A méltatlan és alkalmatlan főnök? Egy politikai karrier anatómiája

1996 pontosan 30 évvel ezelőtt adódott. Számunkra, romániai magyarok számára, történelmi jelentőségű év volt. A romániai elnökválasztást Emil Constantinescu, a törvényhozási választásokat a Demokratikus Konvenció nyerte meg, amelynek tagja volt az RMDSZ is. Történelmi jelentőségű tett volt mind a nyugatos románok, mind pedig az akkor még nyugatos (romániai) magyarok részéről az, hogy nyilvánosan kötöttek szövetséget. Persze, mindkét oldalon – a jó románok és jó magyarok – szorgalmasan árulóztak. De a Kárpát-medencében először lett magyar érdekképviselet egy utódállam kormánykoalíciójának tagja.

A jó román emberek nemcsak Erdélyt féltették, hanem igazi szentségtörésnek minősült a magyarok azon igénye, hogy kormánytagokkal jelen lehessenek az oktatási- és a művelődési tárca közméltóságai között. Ugyanis az erős nemzetállam erőszakos asszimilációs szándékának legfontosabb eszköze az (anya)nyelv használatának és a kisebbségi kultúrának az elsorvasztása volt. Akkor még gyakran javasolták az erős (román) nemzetállam lelkiségéért aggódó jó románok, hogy siessünk vissza Ázsiába, oda, ahonnan jöttünk. Hát mi bizony nagyon rossznéven vettük az ilyen jellegű biztatásokat (vö. „bozgor” és virtuális nyomdafestéket sem tűrő egyéb cifraságok), mert européereknek gondoltuk magunkat. Akkor még nem tudtuk, hogy súlyos tévedésben élünk. 2015 óta tudjuk, hisz „a miniszterelnök úr” (gyengébbek kedvéért: Orbán Viktor, Magyarország akkori miniszterelnöke) azt mondta, inkább otthon érzi magát Kazahsztánban, mint Brüsszelben, vagyis ott „valahol Ázsiában”, ahova „bozgor” -ként küldtek minket a jó románemberek.

Az RMDSZ akkori elnöke, mintha Markó Bélának hívták volna, bár 2011 előtt – mai szemmel nézve – talán maga az RMDSZ sem létezett igazán, a szimbolikusan rendkívül fontos művelődési államtitkári tisztségek egyikét természetesen a magyar közösséget képviselő szövetség számára kérte. Az akkori román művelődési miniszter a színészóriás, Ion Caramitru volt. Jelenléte a kormányban nagyot emelt a testület presztizsén. Markó eredetileg a kolozsvári Kötő Józsefet javasolta államtitkárnak. Caramitru nem lévén pártkatona, nem fogadta el pisszenés nélkül a koalíciós partner jelöltjét, annál is inkább, mivel kolozsvári magyar színházi berkekből Kötőnek nagy ellenszele volt. Már akkor tudni való volt, hogy Kötő nem értékelné Drábikot. Markó nem akart botrányt, ezért a szintén kolozsvári Kántor Lajost kérdezte meg, kit ajánlana a tisztségre. Kántor Kelemen Hunort javasolta, aki akkoriban még viszonylag frissen végzett állatorvos volt. (Államtitkársága idején, ami azért nem kis teljesítmény, 1998-ban a BBTE filozófia szakát is elvégezte.) Erre a névre Caramitrunak sem volt ellenvetése. Így került a felbecsülhetetlen szimbolikus jelentőségű kulturális államtitkári tisztség és az azzal járó bizalom Kelemen Hunorhoz. Markó ezután az akkori ügyvezető elnököt, Takács Csabát kérte meg, hogy beszéljen a Kántor által ajánlott ifjú poétával.

Markó Béla is egyik önéletrajzi interjúkötetében fölidézi a történetet: „Elkezdtünk konzultálni, kit javasolhatnánk művelődési államtitkárnak. Nem volt ez olyan könnyű, mert nem nyüzsögtek körülöttünk a jelöltek. Többek között Kántor Lajos volt az, aki Kelemen Hunort javasolta. Egyből megtetszett az ötlet. Azt hiszem, Kelemen Hunor akkor a Korunknál is dolgozott. Szóltam Takács Csabának, ő is szóba állt Kelemen Hunorral, és ő is elfogadta ezt a javaslatot. Így lett Kelemen Hunor államtitkár Ion Caramitru mellett, és jól is dolgoztak együtt.”

Na? Naaaa? Tetszenek már kapiskálni, hogy miért történelmi jelentőségű az Úrnak az ezerkilencszázkilencvenhatodik év? Hát ezért. Az „erdélyiek (későbbi) főnökéből” akkor „fonódott” először magas rangú közméltóság. Nem is akármilyen művészi formabontással, avantgárdul: frissen végzett állatorvosból „fonódott” Románia első magyar kulturális államtitkára.

Nemrég, Takács Csaba tragikus halála kapcsán, Kelemen Hunor is felidézte első államtitkári kinevezésének körülményeit. Természetesen saját igényeinek megfelelően kikozmetikázva a valóságot, Markó Béla szerepét teljesen kiradírozta a történetből. Hétköznapi emberek között, az ilyesmit arcátlan (ide durvább szinonimát tessenek elképzelni) hazudozásnak nevezik. Az RMDSZ jelenlegi elnöke ugyanis azt mondta: politikai pályafutását Takács Csabának köszönheti, aki 1997 januárjában, egy vasárnap reggel ő hívta fel, és kérdezte meg, hogy vállalja-e az államtitkári tisztséget a kulturális minisztériumban. „Azzal a telefonhívással kezdődött az én politikai pályafutásom, és azóta is nagyon-nagyon sokat beszélgettünk, nagyon sok időt töltöttünk együtt. Az elmúlt években is, miután ő az aktív politizálást abbahagyta, rendszeresen találkoztunk, és soha nem hagytuk abba a beszélgetést. Egyetlen beszélgetésünkre sem tettünk pontot – ha szabad így mondanom –, hanem abbahagytuk azzal, hogy folytatjuk. Ezelőtt pár nappal még terveztük 2026-ot, 2027-et, és nagy és komoly terveink voltak” – nyilatkozta Kelemen Hunor a Maszolnak.

