Kik a hazaárulók?

Teljesen hajmeresztő, hogy megint feltalálták a hazaárulókat. Most éppen Krasznahorkainak hízelegnek ekképpen, a Nobel-beszéd alatt láttam ilyen nyalánkságokat.

Holott ez a beszéd szép volt, és szépen is mondta el az író. A gondolatokat követhetőkké tette, a „lelkem-telkem” szójátékot egyértelművé. És közben mindig tudott ingázni a „túl szép” és az „egyszerűen szép” között, és sohasem lendült át a zavaró oldalra.

„Féreg!”, még ezt is alkalmam volt elolvasni. De a magyar kormány, sőt!, még a magyarság bírálatát sem kell összetéveszteni az árulással. Különben is, ki állapít meg ilyesmiket, ki ítélkezik? „Derék szemiták adják egymásnak” – olvasom egy fanatikus magyar író megállapítását a Nobelről. Ez is kedves és hagyományőrző gondolat: aki olyasmit ír vagy mond, ami nekünk nem tetszik, az zsidó.

Szerintem meg az az áruló, aki a magyarságot egyfajta dicsérő kórussá alakítaná. Nem olyan régen nőttünk ki egy olyan rendszerből, amely folyton elvárta önnön hozsannáját – hát az ugyan kinek volt jó? Ennyire infantilisak lennénk?!

Persze látom jól, hogy sokan azt szeretnék. Nem „idegen hatalmakról” beszélek, hanem azokról, akik a legmagyarabbnak gondolják magukat. Kertész áruló volt, mert arról írt, ami megtörtént vele a magyaroknak „köszönhetően”. Szerintem azok is árulók voltak, hiszen őt, a másik magyart, lágerbe zárták.

Krasznahorkai nem magyar, mert „nem szereti a hazáját”, azaz nem ért egyet a kormányával vagy saját nép sajnálatosan megnyilvánuló ostobaságával. Akik ezt mondják, azok azt képzelik, Szabó Zsófi a magyar vagy Tóth Gabi?! Szerintem ők (és sokan mások) a leglátványosabb kórustagok, a hízelgő sötétek Tápai Szabinával és másokkal egyetemben.

A Nobel-díj nem azt jelenti, hogy aki megkapja, az a „legnagyobb” – mint mindenütt, a művészet ezen a területen is erősen szubjektív. Azt viszont jelenti, hogy a világ odafigyel rá és ránk. Azok hazaárulók, akik megvetik ezt a figyelmet.