Démonok a magyar nemzetpolitikai fogalomhasználatban

Hol van az otthon?

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” – szoktuk idézni Tamási Áront, rendszerint olyankor, amikor különös súllyal nehezedik ránk a kisebbségi lét terhe, és nem találjuk a kiutat az egzisztenciális hontalanság labirintusából. Feltételezhető, hogy a szállóigévé vált gondolatot megidézők többsége nincs tudatában rendszerint annak, hogy az Amerikában szerencsét próbáló Ábel egy fekete, ördögűzésen éppen átesett fiatalembertől kap végre választ az őt foglalkoztató kérdésre: mi célra vagyunk a világon?

Sok lehetséges magyarázata van annak, hogy miért választotta Tamási ezt az őrá annyira jellemző fordulatot: az Ábel számára legelfogadhatóbbnak tűnő választ egy peremre szorult, jelentéktelen figura fogalmazza meg végül, egy olyan társadalmilag megbélyegzett kategória – a feketék – tagja, akiknek a barátságától óva intették korábban befolyásos ismerősei. A válasz röviddel a megszállottságtól való rituális megtisztulást követően buggyan ki a fekete fiatalemberből, amit nehéz másképpen értelmezni, mint hogy az embernek meg kell küzdenie saját démonaival, mielőtt fontos felismerésre jut.

Az erdélyi magyar közgondolkodásban időről időre visszatérő kérdés, hogy hol van az otthon. Erre a kérdésre különféle válaszok születtek a Trianon óta eltelt bő száz esztendőben, annak függvényében értelemszerűen, hogy mit tett lehetővé a helyzet, és milyen volt a nemzetközi széljárás. A válaszok megfogalmazói jöttek, mentek (többnyire mentek), az erdélyi magyar közösség pedig – a drámai fogyás ellenére – maradt a történelmileg megörökölt szálláshelyén, dacolva azokkal az időről időre felerősödő szirénhangokkal, amelyek a szülőföldön való megmaradást reménytelen vágyálomként utasították el, és azzal szemben alternatív jövőképeket javasoltak.

Az elmúlt másfél évtized nagyon drasztikus beavatkozásokat hozott az erdélyi magyarság életében, igen markáns választ kínálva, többek között, arra a kérdésre, hogy hol van az otthon.

Az Orbán-rezsim nemzetpolitikai gyakorlatából kiolvasható válasz szerint az elszakított nemzetrészek tagjainak az összefüggésében az otthon-fogalom fizikai és szellemi értelme nem azonos: az otthonról fizikai értelemben lehet – ideig-óráig legalábbis – azt gondolni, hogy az azonos a szülőfölddel, de szellemi értelemben az otthon kizárólag a magyar állam fennhatósága alatt képzelhető el. Ennek az elgondolásnak a már látható és várható következményeire több kutatás, elemzés hívta fel a figyelmet a közelmúltban (pl. itt és itt). Valószínűnek látszik, hogy ahhoz, hogy az erdélyi magyar közgondolkodásnak sikerüljön visszatalálnia önnön lényegéhez, meg kell küzdenie azokkal a démonokkal, amelyek az utóbbi időben a hatalmukba kerítették.

Az erdélyi magyar közgondolkodás fölött gyakorolt befolyás megszerzésének a módozatait, eszközeit és hatásmechanizmusait meggyőző, objektív módon tárták fel a fent hivatkozott kutatások és elemzések. A leghatékonyabb eszköz minden kétséget kizáróan a pénz volt, de volt a teljesítménynek egy fontos narratív komponense is: Orbán Viktor nemzetpolitikája megszólította az erdélyi magyarokat, üzeneteket intézett hozzájuk, amelyek viszonylag rövid idő alatt felülírtak minden korábbi vagy alternatív jövőképet. A démonok, amelyekkel jelen írás keretei között foglalkozni készülök, ennek a narratív teljesítménynek a részletei között húzódnak meg, és a ‘nép’, ’nemzet’, ’társadalom’, ’haza’, ’politikai közösség’, ’állam’ fogalmainak az eltorzított, politikai érdekeknek alárendelt használatával kapcsolatosak.

Arra, hogy ezeknek a fogalmaknak a tekintetében nagy zavar uralkodik a közgondolkodásunkban, legutóbb Borbély András hívta fel a figyelmet egy írásában, amely egyszerre megkapóan őszinte és személyes, illetve elegánsan elméleti igényű. A következőket írja:

„Az évtizedes budapesti emigráció nekem arra volt jó, hogy a szülőföld és a politikai haza helye és jelentése számomra radikálisan szétvált. A hazát, a politikai közösséget elképzeltem, választottam, sőt létre akartam hozni, akár a semmiből, alapítás, kinyilatkoztatás, teremtés útján.

