Van társadalom?

mikropolitikai sebek

Hónapok óta azon tipródok, hogy mondani kéne valamit a közelgő magyarországi választásokról erdélyi magyar perspektívából. Valamiért ez most nem olyan könnyű. Az utóbbi időben sokat változtak a politikai viszonyok. És azt hiszem, én is sokat változtam.

Ha belegondolok, hogy mikortól és hogyan is lett politikai identitásom, azt mondhatom, ez Erdélyben, Kolozsváron kezdett el kialakulni a 2010-es évek elején. De a legjobb lesz, ha kicsit részletesebben elmesélem.

Mert első politikainak nevezhető élményem valójában a 2004-es magyarországi kettős állampolgárságról szóló népszavazáshoz kapcsolódik. Ekkor – háromévnyi budapesti fekete vendégmunka után – első éves egyetemista voltam a Károli Gáspár Református Egyetem magyar nyelv és irodalom, illetve magyar és egyetemes történelem szakán. Az egyetem kollégiumában laktam, éjszaka dolgoztam a Vodafone Rt.-nél, nappal pedig egyetemre jártam.

Egy téli délutánon elájultam a zuhanyzóban, és bevertem a halántékom a beton zuhanyzótálca peremébe. Vérzett és dagadt, a kollégiumi portás kihívta a mentőt. A kórházban alvadó vérrel a homlokomon elég sokat vártam az üres kórházi folyosón egy kint felejtett vaságyon. Végre megröntgeneztek, és közölték velem, nincs koponyacsonttörésem, kisebb agyrázkódásom lehetett. Emlékszem az orvos tekintetére, ahogy átvette a román útlevelet. Nem volt más igazoló dokumentumom, ezt meg valahogy csalódottan, nem is, elítélően, sőt megvetően tologatta a papírok között. Mondta, vagy befekszem, vagy saját felelősségemre hazamegyek és aláírom az erre vonatkozó nyomtatványt. Aláírtam, s azonmód véres halántékkal elhagytam a kórházat.

Zavaros volt a fejem, de arra emlékszem, hogy menekülni, szabadulni akartam arról a helyről, azt éreztem, meg vagyok alázva. És hogy – legalábbis én így értelmeztem – állampolgárságom miatt nem érdemlek annyit, hogy fertőtlenítse egy asszisztens a sürgősségi ügyeleten a homlokomon lévő sebet. Miután elhagytam a kórházat, időbe telt rájönnöm, hogy a városnak melyik felében is vagyok és hogyan jutok haza, kóvályogtam, rossz irányba szálltam villamosra, és hasonlók. Végül eljutottam a Moszkva térre (akkor még ez volt a neve), majd felültem a négyeshatosra.

Amikor leszálltam a Móriczon, észrevettem, hogy a hátizsákom nyitva van: amíg kábán, bevert fejjel és kissé kótyagosan utaztam, valaki kirámolta a táskám a pénztárcámmal, irataimmal és a maradék pénzemmel együtt. Kétségbe voltam esve. Egy utastársam, aki velem együtt szállt le, mondta, hogy az előző megállónál szálltak le azok, akik mögöttem álltak. Rohantam vissza egy megállónyit, átkutattam a kukákat, hátha oda dobták be az útlevelemet a tolvajok, hiszen arra nincs szükségük. Éjfél körül értem haza a Temesvár utcai kollégiumba, iratok, pénz nélkül, még mindig fertőtlenítetlen, feldagadt sebbel a halántékomon.

Az ágyam mellett volt egy rádió, a nagyobbik nővérem hozta még Moszkvából, ahol ösztöndíjjal tanult, éjszaka is ment, ezzel semlegesítettem a szobatársam horkolását. Valamikor hajnalban felébredtem, az ablakom előtt susogtak a kollégiumkert tölgyfái, a párnám mellett a Bartók rádió hírei mentek, és éppen bemondták a kettős állampolgárságról szóló népszavazás eredményeit. Homályos interpretációk is rémlenek az esemény holdudvarából: hogy rosszul volt feltéve a kérdés, meg hogy ez az „új Trianon”, ilyesmik, de lehet, hogy ezek későbbi beszivárgások a személyes eseménysor emlékei közé.

