredményeket elemezve, nagyjából ez is kiderül majd. Nem is erről akarok én most beszélni, hanem az okokról. Hogy miért fogytunk. Pontosabban az okoknak is csak egy részéről. Arról, ami szubjektív, vagyis lehetne változtatni rajta, ha egyet tudnánk érteni abban, hogy mindez nem egy sorscsapás, hanem legalább részben tőlünk függött, és tőlünk függ ma is.

Mindannyiunk számára nyilvánvaló, hogy Románián belüli arányunk csökkenésének többféle oka van, kezdve az asszimilációval, folytatva a romló születési arányokkal, befejezve az elvándorlással. Nemcsak a szociológusoknak, hanem a statisztikusoknak is lehet erről mondandójuk, sok minden kiderülhet a számokból, bár azt sem hiszem, hogy éppenséggel mindent megmagyaráz nekünk a matematika. Azt mindenképpen igen, hogy például szórványvidéken jobban fogyunk, tehát a többség szívóhatása annál nagyobb, minél kisebb valahol a magyar közösség. Ez logikus. Az már kevésbé, hogy tömbvidéken csökkenni nem csökkent ugyan számottevően az arányunk, de nem is nőtt, kivéve Hargita megyét. Vagyis nagyon cinikusan: a mi asszimilációs képességünk mintha kisebb lenne, vagy ami valószínűbb, az asszimilációs feltételek nem ugyanazok a mi esetünkben, hiszen ez az ország még mindig nemzetállamként határozza meg önmagát az alkotmányban, és ez valamennyire még igaz ma is, bár szerencsére nem teljesen.

Ne értsen félre senki, az asszimiláció akkor sem kívánatos, ha minket asszimilálnak, de fordítva sem. Az asszimiláció identitásvesztést jelent, az integráció nem. Például a romák integrációjáról még beszélni sem nagyon beszélünk, holott nem mindegy, hogy van-e elképzelésünk a roma gyerekek beiskolázásról, és próbáljuk-e őket integrálni, vagy egyszerűen nem veszünk tudomást róluk. Igen, a számok mégis sokat elárulhatnak a helyzetünkről, sőt, a mentalitásunkról is.

Persze amikor a fogyás okait keressük, akkor még sokféle adatot össze kell vetnünk: gazdasági fejlődés, munkanélküliség, fizetések, nyugdíjak, oktatás, egészségügy, létbiztonság, tervezhető jövő és így tovább. Erről esik is szó bőven mostanában.

Egyvalamiről alig beszélünk. A közérzetről. Igen, ne tessék meglepődni, azt gondolom, hogy alapjában véve ettől függ, megmaradunk-e itt vagy elmegyünk, netán beolvadunk, és így vagy úgy, de feladjuk Erdélyt. Ami nemcsak azért lenne baj, mert Erdély történelmileg a miénk is, hanem legfőképpen azért, mert olyan értékeket hagynánk itt, amelyeket máshol nem lelnénk meg többé. Nem sorolom, ki-ki elkészítheti a maga listáját.

De hogy jön ide a közérzet? Nem inkább az imént említett életfeltételeket kellene számba venni és számonkérni? Igen, mindez rendkívül fontos. Amikor a közérzetről beszélek, akkor erre is gondolok. Hogy mitől érezzük magunkat jól vagy rosszul egy országban, történetesen Romániában, illetve Erdélyben. Ám azt gondolom, hogy a kollektív közérzet, vagyis valamiféle közérzület nagymértékben függ nemcsak a jelenlegi állapotoktól, hanem a jövőtől is. Hogy optimisták vagyunk-e, avagy úgy látjuk, nincs remény a jóra.

Hosszú politikai pályámon számtalanszor hallottam azt a kifejezést, hogy: sikerpropaganda. Természetesen kritikaként. Az RMDSZ-en belülről vagy kívülről sajnáltak le minket ily módon azok, akik nem értettek egyet azzal, hogy román politikai pártokkal koalícióban, kormányzati eszközökkel fokozatosan vissza lehet szerezni, amit azelőtt elvettek tőlünk, és ugyanakkor új oktatási, nyelvhasználati vagy önkormányzati jogokat is ki tudunk küzdeni. Ha jól emlékszem, Tőkés László nevezte először indulatosan sikerpropagandának, hogy egy országos tanácskozáson addigi eredményeinkről számoltam be. Utána aztán ő is, a köréje csoportosuló „ellenzéki” kollégáink is egyre-másra használták ezt a nem túl eredeti, de hatásos szóleleményt.