A szülőfölddel más a helyzet, azt örököljük. Így amikor úgy döntöttem, végleg elköltözöm Budapestről és Magyarországról, és újra Erdélyben fogok élni, akkor úgy jöttem a régi otthonomba, Romániába, hogy politikai emigránsnak, hazátlannak éreztem magam. De már ott bujkált bennem az igény, hogy nekem is legyen hazám, legyen politikai otthonom is.

Föl kellett tehát tennem magamban a nagy kérdést és föl is tettem: van-e, miben áll, hol van az erdélyi magyarok politikai hazája? Rendben van, hogy van otthonom, szülőföldem, lakóhelyem, nemzetiségem, etnikumom, de van-e politikai közösségem is?

(...) Orbán Viktor kormánya a kedvezményes honosításról szóló 2010-es törvénnyel ezt a kérdést határozottan egy bizonyos irányba terelte. (...) Hiszen a maga részéről adott a kérdésemre egy választ: az erdélyi magyarok politikai hazája a „virtuális” Magyarország.

Nem (feltétlenül) élünk ugyan ott, de szerinte politikailag oda tartozunk, magyarországi politikai közösségnek vagyunk a része(i). Ezt a választ, az odatartozásnak ezt a hamis érzését táplálja Orbán Viktor a híveiben.„

Hol van tehát az otthon? Mire van szükség ahhoz, hogy az ember otthon érezze magát a szülőföldjén, politikai értelemben is? Mennyiben feltétele ennek az, hogy az ember egy politikai közösséghez tartozónak érezze magát? Ezekre a kérdésekre keresem a választ az alábbiakban.

Egy analitikus modell

Ha a fogalmi rendteremtés szándékával közelítünk a Borbély András által megfogalmazott „nagy kérdéshez”, a tisztánlátás érdekében meg kell kötnünk – kiindulásképpen legalábbis – egy kompromisszumot: az empirikus, történelmi relevanciát fel kell áldoznunk az analitikus idealizáció oltárán. A ‘társadalom’, ‘nép’, ‘nemzet’, ‘politikai közösség’, ‘állam’ fogalmak által jelölt entitások természetének a megértéséhez, illetve a közöttük létező kapcsolatok és összefüggések megragadásához két analitikai tengely – reális/konstruált, passzív/aktív – segítségét kell igénybe vennünk.

Ezeknek a fogalompároknak a tükrében felismerhetővé válik egyfelől, hogy a ‘társadalom’, ‘nép’, ‘nemzet’ hármasában csak a ‘társadalom’ reális abban az értelemben, hogy egy adott területen egy adott időben élő emberek közösségét jelöli; a ‘nép’ és a ‘nemzet’ ezzel szemben konstruált, mert azt, hogy ki tartozik a ‘nép’-hez, jogi – állampolgársági és politikai jogosítványokkal kapcsolatos – procedúrák döntik el, a ‘nemzet’-fogalom jelentése pedig történelmi és politikai narratívák függvénye, és gyakran változik az idők folyamán. (Borbély András hivatkozott írásának a címében megfogalmazott kérdésre – Van társadalom? – az tehát, e modell szerint legalábbis, a válasz, hogy a szó szigorú értelmében csak társadalom van, mert a nép, a nemzet és a politikai közösség mind konstrukciók.) A társadalom-fogalom extenziója csak viszonylag ritka esetekben azonos a ‘nép’-pel (rendszerint magába foglal állampolgársággal nem rendelkező, következésképpen a ‘nép’-hez nem tartozó egyéneket is), és még ritkábban esik egybe azzal, amire a ‘nemzet’ uralkodó felfogása vonatkozik (a legtöbb társadalom vagy több nemzet tagjait foglalja magába, vagy nem összesíti az adott nemzet valamennyi tagját, vagy mind a kettő).

Látni kell ugyanakkor, hogy a ‘társadalom’, a ‘nép’ és a ‘nemzet’ mind passzív entitások: azt, amit ők „gondolnak”, „akarnak”, „szeretnének”, politikai elitek fogalmazzák meg a nevükben (pl.: „Mit kíván a magyar nemzet?”). A politikai elitek politikai projektek realizációjában érdekeltek, amelyek végső célja az ‘állam’ hozzárendelése a ‘társadalom’-hoz. A politikai elitek narratívák segítségével konstruálják meg a ‘nép’-et és a ‘nemzet’-et, úgy, hogy azok legitimitást kölcsönözzenek az ‘állam’ létrehozatalára irányuló törekvésnek. A ‘politikai közösség’ egy köztes fogalom: egyfelől egy hipotetikus állítás, illetve bejelentett igény, amire a politikai projekt irányul, másfelől a politikai projekt eredménye, amennyiben az eléri a célját. A passzív/aktív tengely másik, aktív oldalán tehát a politikai elit, illetve az ‘állam’ található: amennyiben a politikai projekt sikeres, az ‘állam’ lesz a legfontosabb aktív szereplő, amely szolgáltat egyfelől a társadalomnak, másfelől gondoskodik a ‘nép’-ről és a ‘nemzet’-ről, mint tulajdon legitimitásának legfontosabb forrásairól. Ezeket az összefüggéseket az 1. ábra foglalja össze.