Sebesülésemet, a sebemről való gondoskodás elmaradását, illetve az azonosító irataim hiányából fakadó létbizonytalanságot azonban immár politikai sérülésként, legalábbis politikai helyzetemmel is összefüggő állapotként éltem meg. Felhívtam anyámat. Egy Pesten élő ismerősét kérte meg telefonon Remetéről, hogy adjon kölcsön pénzt, amivel a román konzulátuson befizethetem az egyszeri romániai beutazásra jogosító igazolásért az illetéket. Valahogy hazajutottam. Otthon aztán újra kellett csináltatnom minden iratot. Miközben ezek elkészülésére vártam, bevetettem magam a gyergyói könyvtárba, mert meg kellett írnom életem első szemináriumi dolgozatát Bánki Éva tanárnőhöz Janus Pannonius obszcén költészetéről. Mikor újra kijutottam Pestre, most már új iratokkal, felolvastam a szemináriumon ezt a dolgozatot, ebből készült el életem első talán szakmainak mondható publikációja „Altáji zajok” a humanista költészetben címmel.

Mindez szép és érdekes, legalábbis nekem, nem beszélve aztán a 2006-os zavargásokról, amikor is folyton az utcákon mászkáltam. De politikai identitásom nem volt, nem éreztem magam politikai közösséghez tartozónak. Egyszerűen csak voltak valamiféle politikai élményeim, érzékeltem, hogy van valamiféle politikai helyzet, ami meghatároz. És tudtam róla, hogy lehetne politikai identitásom, hogy van ilyen opció.

haza, végtelen

Hogy politikai identitásom is legyen, előbb el kellett búcsúznom Budapesttől, a várostól, amely 2001-2010 között, ha nehezen is, de az otthonommá vált. Amikor arról fantáziáltam, hogy újra Erdélyben fogok lakni, ezen a hegyvölgyes, gótikus szerkezetű vidéken, ebben az a remény is benne volt, hogy Erdély a politikai hazámmá is válhat. Hogy Erdély nem csak a szülőföldem, otthonom, hanem a hazámmá is lesz. Hogy nem csak természetként, s nem is származásom helyeként tekintek rá, hanem olyan történelmi-társadalmi világként, amelynek eszmei tartalmai vannak, s ahogy a valódi eszmékkel lenni szokott, ezt a véges történelmi-társadalmi világot ezek az eszmék valamiképpen „ráközvetítik” a végtelenre.

Régi transzilvanista hagyomány – azt hiszem, az akkor még polgári radikális Paál Árpád Trianon utáni publicisztikájából származik egyik első megfogalmazása –, hogy az erdélyi magyar kisebbségben élők számára az otthon és a haza, az oikosz és a polisz fogalma összemosódik, abból a tényből fakadóan, hogy állammal mint politikai otthonnal, azaz hazával nem rendelkeznek. A reproduktív-gazdasági egységként funkcionáló szülőföld vagy otthon ezért esetenként egyben politikai hazapótlékként is funkcionál; a szülőföld, amely eredendően nem politikai jelentésű fogalom, egyúttal a politikai hazára utaló jelentéssel is bír a kisebbségben élők számára. Az otthon lesz a haza, s ezzel a politika privatizálódik. Úgy is lehetne mondani, a szülőföld kisebbségi fogalma eredendően biopolitikai jelentésű, mert a reproduktív-gazdasági és a társadalmi-politikai jelentésréteg benne szétválaszthatatlan.

Az évtizedes budapesti emigráció nekem arra volt jó, hogy a szülőföld és a politikai haza helye és jelentése számomra radikálisan szétvált. A hazát, a politikai közösséget elképzeltem, választottam, sőt létre akartam hozni, akár a semmiből, alapítás, kinyilatkoztatás, teremtés útján.

A szülőfölddel más a helyzet, azt örököljük. Így amikor úgy döntöttem, végleg elköltözöm Budapestről és Magyarországról, és újra Erdélyben fogok élni, akkor úgy jöttem a régi otthonomba, Romániába, hogy politikai emigránsnak, hazátlannak éreztem magam. De már ott bújkált bennem az igény, hogy nekem is legyen hazám, legyen politikai otthonom is.

Föl kellett tehát tennem magamban a nagy kérdést és föl is tettem: van-e, miben áll, hol van az erdélyi magyarok politikai hazája? Rendben van, hogy van otthonom, szülőföldem, lakóhelyem, nemzetiségem, etnikumom, de van-e politikai közösségem is? Nem ragaszkodom feltétlenül valamilyen territoriális hazához. Borges egyszer azt mondta, és ez nagyon tetszett nekem már gyergyói középiskolásként, hogy a zsidó nép hazája egy könyv. Nyilván a Bibliára gondolt. Vagy a Tórára. Hogy az is lehet politikai haza. Nekem egy ilyen haza is megfelelne, mert a haza, úgy gondoltam, költészet, hit, teremtés, nem pedig természet, vagy öröklés kérdése.

közösség vagy lojalitás?

