Vita nélküli közélet, párbeszédképtelen értelmiség: az erdélyi magyar nyilvánosság három hiányjelensége

Salat Levente vitaindító cikke a magyar-magyar viszonyról rávilágított néhány rendszerszintű problémára, amelyek az erdélyi magyar közélet és nyilvánosság állapotát jellemzik. A következő szöveg három visszatérő hiányjelenséget vizsgál: az érvek mentén zajló, érdemi viták hiányát; a magyarországi politikai események túlzott fókuszba kerülését, amely gyakran elnyomja a helyi cselekvési felelősség felismerését; valamint a közéleti és szakmai szereplők közötti párbeszéd tartós elmaradását. Ezek nem csupán kommunikációs deficitként jelennek meg, hanem a közösségi önszerveződés, önismeret és jövőtervezés alapjait is gyengítik.

A szövegeknek van egy olyan tulajdonsága, hogy kikerülve írójuk keze alól, esetleg teljesen más gondolatokat indítanak el olvasójukban, mint amit az eredeti tartalom kívánatossá tett volna. Több, az utóbbi bő két évben megjelent írás, vélemény, interjú kapcsán merült fel bennem három vissza-visszatérő megállapítás.

Először is: nincsen vita az erdélyi magyar nyilvánosságban. Nem foglalkozva most azzal az egyébként fontos kérdéssel, hogy van-e, és ha igen, hol van az erdélyi magyar nyilvánosság fizikai vagy online tere, én nem igazán láttam érvek ütköztetésére alapuló, nyilvánosságban zajló, konklúziókkal és cselekvési tervvel záruló vitát – sem értelmiségiek körében, sem az erdélyi magyar politikában. Persze, attól még biztosan zajlanak viták zárt ajtók mögött, vagy nyitott, de a szűk szakmai területen kívül nem reklámozott konferenciákon. De az internet általam látogatott bugyraiba nem igazán szűrődött le semmi. Kicsit álságosnak tartom, hogy menetrendszerűen az erdélyi magyar politikumon kérjük számon a vita hiányát, miközben értelmiségi, szakértői vagy politikai aktivista szinten sem jeleskedünk különösebben az érvek ütköztetésében.

Másodsorban: itt, az erdélyi magyar porondon, kifejezetten hangsúlyossá vált a magyarországi politikai szereplőkkel való foglalkozás. Erdélyi magyar kisebbségiként természetes, hogy foglalkoztat, mi történik Magyarországon, akár politikai, akár gazdasági szempontból. Erdélyi magyar szakemberként sokszor előnyünkre is válik, hogy román kollégákhoz képest van egy plusz kapcsolatrendszerünk, plusz nyelvünk, plusz egy világot megérthetünk. Szakmailag rengeteg segítséget kaptunk Magyarországról. Lásd például a Közgázon azt a megszámlálhatatlanul sok magyarországi kollégát, aki rendszeresen vonatozott/autózott Magyarország különböző szegleteiből csak azért, hogy amíg megerősödik a magyar nyelvű oktatás, és felnőnek a fiatal kollégagenerációk, addig is magyarul oktassuk az összes tárgyat. De azt azért erőteljesen túlzónak tartom, hogy „az erdélyi magyar kisebbség jövőjét, kilátásait tekintve végzetes döntéseket fognak meghozni azok, akik a posztorbáni nemzetpolitika irányát fogják kijelölni”. A saját sorsunk alakulásába nekünk, az erdélyi magyar kisebbség tagjainak, intézményeinek is van beleszólásunk.

Harmadsorban: sokszor, amikor az RMDSZ-ről vagy annak kapcsolódásáról a Fideszhez születnek írások, ezek szerzőinek egy része elfelejti – vagy elfelejti megemlíteni – azt, amit a politikatudomány több mint húsz éve tud: egy kisebbségi párt komplex, különböző szereplők érdekei által meghatározott térben mozog. Arra, hogy pontosan egyik vagy másik pillanatban az RMDSZ-nek milyen mozgástere van, legalább a következő szereplők érdekei hatnak: a kisebbségi párt érdeke (attól függően, hogy kormányon van vagy nincs), a román kormány érdeke, a magyar kormány érdeke, a romániai többi párt érdeke, a magyarországi nem kormánypártok érdeke, a romániai választási és pártfinanszírozási rendszer, a romániai magyarok percepciói, a nemzetközi szereplők romániai érdekei. Nem kellene ezektől nagyvonalúan eltekinteni. Ha elemzők vagyunk, a kölcsönös függőségek bonyolult rendszerét érdemes alaposan körbejárni – hacsak nem azt gondoljuk, hogy ezek automatikusan alá- és fölérendeltséget jelentenek.

Nagyon sokszor úgy tűnik, mindenki csak a „sajátjainak” beszél: a politikus csak a választóinak, a választók csak egymásnak, a szakértők csak a többi szakértőnek, a tudósok csak a többi tudósnak – és a sort lehetne folytatni. Sokszor a kommunikáció csak egyirányú: ő jól megaszondta, kiposztolta, még reelst is készített belőle. Egy valódi, az eljövendő kihívásai által nem felőrölt erdélyi magyar közösségnek ennél többre van szüksége – tartalmas párbeszédekre és cselekvésre is.

S hogy mindezekkel a megállapításokkal mit lehet kezdeni? Bátor embereket kell keresni, mert itt az ideje, hogy megtanuljunk egymástól nyilvánosan is kérdezni, egymással nyilvánosan is beszélgetni: a politikus az egyetemi tanárral, az egyetemi tanár a politikussal, az egyetemi tanár a kollégájával, a járókelő az egyetemi tanárral, a tudós a mesteremberrel, a fiatal az időssel, az idős a fiatallal.

A kérdés most már csak az: kinek van bátorsága egy politikus és egy tudós közötti vitának helyet adni? Ki az a politikus, és ki az az egyetemi tanár, aki a kellemetlenségeket is vállalva elkezdi? Tudnak-e ezek az emberek egymástól kérdezni, egymásnak válaszolni, s közben nem felsőbbrendűséget demonstrálni azzal, hogy mennyi könyvet olvasott az egyik, mennyi gyakorlati cselekvést hajtott végre a másik? Demonstrálni kell, hogy akármilyen szerepünk is van, akármivel is foglalkozunk, a kulturált beszélgetés nem egy megtanulhatatlan feladat.