A politikai közösségnek ez az analitikus modellje alkalmas arra, hogy láthatóvá, megragadhatóvá tegyen több olyan folyamatot, illetve aspektust, amelyek fölött elsiklik rendszerint a közfigyelem. A társadalmak létének a politikai folyamatoktól viszonylagosan független, azt mintegy megelőző realitása például abból adódik, hogy a Föld legtöbb, az emberi élet fenntartására alkalmas térségében emberemlékezet óta élnek emberek, akiknek a különböző társadalmakba való szervezését politikai projektek célozták meg és biztosították több-kevesebb sikerrel, és ideig-óráig. Egy-egy ilyen, a történelem folyamatai által elsodort politikai projektnek vannak rendszerint maradandó következményei, többek között abba a formában, hogy az adott területen élő emberek közösségbe való szervezettségének a normatív hagyományai érvényben maradnak és betöltik a szerepüket mindaddig, amíg egy újabb sikeres politikai projekt felül nem írja azokat. (Egy hozzánk közeli és számunkra kedves példáját kínálja ennek a Székelyföld, abban az értelemben, hogy a hagyományos székely társadalomszervezés egyes intézményeinek – pl. a tízes szervezeteknek, vagy a székeknek – a hatása mai napig érzékelhető, kimutatható.)

A társadalmaknak az ebben az értelemben vett realitása – és elsődlegessége a politikával szemben – kibontakozási terepet kínál a politikai projektek számára, amelyek a politikai folyamatok logikája szerint (ez a logika a társadalmi szerződés gyenge empirikus-történeti alapokon álló, de annál vitathatatlanabb heurisztikus potenciállal bíró elméletében ragadható meg legegyértelműbben) abban érdekeltek, hogy államot rendeljenek hozzá a társadalomhoz. Egy-egy társadalom vonatkozásában egy adott időben több politikai projekt rivalizálhat egymással, amiből következik, hogy vannak sikeres és kudarcos politikai projektek, illetve hogy egy korábban kudarcot vallott politikai projekt feltámasztására, napirendre tűzésére sor kerülhet több ízben is a történelem folyamán (Katalónia, Québec vagy Skócia kilátásba helyezett elszakadása például ilyen politikai projektek).

A politikai projektek sikere több mindenen múlik értelemszerűen – a rivalizáló elitek és politikai projektek közötti versengést igen gyakran az erőszak dönti el, és a térségre jellemző (nagy)hatalmi viszonyok szerepe is meghatározó legtöbbször – ám a siker megspórolhatatlan kritériuma, hogy ne próbálja lenullázni a társadalom mélyszerkezetében tovább élő normatív és narratív hagyományokat, illetve hogy a világhelyzettel és a korszellemmel leginkább adekvát jövőképet kínáljon a társadalom tagjai számára. A politikai projekteket előterjesztő és működtető elitek teljesítménye nagyban függ attól következésképpen, hogy a mennyire meggyőzőek és vonzóak a ‘nép’ és a ‘nemzet’ fogalmainak új tartalmat kínáló narratívák.