Erre a kérdésre – van-e hazája az erdélyi magyaroknak? hol van? melyik az? – ma sem tudok egyértelműen válaszolni. De megpróbálhatom röviden jelezni azokat a személyes politikai-identifikációs és gondolati utakat, amelyeket ezzel kapcsolatban én bejártam.

Kezdjük ott, hogy Orbán Viktor kormánya a kedvezményes honosításról szóló 2010-es törvénnyel ezt a kérdést határozottan egy bizonyos irányba terelte. A honosításról szóló törvény a politika egy szűkebb értelmében válasz volt a 2004. december 5.-i szavazásra, azt lehet mondani, hogy annak politikai ellentételezése volt. De ennél többről van szó. Hiszen a maga részéről adott a kérdésemre egy választ: az erdélyi magyarok politikai hazája a „virtuális” Magyarország.

Nem (feltétlenül) élünk ugyan ott, de szerinte politikailag oda tartozunk, a magyarországi politikai közösségnek vagyunk a része(i). Ezt a választ, az odatartozásnak ezt a hamiskás érzését táplálja Orbán Viktor a híveiben.

És az az érzésem, hogy ez nem csak a magyar kormány egyoldalú döntése volt, hanem kifejeződött ebben az az 1989 utáni évtizedekben fokozatosan kikristályosodó kulturális konszenzus, hogy az erdélyi magyarok lemondanak az önálló, alternatív kulturális, társadalmi és politikai közösség megképzésének az igényéről. Az erdélyi irodalmat például úgy szellemi, mint intézményi értelemben egyre kevésbé akartuk autonóm képződménynek látni, sokkal inkább az összmagyar részének, szegmensének, rubrikájának. Egyre inkább a magyarországi piacra termeltünk. Mintha lemondtunk volna arról, hogy önmagukat kicsi, de a maga nemében teljes, egészértékű kulturális közösségnek próbáljuk elképzelni, ne pedig a nagyobb egész, jobbára az ún. anyaországi (ahogyan mondogatták: az „egyetemes magyar”) részének, alkalomadtán pótlékának, csatolmányának, netán cselédjének.

Fölmerült bennem a kérdés, vajon nem úgy volt, hogy még mielőtt a honosítási törvényt beiktatták volna, ezt a döntést az identitásukról – ha az erdélyi magyarok általában nem is, de – az erdélyi magyar elitek már meghozták, tehát ez az ők döntésük (is) volt? Pedig ez a válasz történeti értelemben nem volt feltétlenül szükségszerű, hiszen mind a korai modern, mind a 20. századi transzilvanista, mind a különféle népi balos, vagy szocialista kisebbségi projektekben jócskán találunk példát arra, hogy az erdélyit olyannyira „megmásult”, hibridizálódott identitásképződménynek tekintették, hogy az már nem alkategóriája, hanem alternatívája a magyarországi magyarnak.

Ezt a döntést azonban egy másik réteg is tetézi, ugyanakkor el is fedi. A magyarországi „virtuális nemzetegyesítés” és kettős állampolgárság mögött nem csak ez az erdélyi magyaroknak saját magukról, az önképükről meghozott döntése áll. Mivel a kettős állampolgárság körüli harc már mindig is, a kezdet kezdetén is magyarországi belpolitikai harcok és alkuk függvénye volt, tehát a politikai ténylegesség értelmében nem igazán az erdélyi magyarok döntöttek róla, továbbá a magyarországi magyarok politikai identitásának is fontos részeleme az erdélyiekhez való viszony, úgy alakult, hogy a Fidesz által elfogadott honosítási törvény a Fidesz és az erdélyi magyarok közti pártpolitikai lojalitási paktum szerepét is betölti.

Az a bizonyos „virtuális nemzet” ezen a szinten egy politikai tábortagságra szűkül össze, és elkezdi szorítani az erdélyi magyarok derék nyakát. Ezért aztán úgy érezhetik, hogy a Fidesz esetleges bukásával egyúttal elveszítik a politikai hazájukat, elveszítik a „virtuális Magyarországot” is. Annyira szeretnék, hogy legyen politikai hazájuk, hogy esetleg megelégednek a pártszerű lojalitással.

