Állj meg, és vedd észre, kérlek: Romániában élünk

Az elmúlt időszak egyik legfontosabb írásának gondolom Bíró A. Zoltán láthatatlan társadalomról szóló szövegét, amelynek végén felteszi a kérdést: „kell-e nekünk tudomásul venni saját társadalmi valóságunkat?” Az általa leírt folyamatok és kérdések mentén gondolkodva, figyelembe véve a magyarországi választások óta eltelt időszak (de az azt megelőző hónapok) nyilvánosságában megjelent cikkeit is, három problémakört, illetve megoldandó kérdést körvonalazok, néhány cselekvési lehetőséggel kiegészítve.

Elsősorban a valóságunk azt mutatja, hogy akár erdélyi, akár romániai magyarnak nevezzük magunkat, mi Romániában élünk.

Mindennapjainkat a gyakorlatban elsősorban a romániai események befolyásolják, akár érdekelnek minket, akár nem. Az a fontos, hogyan alakulnak az adók, el tudjuk-e augusztusig költeni az EU-tól érkező pénzeket, hiszen ez képezi az idei állami befektetések nagy részét. Mindennapjainkra elsősorban az itteni kormányválság hat.

Azt is megkockáztatom, hogy az amerikaiak és izraeliek Irán elleni háborúja középtávon is nagyobb hatással van a mindennapjainkra, mint az új magyar kormány gazdasági intézkedései.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy emberként, közgazdászként vagy más szakma képviselőjeként ne érdekelne, ne lenne viszonyítási pont az, ami ma Magyarországon történik. De igen. Sőt, kolozsváriként az én korosztályom egyik versenyelőnye éppen az volt, hogy alapból két ország történéseit ismerte, két kultúrához volt hozzáférése, és erre rakódott rá egy vagy akár két idegen nyelv és az ezekkel járó ismeretek köre is. Közgazdászként érdekel, mekkora lesz a személyi jövedelemadó Magyarországon, vagy hogyan működik Franciaországban a progresszív jövedelemadó. Leginkább azért érdekes, hogy ezek fényében valamit mondhassak a romániai adórendszer lehetséges változtatási irányairól.

Mindezek mellett az egyik, talán legfontosabb tennivalónk az, hogy az erdélyi–romániai magyar közbeszédben, az internet különböző tereiben erőteljesen tudatosítsuk azokat a folyamatokat, amelyek Romániában zajlanak, és amelyek mindannyiunkra hatnak, akár Csíkszépvízen, akár Kolozsváron élünk.

Másodsorban, ha romániai–erdélyi magyar társadalomban gondolkodunk, a politikai képviselet értékelésekor nemcsak a magyarországi politikai tér történéseivel kellene összehasonlítást tennünk, és elemzéseinknek sem csak ebben kellene kimerülniük. Van hatása a magyarországi történéseknek az itteni politikai képviseletre, de messze nem csak ez hat rá. A romániai választási kampányban az RMDSZ-nek, és bárki másnak is, az itteni realitásokhoz kell igazodnia; a nemzetközi szinten trendként létező kampánytechnikákat itt kell alkalmazni.

A magyar kormány határon túli támogatáspolitikája, annak minősége és elköltési módja mind fontos kérdés, de emellett fontos lenne arról is beszélni például, hogy mi szeretnénk, hogy a magyar–magyar kapcsolatoknak milyen mélységű tartalma legyen.

Nagyon sokszor úgy tűnik, ez csak valamiféle politikai pártok közötti kapcsolatra vonatkozik. Ha így gondoljuk, akkor fel lehet éleszteni a MÁÉRT-et egy hasznosabb formában, amelyben a benne lévő szervezetek felváltva vezetik a tanácskozást, és biztosítják a találkozások helyszínét. Ha úgy véljük, hogy a magyar–magyar kapcsolatok egy olyan keretet jelentenek, amelynek alapja az emberek közötti találkozás lenne, akkor például rendszeressé tehetnénk a testvérosztályok közötti kapcsolatokat, amikor a cseregyerekek családoknál laknak. Ha akár egy hétre is látom és megtapasztalom a másik világ életét, rögtön láthatóvá válik a nemzet sokszínűsége, és a rózsaszín vagy éppen fekete felhők is részben oldódnak.