Látni lehet továbbá, hogy amikor egy politikai projekt sikeres, abban az értelemben, hogy a politikai közösség létrejön és konszolidálódnak a határai, ami azt is jelenti egyben, hogy sikerült államot hozzárendelni a társadalomhoz, akkor a politikai elitek feladata nem zárul le: abból következően, hogy egy állam sohasem tekinthető késznek és egyszer s mindenkorra bebiztosítottnak, a politikai elitek feladata ellátni a karbantartás feladatát, valahányszor az állam intézményrendszerének a működése azt szükségessé teszi, és elvégezni a szükséges korrekciókat a ‘nép’ és a ‘nemzet’ fogalmainak tartalmat adó narratívák összefüggésében is, ha azokat a társadalom életében vagy a világhelyzet alakulásában bekövetkező változások teszik megspórolhatatlanná. (Szigorúan analitikus szempontból elmondható például, hogy az, ami Trianonban Nagy-Magyarországgal történt, a korabeli politikai elitek felelőssége is, mert nem ismerték fel időben, hogy az uralkodó nép- és nemzetfogalom nem adekvát, illetve hogy a társadalomhoz rendelt államforma nem fog tudni dacolni a korszellemet egyre inkább befolyása alá kényszerítő önrendelkezés-eszmével.) Innen nézve, a forradalmak olyan radikális törések a társadalmak életében, amelyekre akkor kerül sor, ha az uralkodó elitek elmulasztják ezeknek a feladatoknak a megfelelő színvonalú ellátását, és ennek következtében egy alternatív politikai elitnek kénytelenek átadni a helyüket – legtöbbször békésnek a legkevésbé sem mondható események eredményeként. A forradalmak kontextusában a ‘nép’ és a ‘nemzet’ fogalmainak tartalmat adó narratívák radikális átértelmezésére is sor szokott kerülni rendszerint.

A modell lehetőséget kínál annak a végiggondolására is, hogy mi történik akkor, ha a társadalom, amelynek összefüggésében fölmerül egy új politikai projekt lehetősége, több résztársadalmat foglal magába, olyanokat, amelyek nyelvi, vallási, vagy a normatív hagyományok kritériumai szerint különböznek a környezetüktől, és igényt formálnak identitásuk fenntartására. A valóság alakzatai természetesen nagyon árnyaltak rendszerint, de analitikus szempontból úgy lehet tekinteni, hogy két véglet között helyezkednek el.

Az egyik véglet az, amikor a domináns politikai elitek eltekintenek a társadalom rétegzettségétől, és olyan politikai projektet képviselnek, amely elzárkózik a rétegzettség tükröztetéséről mind a ‘nép’ és a ‘nemzet’ fogalmainak tartalmat adó narratívák, mind az államszerkezet kialakítása és az állam intézményeinek a működtetése tekintetében. Magyarán, mind a ‘nép’ és a ‘nemzet’ uralkodó fogalmai, mind az állami szolgáltatások a homogenitás tételére alapozottak, holott az ellentmond a társadalom realitásainak. Az ilyen természetű politikai projekteket értelemszerűen csak a demokrácia szellemétől idegen, szükség esetén az erőszak eszközeit is igénybe vevő autoriter rezsimek keretében lehet működtetni.

A másik végletet az olyan berendezkedések jelentik, amelyek arra törekszenek, hogy a társadalmi rétegzettség minél autentikusabban tükröződjék a ‘nép’ és a ‘nemzet’ fogalmainak tartalmat adó narratívákban, egyfelől, illetve az állam szerkezetében és annak szolgáltatásaiban, másfelől, úgy, ahogy azt a 2. ábra szemlélteti. Az ilyen esetekben a résztársadalmakat magukat is döntő- és cselekvő-képes elitek képviselik, akik a politikai közösség egészének a nevében eljáró elit-koalíciónak a tagjaiként fogalmazzák meg igényeiket, és működtetik, illetve felügyelik azokat az államszerkezeti elemeket, amelyek a differenciált állami gondoskodás biztosítását teszik lehetővé. Az ilyen jellegű berendezkedések demokratikus hagyományokat, alkotmányos nagyvonalúságot, fejlett politikai kultúrát és folyamatos egyeztetéseket tesznek szükségessé az elitkoalíció tagjai között. Abból következően, hogy az egyes résztársadalmak joga a szecesszióhoz az alkotmány által biztosított, az ilyen politikai rendszerek többnyire instabilak.

A világban ez idő szerint létező, hozzávetőlegesen 200 állam között egyetlen esetet sem lehet találni, amely e két ideáltípus egyikére vagy másikára volna felhozható példaként; tíznél kevesebb azon országok száma, amelyek kellő alappal említhetők egyik vagy másik ideáltípus reprezentatív képviselőjeként; a maradék 180 állam a két véglet között helyezkedik el, többségük egyenlő távolságra mindkét véglettől, a természetes eloszlások törvényének megfelelően.

Konzekvenciák

Mi következik mindebből a magyar nemzetpolitika orbáni gyakorlatának a fogalomhasználatára, illetve az erdélyi magyarok otthonképzetére nézve? Vegyük sorra!

Ha a magyar nemzetpolitika elmúlt 15 évének a gyakorlatát és következményeit a fentiekben körvonalazott analitikus modell segítségével próbáljuk meg értelmezni, akkor azt kell látnunk, hogy az orbáni nemzetpolitika a feje tetejére állította a politikai közösség-építés logikáját: nem a társadalomhoz igyekszik államot hozzárendelni, hanem az államnak próbálja alárendelni a magyar nemzettest más államok fennhatósága alá szakadt részeit, mintegy társadalmat rendelve hozzá – akár virtuális értelemben is – az államhoz.