Innen nézve a soron következő magyarországi választási helyzet egyik specifikumát szerintem az alábbi két tény összefüggése jelzi. Egyfelől világos, hogy az erdélyi magyarság politikai identitásának azt a félig-meddig maga választotta, félig-meddig ráoktrojált változatát, mely szerint nem vagyunk se többek, se mások, mint a magyarországi politikai közösség egyszerű alkatrésze, a Fidesz pecsételte törvénybe, és változtatta pártpolitikai lojalitási paktummá.

Másfelől az is világos, hogy a Fidesz esetleges bukásával újra vita tárgyává válhat egyfelől a kettős állampolgárság ügye, másfelől újra fölmerülhet tágabb értelemben is az erdélyi magyarok politikai hazájára, elsődleges politikai közösségére vonatkozó kérdés. Újra föl lehet vetni, hogy mi a helyes és életszerű identitásválasztás: ha az erdélyi magyarok elsősorban úgy tekintenek magukra, mint az extraterritoriális („egyetemes”) összmagyarság elemére, alkatrészére, vagy elsősorban mint részben sajátos jogállású romániai magyar etnikai kisebbségre, esetleg mint valamilyen értelemben autonóm politikai és/vagy kulturális közösségre.

halálugrások

Mivel én nem kifejezetten voltam híve az elmúlt tizenöt évben a virtuális nemzetegyesítés politikájának, a magam szerény eszközeivel egyéb dolgokkal kísérleteztem. Bevallom, nem túl fényes sikerrel. Mindenesetre megpróbálom azt a három eszmei-politikai kísérletet is idebiggyeszteni, hátha valakinek hasznára válik.

A 2010-es évek, miközben dübörgött a virtuális nemzetegyesítés és Orbán Viktor felcuccolt a Karmelitába, számunkra, fiatal, kísérletező, helyünket kereső értelmiségiek számára egyúttal az újbaloldal szárnybontogatásának az évtizede is volt.

Tulajdonképpen ekkor lett politikai identitásom. Regényeket írhatnék róla. De röviden: az történt, hogy néhányunknak elege lett a társadalmi viszonyok fölött semleges prófétaként lebegő posztmodern-neoliberális értelmiségi attitűdből ugyanúgy, mint a maguknak önkényesen valamiféle reprezentatív közösségi-képviseleti szerepet tulajdonító, szimbolikus vagy intézményes pozíciókban bőszen kotló, szöszmötölő, közpénzen nulla társadalmi szolidaritást vállaló és gyakorló hagyományos transzilván maszkulinitások hatalmából. Nemkülönben a semleges szakmai elitdiskurzusokból a bölcsészet-, kultúra- és társadalomtudományok némely, általunk szenvedélyesen szeretett és kutatott területén, meg az autonóm részrendszerek mozaikjaként felfogott társadalomból, amelyben mindenki kapargat és helyezkedik a maga szemétdombján, és mindenki másra tojik jó magasról. Úgy gondoltuk, jó lenne, ha mi nem ezt termelnénk újra, s hogy jöjjön a korszakváltás.

A salto mortale lényege végül is az volt, hogy a magánmitológiáját építgető művész és az egyre toxikusabb intézmények romjai között bújkáló tudós és tanár független, semleges, szakmai éthoszát és curriculumát lecseréljük az ideológiailag (de nem pártpolitikailag) elkötelezett, társadalmilag aktív, lokális szolidárist vállaló, önszerveződő, aktivista, antifasiszta, plebejus, egalitárius, balos, univerzalista hozzáállással. Nyilván, ez így hirtelen soknak tűnhetett a fontolva halódók, a pragmatikus alkuszok, a népi bölcsek és a balfenéken csak úgy szótlan elszivárgók földjén.

Megalapítottuk az aszem.info folyóiratot, ahol az irodalom- és művészetkritikát vegyítettük a társadalomkritikával, a marxizmussal, az anarchizmussal, a feminizmussal. Megértettük, hogy van olyan, hogy társadalmi struktúra, és a történelem valójában nem a személyekben, hanem a struktúrákban zajlik. Eközben kísérleteztünk a saját politikai szubjektivitásunkkal. Sok mindent elolvastunk, amit már nagyon régóta nem vett errefelé komolyan senki: Hegelt, Marxot, Lukácsot, Rosát, Benjamint, Adornot, Fanont, Öcalant, Freire-t. S hogy meg ne feküdje a gyomrunkat, olvastunk mellé Bibliát, Koránt, szútrákat, Dógent, Hölderlint, Woolfot, Krishnamurtit. Fölfedeztük a kortárs nemzetközi baloldali gondolati iskolákat és tudományt. Írtunk, olvastunk, fordítottunk, tanultunk és tanítottunk.