Akárhányszor soroltam, hogy éppen mit oldottunk meg – létrehoztunk néhány új iskolát, változtattunk az oktatási törvényen, kitettük számos településen a kétnyelvű helységnévtáblákat, visszaszereztük a közbirtokossági erdőket, több pénz marad a jövedelemadóból az önkormányzatoknak stb. –, rituálisan megkaptam a magamét szinte mindig: hagyjam abba a sikerpropagandát, mert ez sem jó, az sem jó, semmi sem jó, minket még az ág is húz, ki kellene lépni a román kormányból, különben is, ami megoldódott, azt sem mi oldottuk meg, hanem rákényszerítette a románokat Brüsszel vagy Washington. Akkor ugyanis még szabadott pozitívan emlegetni Brüsszelt és Washingtont. Egyébként sem ér semmit, amivel állandóan példálózunk, hallhattam sokszor innen-onnan, mert előbb-utóbb meg fognak fojtani minket.

Ráadásul én magam sem mertem soha túlünnepelni semmit, lett légyen szó például alkotmánymódosításról, új közigazgatási törvényről vagy az aradi Szabadság-szobor visszaállításáról, esetleg az egyházi ingatlanok természetbeni restitúciójának törvénybe iktatásáról és a lelkészek állami fizetésének rendezéséről, mert sokszor megtapasztaltam, hogy milyen hosszú az út Romániában egy jogszabály elfogadásától az alkalmazásig. Másrészt valóban nem lett volna hasznos elaltatni Európa vagy Amerika éberségét, és azzal dicsekedni, hogy hol lassabban, hol gyorsabban, de haladnak a dolgok előre. Hasznosabbnak látszott – sokszor az is volt – egy „igen, de” típusú retorika: „igen, ez megvan, de mennyi minden hiányzik még.” Csakhogy ebből aztán az lett, hogy egy idő után már-már elszégyelltük azt is, aminek valóban örülni lehetett volna. Éppen csak le nem tagadtuk, hogy a történelmileg is előzménytelen erdélyi magyar szolidaritás mennyire eredményes volt – ugyancsak előzménytelenül – 1989 után.

Ugye milyen furcsa ma már ilyesmiről beszélni? Mennyi mindent elfelejtettünk! Pedig bárkivel hajlandó lennék vitázni ma is arról, hogy – nem egyik vagy másik politikusunk, hanem – az erdélyi magyar közösség Kárpát-medencei mércével is egyedülálló teljesítményt nyújtott az elmúlt évtizedek romániai politikájában. De ma ilyesmit mondani szinte nevetséges.

Nem a sikerpropaganda, hanem a kudarcpropaganda győzött tájainkon, áramlik, kavarog, hullámzik körülöttünk a rosszkedv: nem értünk el semmit. Nem kaptunk vissza semmit elállamosított javainkból, hangzik el itt is, ott is, egyháziak és világiak szájából. Az sem számít, hogy egy méregdrága terepjáróból kiszállva mond ilyeneket egy közbirtokossági vezető, vagy egy költségvetési támogatásból felújított műemléktemplomban hangzik el ugyanez istentisztelet közben.

A lényeg: az elégedetlenség divatos, az elégedettség gyanús. Még felét sem adták vissza annak, amit elvettek tőlünk, nyilatkozza valamivel óvatosabban az egyik egyházfőnk. Ez sem igaz, ilyenkor kellene egy kis statisztika, de ugyan ki áll neki számolni. Egyébként is mindig van valós ok a keserűségre, gondoskodnak erről a román nacionalisták, akik hol egy iskola, hol egy zászló ürügyén esnek a nyakunkba, és hiába perelünk, mert bizony az igazságszolgáltatás korántsem elfogulatlan mifelénk.