A magyar állam nevében eljáró politikai elit ennek a célnak megfelelően alakította át a ‘nép’ és a ‘nemzet’ fogalmainak tartalmat adó narratívát, azáltal, hogy megszólította és beemelte ezekbe a konstruált entitásokba a Trianon által elszakított nemzetrészek tagjait, anélkül, hogy azok a magyar politikai közösség szempontjából releváns társadalom részei lennének. Mi több, lehetővé teszi számukra, hogy saját elhatározásból, lakhelyük megváltoztatása nélkül, könnyített jogi procedúrák révén, de jure tagjaivá váljanak a magyar politikai közösség tekintetében releváns ‘nép’-nek; szavazati joggal ruházza fel őket, anélkül, hogy részesei lehetnének a politikai deliberációnak, és viselnék a politikai opcióik következményeit; és gondoskodik róluk az utódállamok területén hatályos, transzterritoriális támogatáspolitikák révén, anélkül, hogy adóalanyai lennének a magyar állami költségvetésnek. Ennek a merésznek bízvást nevezhető politikai innovációnak vitathatatlanul vannak egyéni nyertesei, de súlyos következményei is, mind az egyének bizonyos kategóriái, mind a határon túli magyar kisebbségi közösségek egészének az összefüggésében.

A politikai közösségekkel kapcsolatos ortodox szemléletből való kilépés a magyar politikai közösség határainak a kiterjesztése révén zavart eredményezett többek között a ‘nép’ és a ‘nemzet’ fogalmainak tartalmat adó narratívák tekintetében: míg a ‘nemzet’ fogalmába beletartozik minden határon túlra szakadt magyar, aki nyelvi és kulturális kritériumok alapján annak tekinthető, a ‘nép’ csak azokból áll, akik felvették a magyar állampolgárságot. Ha a magyar állam következetes, akkor az állami gondoskodásnak egyre inkább a magyar állammal jogi viszonyra lépett határon túliakra kell összpontosulnia, ami azt eredményezi, hogy a könnyített honosítás lehetőségével élni nem kívánó határon túli magyarok egy idő után eltűnhetnek a magyar nemzetpolitika radarjáról.

De gondok vannak a magyar állampolgárságot igénylők és felvevők esetében is. Noha a hivatalos diskurzus szerint „magyar állampolgárság csak egy van”, az azzal járó jogosítványok egy jelentős része csak azok által vehető igénybe, akik rendelkeznek magyarországi lakóhellyel, ami azt eredményezi, hogy azok a határon túli magyarok, akik felvették a magyar állampolgárságot, a két politikai közösség közötti állapotba kerültek: a magyar politikai közösségnek nem teljes jogú tagjai, a román politikai közösséghez fűződő kapcsolataik pedig jelentős mértékben fellazultak. Ebből a dilemmából a kiút nagyobb valószínűséggel képzelhető el a magyar politikai közösség felé, mint a román politikai közösségbe való reintegráció formájában.

A támogatáspolitikák maguk is inkább mélyítették, mint mérsékelték a román többség és a magyar kisebbség közötti szakadékot, amiből, egészében véve, az következik, hogy a nemzetpolitika orbáni gyakorlata végső soron a Trianonban elvesztett területek fokozatos kiürítésének a be nem vallott, nyíltan fel nem vállalt eszköze kíván lenni. Ha ez sikerül, nem lesz már szükség unortodox politikai közösségépítésre, hiszen a ‘társadalom’, a ‘nép’ és a ‘nemzet’ határai fokozottabb mértékben lesznek kongruensek, és föl lehet hagyni a transzterritoriális állami gondoskodás gyakorlatával.

Az erdélyi magyar otthon-képzettel kapcsolatos konzekvenciák áttekintéséhez szükségesnek látszik összefoglalni röviden, az analitikus modell fogalmaival, hogy hol tartott a romániai magyar érdekérvényesítési jogharc 2010-ben, az Orbán-kormány drasztikus beavatkozása előtt. Noha Románia közel sem sorolható azon tíz állam közé, amelyekre fentebb a 2. ábra által szemléltetett ideáltípus többé-kevésbé reprezentatív realizációiként utaltam röviden, el kell ismerni, hogy az ideáltípus több elemével lehet számolni a román kisebbségi rezsim összefüggésében is.