Többszörösen méltatlan

Ismétlem, hősünk a tragikus körülményeket kihasználva csapott le zanzásítás lehetőségére, ezzel is fényesen bizonyítva, hogy méltatlan volt az akkori megtisztelő bizalomra, nemkülönben az azóta, 1996 óta, szemrebbenés nélkül folyamatosan viselt magas beosztásokra.

Káprázatosan igazolta, hogy méltatlan mind Románia művelődési miniszteri székét elfoglalni, mind pedig Románia magyar művelődési miniszterének lenni, 2010 -ben, Adrian Păunescu halála kapcsán. Păunescu volt Nicolae Ceaușescunak, a Román Kommunista Párt majdnem Orbáni ideig regnáló „főnökének” udvari költője, s mint ilyen a tomboló román nacionalizmus egyik fő trombitása.

És Kelemen Hunor, Románia akkori művelődési minisztere, nem valamelyik román államtitkárára bízta a hivatalos méltatást, hanem maga írta le Adrian Păunescuról, hogy „implicat, vulcanic, pasionat uneori până la extrem, cu greşeli omeneşti, dar şi cu generozităţi de înger” vagyis: „elkötelezett, vulkanikus, olykor a végletekig szenvedélyes, emberi hibákkal, de angyali nagylelkűséggel is”. Sikerült egy csapással szájba verni a mérvadó román elitértelmiséget és Ceaușescu diktatúrájának magyar elszenvedőit is.

Adrian Păunescu a Ceaușescu-diktatúra csúcskorszakában írta meg és küldte el Nicolae Ceaușescunak a „Vă mulțumesc – versuri de ecou la Cuvântarea tovarășului Nicolae Ceaușescu din 6 februarie 1986” („Köszönöm – verses visszhang Nicolae Ceaușescu elvtárs 1986. február 6-i beszédéhez”) című költeményét. A vers a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának ülésén elhangzott beszédet magasztalta. Păunescu ebben a pártfőtitkárt a „Să trăiţi, Măria Voastră!” („Éljen Felség!”) megszólítással ünnepelte.

A rendszerváltás után a román értelmiség egy része nyíltan számonkérte rajta ezt a szerepvállalást. 1990-ben Gabriel Liiceanu az „Apel către lichele” („Felhívás a talpnyalókhoz”) című pamfletben ostorozta a diktatúrát kiszolgáló értelmiségieket, mások pedig ennél is durvább hangon támadták Păunescut korábbi udvari költői szerepéért.

„Ugyanvalóst” méltatlan a romániai magyarok nevében eljáró szervezet vezetésére, azok után, hogy a már idézett „miniszterelnök úr” az „erdélyiek főnöké” -nek nevezte őt. Ilyen helyzetben zsigerből, ösztönből, csípőből, ha nem is jóérzésből kell (nem illik, hanem kell!) udvariasan hárítani: választott tisztségviselő (RMDSZ-elnök), és mint ilyen, a romániai magyar közösséget szolgálja. De Kelemen Hunornál szolgálatról szó nincs. A főnök az főnök. Pontosabban: Orbán a főnök, Kelemen Hunor csupán „főni”.

Alkalmatlan is

Ez az „erdélyiek főnöke” elnevezéshez való viszonyulás, a főni alkalmatlanságának is ékes bizonyítéka, mert ha a közösség szolgálatát nem is gondolja komolyan, de ezt a politikai magas labdát a már vázolt módon nem leütni, nem bűn, hanem öreg hiba. Ez előbbi eset, éppen úgy, mint a következő, azt bizonyítja, hogy hősünk politikai érzéke-ösztöne annyira fejlett, mint a hargitai Tolvajos tetőn széldöntés ürügyén kivágott ellopandó farönkké.

Szintén a már jelzett tragikus haláleset kapcsán, kimagasló „főnökünk” jó ösztönnel szalasztotta el megmutatni, hogy nagyformátumú, nagyvonalú és a belőle ostort fonók iránt tisztelettel hálás „mentorált tanítvány” és egyben tényleg nagy ember ő. Takács Csaba fegyelmezettségét, lojalitását ismerve, nem kétséges, hogy ügyvezető elnökként a szövetségi elnök javaslatára kerest(ett)e meg hősünket a kulturális államtitkárrá „fonás” lehetőségével. RMDSZ-elnök pedig úgy lett a „főnökből”, hogy Markó a fejére tette a kezét. Abban a pillanatban Markó Bélának akkora tekintélye volt, hogy ha egy felcsíki parasztbarokk (és nem barokkparaszt) sifonérra tette volna a kezét az RMDSZ Kongresszus résztvevői könnyes szemmel szavazták volna meg a hivatkozott bútordarabot „es”.

Hősünk tehát eddigi és ezutáni magas tisztségeihez méltatlan is, magas tisztségeire alkalmatlan is, ergó még sokáig lesz „az erdélyi magyarok főnöke”. És talán éppen ez a romániai magyar politika legnagyobb tragédiája, hogy a közösségi szolgálat nyelvét lassan teljesen felváltotta a főnök és beosztott logikája.