Az aszem.info-t konkrétan a magyar kormány által levezényelt, démonikus, hatásaiban ma is velünk lévő 2015-ös menekültellenes kampány zajlása közben alapítottuk meg egy Csíkszereda melletti diáktáborban. Persze, nem volt ez több, mint a szűk és szűkülő kulturális mezőn belüli innovációs kísérlet, miközben

elkezdődött már a határon túli kultúra egyre erőteljesebb inkorporációja és rákapcsolása arra a bizonyos virtuális nemzetre, magyarul az Orbán-klikk által kisajátított és virtualizált magyar államra.

Ezzel persze egyszerre kerültünk a kockázatvállalásra nem igazán hajlamos konzervatív erdélyi intézményes nehézkedés és a magyarországi militáns jobboldali, „kultúrharcos” kulturális közeg küllői közé – ráadásul a mainstream „balliberális” kulturális konszenzust is rühelltük rendesen. Így hát a kezdeményezés néhány karakteres személyes és szövegi nyomot hagyva maga után négy-öt év után egyszerűen felőrölte magát, nem tudott sem stabilizálódni, sem tovább működni (nemsokára aztán egy másik felállásban újraindult).

végjáték

Az elméleti kísérlet után az életem úgy alakult, hogy térben is eltávolodtam az ész- és pénzosztó kolozsvári kisebbségi szimbolikus kulturális központtól, kiléptem az egyetemről, és Székelyföldre költöztem. Ha a 2010-es évek első fele filozófiai és ultrabalos orientációjú volt, a második fele inkább népi balos és szociológiai hangsúlyt kapott. Ekkor fedeztem föl magamnak az erdélyi és a magyarországi népi szociográfiai hagyományt. És azt próbáltam meg elgondolni, hogy a székelyföldi társadalom az etnopolitikai lábvíz és az identitáspolitikai karantén mellett esetleg valamilyen szubaltern, emancipatórikus, plebejus, a szó felszabadító értelmében vett proletár politikára hajlamos-e, vannak-e ehhez hagyománybeli és képzeleti tartalékai.

Úgy ítéltem meg, a székelyföldi társadalom vagy társadalmak szociális összetétele tulajdonképpen hajlamossá tehetné egy lázadó, felszabadító politikailag innovatív, szociálisan érzékeny és elkötelezett viselkedésre is. Hiszen ki, ha nem a székelyek azok, akik tudják, tudniuk kellene, hogy mit jelent perifériára szorítottan, marginalizáltan, mégis valamiféle méltósággal, keményen, szolidárisan élni.

Végül a harmadik eszmei politikai kísérlet, amelyben részt vettem, a székelyföldi roma emancipáció programja volt/lett volna. Egy darabig úgy tűnt, van szakmai szándék és némi pártpolitikai akarat arra, hogy az elnyomási viszonyokat gyakran konzerváló „szociális felzárkóztatás” mellett ösztönözni tudjunk egy roma kulturális és politikai önszerveződést, amely ráadásul az erdélyi magyar politikai közösségiség kereteinek kibővítő újragondolását is lehetővé tette volna. Azt is éreztem, érzem még mindig ennek kapcsán, hogy eljutottam valahová, ahonnan nincsen már hova tovább. A társadalmi szenvedés és a megbetegítő, gyilkos társadalmi és politikai struktúra olyan bugyraiba láttam bele és éltem bele magam, amelyekről nyelvileg nem is igazán tudok számot adni.

Egy alkalommal fölmentünk (föl, persze, hogy föl…) Kolozsvárra a gyerekeinkkel, és megmutattuk nekik a BBTE főépületét belülről. Miközben ott hülyéskedtünk a lifttel, belém hasított, hogy 15 évvel ezelőtt innen indultam, az erdélyi értelmiség egyfajta fellegvárából. Most meg ott kószálok, tanácstalankodok egy székelyföldi szegregátum egyre hermetikusabban záródó peremterülete körül, ahonnan a cigány gyerekeket tanulni sem engedik be a városba, s tele vagyok a tehetetlenség és a megalázottság fájdalmával. Elnevettem magam, mert belémnyilallt, hogy az öntudatlan, intuitív politikai tervem az volt, hogy összekötöm a cigánytelepet a BBTE-vel. Ez lett volna az én erdélyi magyar politikai közösségem.

De nyilván nem lett. Hát hogy is lehettem ekkora marha.