Nem kétséges mindenekelőtt, hogy a romániai ‘társadalom’ rész-társadalmakból tevődik össze: a román állam közel 20 kisebbségi – nemzeti, etnikai – közösség létét ismeri el különböző jogi formulák, jogosítványok révén, és az alkotmány szavatolja az identitáshoz való jogot, illetve annak megőrzését.

A romániai magyarság, hivatalos adatok szerint legalábbis, számarányát tekintve a legnagyobb kisebbségi közösség, politikai szervezettsége, aktivizmusa, a kisebbségi érdekérvényesítés terén elért eredményei ehhez foghatók.

A ‘nép’ fogalmához a román politikai közösség összefüggésében általában véve nem fűződik problématudat, hiszen az állampolgársággal járó jogosítványok, a politikai részvételt és az állami szolgáltatásokhoz való hozzáférést is beleértve, nem diszkriminálnak nyelvi, etnikai alapon (a nyelvi jogok kérdésére még visszatérek röviden a soron következőkben, a romákat sújtó faji diszkrimináció jelensége pedig nem tárgya ennek az írásnak).

Problematikusabb a ‘nemzet’ fogalom tartalmát definiáló narratíva: a hivatalos, domináns romániai diskurzus szerint a romániai magyarok nem részei a román nemzetnek, ami a közép-kelet-európai adottságok alapján rendjén is van: minden bizonnyal a magyar elit szószólói tiltakoznának a leghevesebben, ha az erdélyi magyarokat valaki a román nemzet részeként próbálná meghatározni – ez nem kevesebbet jelentene, mint amit a Ceaușescu-rezsim vége fele gyakorlatba jött szóhasználat, a „magyarul beszélő románok” próbált sugallani. Hogy ezzel az uralkodó felfogással még sincs minden rendben, olyankor szokott kiderülni, amikor kérdésként merül fel, hogy a román nemzeti kultúrát képviselheti-e külföldön itthon egyébként elismert, színvonalas romániai magyar író, művész, kultúrintézmény, és ha igen, akkor ők mit képviselnek valójában.

Az igazán konzekvenciális következménye ennek a narratív kényszerpályának, hogy nincs egyértelmű válasz arra a kérdésre, hogy a romániai magyarok hozzátartoznak-e a román politikai közösséghez, vagy sem: a ‘nép’ fogalmának tartalmat adó narratíva szerint igen, a ‘nemzet’ domináns jelentése alapján nem. Úgy is fel lehet fogni a helyzetet, hogy a romániai magyarok egyénenként tagjai a román politikai közösségnek, közösségként azonban nem. Ebből a dilemmából a kiutat az jelentené nyilvánvalóan, ha az erdélyi magyarság státusa alkotmányosan elismert társnemzeti rangra emelkedhetne.

A modell további elemeit vizsgálva egyértelmű ugyanakkor, hogy az erdélyi magyar közösség nevében eljáró politikai elit befogadott, elismert tagja annak az elit-koalíciónak, amely az ország ügyeit intézi: azokat a vívmányokat, amelyek a romániai kisebbségi rezsim látványosnak joggal nevezhető elemeit jelentik, ebből a pozícióból sikerült elérni. Az eredményeket pedig, amelyek ezekből a vívmányokból következnek, hiba volna alulértékelni. A román állam szerkezetében – a fent említett alkotmányos elismerés hiányából érthető módon következően – nem tükröződik ugyan a társadalom hivatalosan elismert rétegzettsége, de funkcionális tekintetben annál inkább: a román állami intézményhálózaton belül nyelvi, vallási és kulturális alrendszerek működnek, állami költségvetési támogatással, viszonylagos szervezeti autonómiát élvezve a helyi közigazgatás, az oktatás, a kultúra, a közszolgálati és magán nyilvánosság, a közösségi tulajdonkezelés területein.

Túlzás nélkül állítható tehát, hogy a román állam gondoskodása elfogadható szinten differenciált: a román állam nyelvi igényeiket és vallási hovatartozásukat figyelembe véve biztosít állami szolgáltatásokat az erdélyi magyaroknak.

Az, hogy a romániai kisebbségvédelmi rezsim eljuthatott erre a szintre, minden kétséget kizáróan az erdélyi magyarokat képviselő politikai elit érdeme, de azt is fontos látni, hogy a romániai magyarok kisebbségi jogharcának volt egy nemzetközi kontextusa is, amelyet az ország euro-atlanti szervezetekbe való felvételének a kritériumai kínáltak, illetve hoztak létre. A NATO-ba és az EU-ba való belépés céljának a teljesülése után a kisebbségi rezsim bővítésének és elmélyítésének a folyamata megtorpant, és tartani lehet attól, hogy az azóta bekövetkezett fejlemények folytán le is zárult.