Nemcsak siker van hát, hanem kudarc is, lehet rá kudarcpropagandát alapozni. Csakhogy egyáltalán nem mindegy, tudatában vagyunk-e az erőnknek, és azzal foglalkozunk-e, hogy szövetségeseket keressünk a bukaresti politikában, és együtt visszanyomjuk a román futballnacionalizmuból lett magyarellenességet a parlamentben és másutt, vagy egyfolytában azt propagáljuk, hogy itt ebben az országban úgysem megyünk semmire. Amit kapunk, máshonnan kapjuk úgymond, Budapestről elsősorban. Onnan jön a pénz például. Valóban jön vagy jött, és ez nagyon fontos, erre szükségük van az iskoláinknak, művelődési intézményeinknek, egyházainknak is, de azt sem kellene letagadni, hogy Bukarestből, ha kormányon vagyunk, összehasonlíthatatlanul többre számíthatunk, és ez így is van rendjén, hiszen a román költségvetés a mi adónkból is származik.

A minap felkapták a fejüket többen is, hogy azt találtam mondani, a kivándorláshoz részben ˗ részben! ˗ a kettős állampolgárság is hozzájárul. Igen, ezt gondolom, de nem azért, mert magyar útlevéllel könnyebb elmenni innen, hanem mert kezdi elhinni sok erdélyi magyar, hogy az ő sorsa a magyar kormánydöntésektől függ, és neki is a magyar, nem pedig a román kormány döntéseibe kell beleszólnia, például a szavazatával. Akkor meg miért élek még itt, kérdi majd egyszer a tükörbe nézve ugyanez a magyar („magyar ember”, ahogy már errefelé is mondani illik).

Hát ilyesmikre gondolok, ha a közérzetünkről beszélek. Amikor ezt a cikket papírra vetem, február 10-e délutánja van. A reggel felhívott Béres András barátom, hogy tudom-e, milyen nap van. Rávágtam rögtön, bár az is lehet, csak azért, mert másik barátom, Szepessy László figyelmeztetett rá egy nappal előbb. Ha a helyi újságot nézem, abból ez nem derült volna ki, és attól tartok, más lapokból sem. Félek, ha ifjú RMDSZ-es kollégáimat kérdem, ők is csak rázták volna a fejüket. Nem nyújtom a szót: ezelőtt harminchárom évvel – krisztusi kor – ezen a napon volt az a bizonyos gyertyás, könyves tüntetés Marosvásárhelyen, többek közt a magyar iskolákért. Százezer magyar vonult fel némán. Micsoda akarat, micsoda erő, micsoda szolidaritás! Miért nem vagyunk képesek ébren tartani ebben a közösségben ezt a felemelő élményt, ezt a nagyszerű közelmúltat, a közösségi erő hihetetlen példáját?

Engedtünk a kudarcpropagandának, hogy mi semmit sem oldottunk meg, és most is csak máshonnan jöhet valami segítség. Jöjjön is, ha jöhet! Csakhogy ez a közösség akkor fogja itt Erdélyben tervezni az életét, ha úgy látja, hogy holnap jobb lesz, mint ma. Ha úgy látja, hogy a gyermekeinek is van itt jövője. Ha tudja, hogy „segíts magadon, és az Isten is megsegít”. Akkor talán nem fog kitelepülni, és esetleg gyermeket is többet vállal. Ehhez viszont önbizalom kell, és önbizalmat miből másból meríthetne az erdélyi magyar, ha nem a saját közelmúltjából? Abból, hogy 1989-ben nem volt egyetlen önálló magyar középiskolánk sem, és most van több mint hetven. Például. De nem kezdem megint a sikerpropagandát. A lényeg az, hogy bármennyire is furcsa, a reményt is be kellene venni a demográfiai prognózisokba. Ha nincs bennünk remény, fogyunk. Ha van bennünk remény, esetleg megmaradunk.

Túlzok? Védem a mundér becsületét? Az egykori mundér egykori becsületét? Igazán nem lenne baj ez sem, de ismétlem, itt nem egyszerűen az RMDSZ-ről van szó, hanem az erdélyi magyarok önbecsüléséről. Hogy ez az egymilliónál mindenképpen nagyobb, magyarul beszélő, magyarul álmodó tömeg tud-e önálló entitásként megnyilvánulni, és ha kell, egyszerre mozdulni. Büszke-e arra, amit eddig elért? Egyáltalán tudja-e, hogy mit ért el eddig?