Mert, mondanom sem kell, a dolog megbukott, az összekötés nem jött össze, nem tudott még mikroszintű kezdeményezésként sem fönnmaradni. Ahogyan megbukott az ultrabal (az értelmiségi avantgárd), megbukott a népi bal (a szubaltern közösség), ugyanúgy megbukott a cigány-magyar inkluzív közösségi felszabadulás is. Mindezen tárgyakhoz, tevékenységekhez és hitekhez kapcsolódó kísérletezéseim során írtam úgy 50-60 különböző formájú, színvonalú, mélységű tanulmányt, esszét, kritikát, publicisztikát, vitairatot, többnyire az internetre szanaszét. Ennyi marad, ha marad. Lehet, ki kéne adni valamilyen válogatást ezekből. Nem tudom. Az is lehet, hogy tárgytalan. Meg a sok áldozathozatal is.

Azok, akik ahhoz a bizonyos újbaloldalisághoz kapcsolódtak, amely egy-másfél évtizede kezdte bontogatni a szárnyait, azt hiszem, végül alapvetően két irányban tudtak integrálódni. Az egyik az úgynevezett akadémiai baloldal lett: mind a magyarországi, mind a romániai és nemzetközi vonalon az egyetemi-kutatói szférában bizonyos határok között a megújuló politikai-gazdaságtani kritikát néhányan tudományos innovációként tudták „eladni”, illetve intézményi pozícióvá tudták konvertálni. A másik irány az úgynevezett médiabaloldal lett: az elmúlt egy-két évtizedben több hullámban feltörő „digitális fordulat” sokféle rövid életű rendszerellenes vagy rendszerkritikus platform elindulását tette lehetővé, ezek közül végül stabilizálódni tudott egy-kettő, amely olykor tényleges rendszerkritikai tartalmat hoz létre. Ezen kívül néhány antikapitalista művészt a művészeti mező is megtűr. Az erdélyi magyar mezőben ez a két irány is nagyon-nagyon vékonyan volt és van jelen. Így sokan voltak, akik viszont mindenhonnan kisodródtak, mint én is. Nekünk nincs más dolgunk, mint feldolgozni a kudarcot. Eközben a baloldal legfiatalabb generációi mentális problémák spiráljaiban vergődnek. Bármely politikailag is értelmezhető baloldaltól fényévekre vagyunk.

Természetesen Orbán Viktor és rezsimjének bukását a magyar politikai közösség morális és társadalmi integritása, illetve regenerálódási esélyei szempontjából pozitív fejleménynek tartanám, talán meg is ünnepelném az utcán táncolva. Egy ilyen bukás önmagában azonban nem garancia semmire.

A tekintetben viszont elég tanácstalan vagyok, hogy mi lenne a garancia, mert a tágan értett „baloldaliság” (a radikális antikapitalistáktól a szociálliberálisokig) sem garancia semmire. Pillanatnyilag annyit tudok tenni, hogy megpróbálom tömören összefoglalni azt a fajta baloldaliságot, amelyben én sokáig hittem, és amelyet egy ideje most már szűknek, behatároltnak érzek.

utóirat a baloldaliságról

A baloldal egyik evidensnek tűnő állítása, hogy van társadalom. Úgy tűnik, ezt mindenki tudja, s hogy ez magától értetődik. De ha közelebbről megvizsgáljuk, kiderül, hogy az emberek többsége, az értelmiség jelentős része, sőt – ami már tragikus! – a társadalom vezetésével vagy kormányzásával megbízott, vagy arra vállalkozó politikusi réteg sem rendelkezik a társadalmi dimenzió autonómiájának képzetével és a társadalmi folyamat működésére vonatkozó adekvát fogalmi készlettel, legföljebb ha egyes részterületek működését emelik ki és abszolutizálják (jellegzetesen pl. a társadalmi folyamatoktól függetlennek tételezett pénzügyeket, vagy a gazdaságot, vagy a politikát, vagy az állami szektort, vagy a szociális ágazatot, stb.).

Eközben a domináns társadalmi (!) közvélekedés a létezést inkább a természeti (például fizikai, biológiai) és a pszichikai (érzelmi, fogalmi-intellektuális, esetleg kulturális) szféra dualitásaként kezeli és veszi használatba. Ennek a dualitásnak persze számos derivációja van: a magán és a köz, a külső és a belső, az egyéni és a társadalmi, a testi és a lelki, a saját és az idegen, stb. Ami ezekbe a dobozokba nem fér bele, s ilyen azért elég sok van, azt meglehetősen véletlenszerű, esetleges jelenségek, produktumok, észleletek, valóságtöredékek kaotikus szénakazlaként hajlamos érzékelni. A többség inkább arra hajlamos, hogy valami olyasmit gondoljon: a társadalom az, ami kívül van, az a többiek, a sokaság, a tömeg, ami nem az „én”. Tehát valami közvetett, ami így nem is túlságosan lényeges, mivel nincs közvetlenül itt.