Ha a 2007–2010 közötti időszakra tekintünk vissza, elmondható, hogy az erdélyi magyarok otthonosság-érzetének fontos feltételei adottak voltak: magyarul is feltüntetett helységnevek Erdély-szerte, kétnyelvű feliratok közintézményekben, átfogó magyar nyelvű iskola-hálózat az óvodától az egyetemig, a helyi közösségek önadminisztrálását és jövőtervezését elvben lehetővé tevő közigazgatás, szelektív nyelvi jogok a román állam intézményeinek egyes szektoraiban, színvonalasan teljesítő magyar színházak, opera, a magyar tárgyi és szellemi örökséget (is) gondozó múzeumok, Erdély egész területén sugárzott rádió- és TV-műsorok, visszaszolgáltatott egyházi és közösségi tulajdonok, törvény által szavatolt egyházi autonómia, stb.

Az igen látványos pozitív diszkriminációra is van példa: az állami egyetemi oktatás finanszírozásában a román állam kettős szorzót alkalmaz a magyar nyelvű programok esetében, ami azt jelenti, hogy egy magyarul tanuló diákra az egyetemek kétszer akkora volumenű állami támogatást kapnak, mint amekkora a román nyelvű programok esetében járó fejpénz.

A párhuzamos kisebbségi magyar társadalom látványos intézményi kerete állt tehát rendelkezésre: az erdélyi magyarok, a tömbmagyar régiókban legalábbis, életük igen jelentős részét magyar nyelvi közegben, magyar, vagy magyarul is „tudó” intézmények keretei között élhették, és jelentős figyelem irányult a szórványban élő magyarság helyzetére is.

Minek tudható be, hogy e látványos megvalósítások ellenére az erdélyi magyarok többsége nem érzi otthon magát a szülőföldjén, és a kisebbségi közgondolkodást kollektív kudarcérzet tartja fogságban? A válasz sokrétű, árnyalt megközelítést tenne szükségessé, itt most be kell érnem két fontos összetevőnek a kiemelésével.

Az egyik az, hogy a kisebbségjogi vívmányokra összpontosító RMDSZ látványosan alulteljesített a politikai közösség-építés terén: az ennek kritikus részét képező narratíva-építő teljesítménye komoly kívánnivalókat hagy maga után. A jövőkép-képzés soha nem volt erőssége az erdélyi magyar politikai elitnek, de a kisebbségi jogharc eredményeinek a tudatosítása, az otthonossá-érzet diszkurzív felépítése és konszolidálása, a közösség valódi, a realitásokkal számot vető érdekeinek a felismerését lehetővé népnevelés, az erdélyi magyarság adottságaiban rejlő potenciál kiaknázása annak érdekében, hogy a Romániába szakadt magyar nemzetrész kvázi-önálló politikai közösségként vegye komolyan önmagát az RMDSZ nagy mulasztásai közé tartoznak. Ezeknek a feladatoknak az ellátása helyett az RMDSZ politikai elitje a mozgósítás csapdájába lavírozta magát: amikor a jövőkép-szurrogátum szerepét betöltő autonómia-követelés kifulladt, a parlamenti képviselet elvesztésének a lehetőségével szembesülő RMDSZ nem talált jobb megoldást, mint a közösségi kudarc és a román veszély toposzaival mozgósítani, újra és újra, egyre fantáziátlanabbul.

Az otthonérzet aláaknázásának másik oka az Orbán-rezsim nemzetpolitikájában keresendő. Amikor 2010-ben a magyar miniszterelnök bejelentette az igényét az erdélyi magyarok jövője fölött gyakorolt befolyásra, a Romániába szakadt magyar nemzetrész akkori maradéka rendkívül kiszolgáltatott helyzetben volt az RMDSZ siralmas narratíva-építő teljesítménye folytán: a kisebbségi közgondolkodásra nehezedő, az RMDSZ kampányai által sulykolt kollektív kudarcérzet és a jövőkép hiánya rendkívül receptívvé tette az erdélyi magyarokat arra, amit Orbán Viktor nemzetpolitikai üzenete közvetített feléjük. A magyar állampolgárság megszerzésének a könnyített lehetősége olyan erős üzenet volt az erdélyi magyarok felé, hogy az RMDSZ csúcsvezetése felismerte, azzal semmilyen alternatív jövőkép nem tudja felvenni a versenyt – egy olyan, amelyik a román politikai közösség keretei között keresi az erdélyi magyarok helyét, végképp nem.

A jövőképzés feladatát ezt követően az erdélyi magyar politikai elit átengedte Orbán Viktornak, aki kénye-kedve és önös érdekei szerint eresztette rá a démonait az erdélyi magyar közgondolkodásra.