Mondok egy egészen friss példát. Láttam a minap éppen a Transtelexen a vitát arról a bizonyos sepsiszentgyörgyi Petőfi-szoborról. Megnéztem egy részét élőben a Facebook-on, aztán elolvastam másnap az összefoglalót. Jó, hogy összejött a beszélgetés. Tanulságos volt, hogy ki miképpen közelíti meg ezt a problémát. Ilyenkor derül ki, hogy mennyire hiányzik közéletünkből a párbeszéd, holott, ha vennénk a fáradságot, képesek lennénk sok mindenben közös nevezőre jutni. De amiért most megemlítem, az megint csak az emlékezetről vagy felejtésről szól, tulajdonképpen szintén a közérzetről. Az egyik résztvevő, a neves művészettörténész így fogalmazott: „Éljünk otthonosan Erdélyben!” Mottója is lehetett volna ez a beszélgetésnek. Viszont amit ezzel kapcsolatosan példaként említett egyebek mellett, az nagyon elgondolkoztatott: „A ’90-es években nagyon rosszul érintette a kolozsvári magyar közösséget, amikor a főtéri Mátyás-szoborcsoportot – ami egyébként remekmű, Fadrusz János életművének érvényes része – megpróbálták eltávolítani, és ez többek között Mátyás király román felmenői miatt hiúsult meg.” Hát nem! A kolozsvári magyarok összefogása mentette meg a szoborcsoportot, amelyet az akkori polgármester, Gheorghe Funar, román felmenőktől függetlenül, mindenképpen el akart vitetni onnan, restaurálás végett úgymond. Élőlánccal védték egy napon át a kolozsváriak az emlékművet, körülöttük csendőrkordon, és aki kiment volna, már nem térhetett vissza. Kívülről sem engedtek be senkit. Bocsánattal legyen mondva, kisdolgát is úgy végezte egyik-másik asszony, hogy a bokrok mellett körbeállták a többiek, és a testükkel takarták. Ennyire a feledésbe merült ez a hosszú-hosszú tüntetés is? Volt még persze RMDSZ-es közbenjárás, tiltakozás, volt durva konfliktusunk emiatt Ion Iliescuval, szerveztünk tiltakozó gyűlést a szoborcsoport mellett, miközben egy maroknyi ellentüntetővel és hatalmas trikolórokkal ott állt velünk szemben a polgármester.

Hosszú történet ez. De az RMDSZ-es részét hagyjuk, mert megint kapok néhány taslit valamelyik önjelölt tanító bácsitól! Viszont amit újra meg újra meg kell kérdeznem: a közösségi összefogást miért felejtjük el? Miért nem tudjuk ébren tartani azokat a pillanatokat – sok ilyen volt, nagyon sok –, amikor az erdélyi magyarok megmutatták, hogy mi magunk alakítjuk a sorsunkat? Hogy senki másnak nem érdeke ezeket a példákat továbbvinni, sem határon belül, sem határon kívül? Lehet. De nekünk igen.

Nem a nálam sokkal fiatalabb, kiváló művészettörténészt hibáztatom, őt nagyon is becsülöm, de rádöbbentett, hogy valamit nem adtunk át a következő nemzedékeknek: a saját közösségünk valódi történetét. Azokat a példákat, amelyek éppen azt bizonyítják, hogy nem voltunk mindig vesztesek, és ezután sem muszáj vesztesnek lennünk. A marosvásárhelyieknek, kolozsváriaknak, erdélyieknek van, amivel büszkélkedniük. Demográfiai kérdés ez is. Ha bízunk egy általunk irányítható jövőben, itt fogunk maradni. Mert legyünk őszinték, nem azért mennek el sokan, hogy mi van most, hanem hogy mi lesz holnap.

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a Transtelex véleményét. A Transtelexnél fontosnak tartjuk, hogy mások véleménye akkor is megismerhető legyen, ha nem értünk vele egyet. Szeretnénk, ha egy témáról az olvasóink minél több álláspontot megismerhetnének.

Támogasd a Transtelexet!

Az erdélyi közösségnek saját, független lapja csak akkor lehet, ha azt az olvasótábora fenntartja. Támogass minket akár alkalmi jelleggel, ha pedig teheted, állíts be rendszeres támogatást!

Támogatom!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!