Ezzel szemben a baloldaliság, legalábbis számomra, olyasmit jelentett, hogy nem is a pszichét vagy a szellemet, de nem is a puszta fizikai világot vagy a tágan vett objektivitás szféráját tekintjük a valóság és az emberi élet szubsztanciájának, éltető talajának, kiindulópontjának, hanem a társadalmat, pontosabban a társadalmiságot. Az ember számára minden, a természet vagy akár saját magáról alkotott képe, identitása, saját életfolyamatai is társadalmilag közvetített módon jönnek létre, s csak társadalmi közvetítés útján, illetve társadalmi pozíciótól függően férhetők hozzá, sajátíthatók vagy nem sajátítható el. Az egyén a maga bonyolult individuális struktúrájával szintén ebből a társadalmi termőtalajból emelkedik ki, és ettől függetlenítve nincs is igazi realitása. Valójában ember egyes számban nem, csak többes számban lehetséges: az emberi állapot, vagy akár az emberi faj maga is kollektív alkotás, kooperáció eredménye.

De mi ez a társadalmi szubsztancia? Honnan jön? Miből van? Marx és továbbgondolói elképzeléseiből valami olyasmi következik, hogy a társadalom (amelynek időbeli vetületét vagy folyamatát nevezzük történelemnek) nem egyéb, mint tárgyiasított idő. Konkrétabban: a társadalom nem más, mint az eddig lezajlott összes emberi tevékenység összterméke, meghatározott történeti és térbeli szórásban objektiválva. Az objektivitás ezen szféráján nem pusztán az anyagi formák, például az intézmények, vagy a technológia világát, hanem a szellemi formák világát is értenünk kell, tehát a nyelvi, művészeti, vallási, tudományos, érzelmi, stb. struktúrákat is. A klasszikus marxizmus fogalmisága szerint a munka az az időbeli folyamat és aktivitás, amelynek során az ember, illetve az emberiség egésze átformálja a természeti világot, illetve saját magát. Ha nincs idő, nincs munka. Ha nincs munka, nincs társadalom. Ha nincs társadalom, nincs ember. Az ember léte, egzisztenciája társadalomként és történelemként tárgyiasuló objektív feltételekhez, a kooperáció és a közösségiség formáihoz van hozzáláncolva.

Amikor tehát a baloldaliak lépten-nyomon azt hangsúlyozzák, hogy van társadalom, és a társadalmi viszonyokra, folyamatokra igyekeznek visszavezetni minden lényeges kérdést, akkor nem egyszerűen egy társadalomtudományi perspektívát alkalmaznak, hanem az emberi lét feltételeiről gondolkodnak, ami szerintük nem más, mint a társadalmiság.

Ráadásul a baloldaliak a társadalmat olykor úgynevezett „extenzív totalitásként” gondolják el. A társadalom nem egy meghatározott részterület vagy dimenzió pusztán, hanem egy Egész, az emberi teljesség maga, amely az emberi élet minden dimenzióját magában foglalja. Baloldali az, aki totalizálja a társadalmat, pontosabban a társadalmi immanenciát és autonómiát. Valósága csak a társadalmi létnek van, mondják. A kommunizmus ideája ezt az ontológiát sűríti magába: olyan társadalmi állapot, amelyben az objektív pozíció és a szubjektivitás (vagy mondhatjuk akár úgy, hogy az identitás) között nincs távolság, a kettő egybeesik. És mivel nincsenek osztályok, az objektív és a szubjektív egybeesése az egyénben egyben az emberi állapot egyetemességét is jelenti. A kommunizmus ebben az értelemben a humanitás maximuma, a beteljesedett emberi állapot lenne. Olyan társadalmi forma, amelyben a társadalmi termelés egyesítése révén az egyén maximálisan igénybe veheti a teljes emberi közösség által létrehozott társadalmi tudást, javakat, értékeket, lehetőségeket. A kommunizmus egész egyszerűen a társadalom autonómiájának, az önmagáértvaló társadalmiságnak az eszméje.