Borbély András „nagy kérdéséhez” visszatérve – „van-e, miben áll, hol van az erdélyi magyarok politikai hazája?” – a választ ez idő szerint, az RMDSZ politikai elitjének a csúfos kudarca folytán, az Orbán-rezsim nemzetpolitikája kínálja, az erdélyi magyarság érdekeitől meglehetősen függetlenül: a román államtól semmi jót nem lehet várni, az erdélyi magyar jövő kizárólag a magyar állam – akár virtuális – fennhatósága alatt helyezhető csak biztonságba. A bő 15 évnyi, kitartó és következetes nemzetpolitikai gyakorlat eredményeként ezt nagyon sok erdélyi magyar gondolja így ez idő szerint, anélkül, hogy felismerné, ezzel tulajdonképpen a szülőföldön való megmaradásának az esélyeivel számol le.

A „nagy kérdés” második elemét illetően – van-e, lehet-e politikai közössége az erdélyi magyaroknak –, a fentiekből az is kiderül ugyanakkor, hogy annak az intézményi, jogi-politikai feltételei, hogy az erdélyi magyar kisebbség kvázi-önálló politikai közösségként szervezze meg, és vegye magát komolyan, továbbra is adottak.

A politikai közösséghez elvezető út első lépése egy politikai projekt, aminek az elindítása, megvalósítása és sikerre vitele az illetékes politikai elitek felelőssége. Nem reménytelen tehát abban bízni, hogy még sor kerülhet a jövőképzéssel kapcsolatos illetékesség és kompetenciák visszaszerzésére, és az erdélyi magyar közgondolkodást egy jobban eltalált narratív teljesítménnyel meg lehet szabadítani a démonoktól.

Az analitikus modell kritikája

Az előzőekben ismertetett és egy konkrét helyzet kontextusában alkalmazott analitikus modell előnyei vitathatatlanok, ha annak heurisztikus potenciálja alapján ítélünk. A modell erőssége, hogy dinamikus folyamatként fogja fel az államképződést, hangsúlyozza a legitimitás narratív-diszkurzív természetét, felhívja a figyelmet arra, hogy a ‘nép’ és a ‘nemzet’ politikailag működtetett fogalmak, számol az elitversennyel. Az a meglátás, hogy a politikai közösség politikai projekt, amelynek végcélja az állam, jól illeszkedik a modern államelméleti hagyományokba. Egészében, a modell eredményesen domborít ki olyan vonatkozásokat, amelyeket gyakran elfed az érdek-vezérelt gondolkodás.

De fontos korlátai és hiányosságai is vannak. Mind a passzív-aktív dichotómia, mind a reális-konstruált megkülönböztetés inkább idealizált séma, mint empirikus-történeti leírás. A reális-konstruált tengely például elfedi azt a tényt, hogy minden kollektív entitás részben konstrukció is, hiszen nincs társadalom önértelmezés nélkül, ami azt jelenti, hogy minden társadalom egyben jelentést hordozó konstrukció is. Ha analitikus szempontból helyálló is, empirikus szempontból vitatható a passzív-aktív dichotómia is. A társadalom nem pusztán passzív (léteznek társadalmi folyamatok, amelyek következményeket eredményeznek – olykor igen súlyosakat – és amelyek nem redukálhatók az elitbefolyás körére); a nép és a nemzet sem mindig passzív (a populista és a nemzeti mozgalmak rendszerint alulról indulnak, az elitek csupán felismerik a bennük rejlő potenciált és kiaknázzák azt); az állam sem kizárólag aktív, hanem egyszerre cselekvő és strukturálisan meghatározott entitás.

Produktív, viszonylag erős analitikai eszköz az a feltételezés is, hogy elitek versengenek a ‘nép’ és a ‘nemzet’ definíciójáért, és a legmeggyőzőbb narratíva győz. Ez a megközelítés azonban fokozottan elitcentrikus, konstruktivista, narratív hangsúlyú: azt ugyanis, hogy a versengő narratívák, illetve elitek rivalizálása milyen eredménnyel zárul, nem csupán a diszkurzív teljesítmény adekvát jellege és meggyőző ereje dönti el, hanem az ellenőrzött forrásoknak, az esetleges média-fölénynek, vagy a külső támogatásnak is döntő befolyása lehet a verseny kimenetére.

A modell tehát több tekintetben tenne szükségessé árnyalást, finomítást. Ezek elvégzése olyan modellt eredményezne, amely a bemutatott elemzést körülményesebbé, nehezebben követhetővé tenné, de nem vezetne a fentiekkel ellentétes következtetésekre.