Harmadsorban szükségünk van tényekre és adatokra, mind a közpolitikák megalapozásához, mind a társadalomról szóló szakmai vitákhoz. A romániai magyarságra, az emberek percepcióira, valamint az egyének és családok gazdasági helyzetére vonatkozó rendszeres adatgyűjtések drágák. El kellene dönteni társadalmi, egyetemi és politikai szinten, hogy kitől várjuk el ezen elemzések elkészítését. Az a tudás, amely szükséges ahhoz, hogy ilyen kutatásokat elvégezzünk és kiértékeljünk, megvan egyetemi szinten. Elsődlegesen az állami egyetemnek kellene feladata legyen, hogy a társadalmat érintő kérdésekben megalapozott véleményt tudjon mondani. Többek között azért is, mert fontos lenne, hogy a kutatás céljait, a kérdőív kérdéseinek megfogalmazását, az elemzést, majd az eredmények bemutatását ne szűk politikai vagy céges érdekek befolyásolják. A társadalom kutatásához szükséges tudás az egyetemi szférán kívül, kutatóintézetekben is megvan. Amennyiben ezek állami pénzből finanszírozottak, elvárható, hogy a két szereplő (egyetemek és kutatóintézetek) párbeszédet folytasson egymással, és akár közös kutatásokat is lebonyolítson. Esetenként cégeknél is van olyan tudás, amellyel a társadalom bizonyos részeiről lehet érdemi megállapításokat tenni, csak az ő érdekeik és a tudományos kutatás céljai nehezebben egyeztethetők össze – bár egy kis nyitottsággal ez is megoldható.

Joggal vetődhet fel a kérdés, hogy mindezt kiknek, hogyan, hol, miből és mikor kellene megtenni. Nem beszélve arról a kérdésről, hogy miért. A „miért”-re a válasz egyszerű: azért, mert a mi és a gyerekeink életéről van szó. Azért, mert egyeseknek – mint az elitbe vagy az értelmiségbe tartozó embereknek – ez morális kötelességük is. Egyébként pedig sok szereplőnek a saját, jól megfogalmazható érdeke is azt kívánná, hogy alakítója, ne elszenvedője legyen ezeknek a folyamatoknak. A „hogyan”-ra az egyik válasz az online és offline tér kombinációja. Fel kell dobni a kérdéseket az online térben is, hiszen így olyanokhoz is eljut a véleményformálás lehetősége, akik nem akarnak, nincs idejük, vagy nem tudnak hosszú szövegeket írni, viszont nagyon jó ötleteik lehetnek. Ki kellene mindezt megtegye?

Románia visszahelyezése a romániai magyarság közbeszédébe témában ez leginkább tudatos döntése kellene legyen mindazoknak, akik nyilvánosan, bármilyen formában és felületen megszólalnak, vagy ilyen felületeket működtetnek.

A második témában túl kellene lépni azon a szokásos magyarázaton, hogy „FIDESZ vagy RMDSZ”. Rendben, de mi van még ezek mellett? Például a médiafogyasztás, a jövedelmek kérdése, vagy a Bíró A. Zoltán által megfogalmazott „életpályák, életviteli módok individualizálódása, és ezeknek a kisebb-nagyobb közösségi struktúrákról való fokozatos leválása”, amely részben magyarázhatja az elitek egy részének elfordulását a romániai magyar társadalmi problémáktól. Ezek egyértelműen több szakterületet érintenek, és lehetne szép interdiszciplináris kutatásokat lebonyolítani. De ha a magyar–magyar kapcsolatok tartalmára gondolunk, lehetne a szokásostól eltérően is kezelni a kérdést. Fel lehetne dobni az internet közösségének a kérdést, az ötleteket összegyűjteni, rendszerezni, majd mellé tenni a közben született írásokat, és a döntéshozók elé tárni. Akár az RMDSZ is indíthatna valódi konzultációt erről a kérdésről.

A harmadik témában, az adatok megszerzése kapcsán, amennyiben az állami egyetemek nem kapnak erre támogatást a kormánytól – ami a jelenlegi helyzetben borítékolható –, el lehet kezdeni egy alternatíva keresését: összehívni azokat, akiket ez érint, a magyar egyetemi és kutatóintézeti képviselőket, valamint a magyar vagy magyar érdekeltségű cégeket. Nem ünnepélyes fotókról és formalizált gyűlésekről van szó, hanem néhány olyan emberről, akik a munkát társadalmi felelősségvállalásból elvégzik. Online ilyen találkozót le lehet bonyolítani, és maximum három hónap alatt egy cselekvési tervet is lehet a döntéshozók elé tenni.

Gondolkodóként, egyetemi oktatóként, kutatóként, cégvezetőként, íróként vagy politikusként néha válthatnánk perspektívát. Ideje lenne a különböző folyamatokat az emberek szempontjából szemlélni. Egy ember nem csak választó, nem csak termelési tényező, nem csak kultúrafogyasztó. A saját társadalmi valóságunkat mindannyiunknak ismernünk kell.