És ez nem valami radikálisan más, mint amiben most vagyunk, nem olyasmi, ami abszolút elgondolhatatlan a kapitalizmus talajáról. Hiszen amikor azt látjuk, hogy a tőkés termelési mód által uralt társadalmakban az egyéni, vagy akár a közösségi élet is a tőke funkciójává, illetve függvényévé válik, s hogy a legtöbb emberi tevékenység, de akár a természet élete is a tőke szempontjából jön csak számításba, voltaképpen ugyancsak egyfajta totalizációról, egyfajta autonómiáról, egyfajta abszolút immanenciáról van szó. A tőkés társadalmak voltaképp önmagukkal meghasonlott társadalmak, mivel ezekben az értéket elkülönítik a társadalomtól, és szembe fordítják vele. De a tőke világuralma tulajdonképpen reális előképe egy olyan társadalomnak, amelyben a most még elkülönültségében, absztrakt totalitásként létező társadalmi hatalom és teljesítmény (a tőke) visszatér a társadalomba, társadalmiasul, az absztrakt, elkülönült érték konkrét társadalmi autonómiaként, a társadalmiság kiteljesedéseként valósul meg.

A baloldaliság alapvető kérdései tehát nem pusztán valamiféle „értékek” vagy „ideológiák”, hanem a társadalmi formák kérdései. Azoknak a formákra vonatkozó kérdésekről van szó, amelyekben időben és térben egymáshoz láncolt emberi létünk, társadalmiságunk megvalósíthatja, kiteljesítheti, vagy épp körkörös szerencsétlenségre ítéli magát.

Az antikapitalizmus pedig azt jelenti, hogy a társadalmi (vagyis egyáltalán az emberi) létnek a tőkés termelési módban megnyilvánuló történeti formáját nem egyszerűen igazságtalannak, vagy elnyomónak tartjuk (ez csak morális kritika lenne), hanem egész egyszerűen ellentétesnek az ember társadalmi lényegével. A kapitalizmus emberellenes, s így embertelen – de nem morális, hanem ontológiai értelemben. Ezért tárgytalanok a bizonyítékok, amelyeket a kapitalizmusban növekvő jólétről, egészségről és gazdagságról szoktak felsorolni. Hiszen a növekvő jólét és a technikai fejlettség simán összefér az emberalatti léttel, a „szellemi állatvilággal”, vagy a végletesen antiszociális működések tömkelegével, amelyek az ember szempontjából tehát egyben „természetellenesek” is.

A tőkés termelés olyan társadalmi forma, amely a társadalmi létet az absztrakt érték termelésének, felhalmozásának és elkülönítésének a szolgálatába állítja, tehát a társadalmiságunk itt puszta eszköz, dolog, afféle másodrendű, csak egyfajta hatékonyság vagy haszonelvűség szempontjából értékelt valóság. Valójában a kapitalizmus olyan „társadalmi” logika vagy „szükségszerűség”, amelyben a kooperatív többes, az emberi közösségek élete megszüntethető, eldobható vagy feláldozható, mihelyt realizálták a tőlük elvárt maximális „értéket”. Minden élet beárazott élet, ami azt jelenti, hogy önmagából fakadón értéktelen, nincs belső értéke, léte csak a tőkéhez való viszonyában értékelt és elismert. A tőke kiüresíti a társadalmiságot, s hihetetlen mértékű belső, immateriális szenvedést halmoz fel.

Tehát alapjaiban véve a kapitalizmus antitársadalom. Ráadásul olyan antitársadalom, amelyben a tőke (illetve azok a formák, amelyekbe extrapolálja magát) fennmaradásának meglehetősen embertelen törvényszerűségei afféle természeti szükségszerűségnek, az úgynevezett objektív létezésből, a „Lét mint olyanból” fakadó természetes létrendnek tűnnek. Az antikapitalista épp ezért és ezzel szemben olyan társadalmi-termelési és politikai formát akar találni, amelyben a társadalmiság, a társadalmi-összemberi folyamat az öncél, amelyben az „ember”, vagyis a kooperatív emberi többes önmagáért létezik, autonómiára és így közös értelemre tesz szert.

Nos, ez volt az én baloldaliságom. Ez a mély társadalmi tanítás minden bizonnyal még sokáig velem lesz, és továbbra is úgy gondolom, hogy az antikapitalizmus nem valamiféle deviancia, amint azt a mindenféle eszmétől rettenetes irtózó reálfasiszta konszenzus bömböli, hanem humanista minimum – még ha most már szűkösnek is érzem a mögötte lévő társadalmi ontológiát. S persze nem fogom „megcáfolni” sem, aki ezzel próbálkozik, azt továbbra is ki fogom nevetni, mert eszmék nem cáfolhatók. Eszméket legföljebb meghaladni lehet.