Simion előtt és után: van-e még közös magyar politikai tér Erdélyben? Viszontválasz Borbáth Endrének

Simion előretörése nehéz helyzetbe hozta az erdélyi magyar közösséget. A szélsőjobboldali populizmus a többségi etnikai nacionalizmusra támaszkodva kirekesztő módon értelmezi újra a román(iai) politikai közösséget. Ez önmagában veszélyezteti a kisebbségek jogállását. Ráadásul immár tényként kezelhető, hogy a szintén szélsőjobboldali populista Orbán rezsim szövetségest lát Simionban és az AUR-ban. Hasonlóan ahhoz, ahogy a karrierjét a Szerb Radikális Pártban kezdő, így a tömeggyilkosságokhoz, az etnikai tisztogatáshoz és a politikai erőszak megannyi formájához nem csak retorikájában, hanem ténylegesen is kötődő Aleksandar Vučić-ban is szövetségest lát. Ez a rettenetes helyzet (ami amúgy egyáltalán nem meglepő és nem újdonság) egy pillanatra összerántotta a politikai élethalálharcot vívó erdélyi magyar közösséget.

A „magyar egység” egy új és szokatlan formája jött létre, ahol erdélyi értelmiségiek, közélettel foglalkozó emberek végre elemezni, értelmezni kezdték a körülöttük lévő világot. Sokan, olyanok is, akikre korábban ez nem volt jellemző, véleményt nyilvánítanak és mozgósítani próbálják az autokrácia torkában lévő közösséget.

A tragikus kilátások ellenére, helyzet most érdekes és pezsgő. Ha csak egyetlen pillanatra is, most a „magyar egység” nem az elvtelenség és a közösséget uraló politikai osztály zsoldjában áll. Ott van benne a sokféleség és ott vannak a közösségünkön belüli törésvonalak is. És ott van annak a reménye, hogy ezeket a törésvonalakat újra tudjuk rajzolni. Egy pillanatra gondolkodási sémáink rugalmasabbak lettek. Egy pillatatra az intézményes függőségben lévő viszonyaink cseppfolyósabbá váltak. A román szélsőbb ellen most az emberek egymással is vitatkozva próbálnak mozgósítani. Ezt teszik a kisebbségi intézményrendszeren belül domináns pozícióban lévő konzervatív-jobboldali elitek. Ezt teszik a marginális helyzetben lévő liberálisok. És ezt teszik a széttöredezett, intézményesen még kiszolgáltatottabb helyzetben lévő baloldali csoportok. Mi több, hosszú idő óta először úgy tűnik, hogy az RMDSZ és a Fidesz is megkülönböztető egymástól, még ha ezek a repedések nincsenek és valószínűleg nem is lesznek kibeszélve. Bár veszély fenyeget minket, ez a fajta dinamikus egység egy kegyelmi állapot. Ez az állapot csak tartható fenn legalább részlegesen, ha szélsőjobboldali előretörést ténylegesen sikerül megállítanunk Romániában, a felelősen gondolkodó többségi polgártársainkkal karöltve.

Ha ez nem sikerül, nagyon nehéz helyzetbe jutunk. Lehet, hogy a többségi nacionalizmus a kisebbségi jogainkra tör. Biztos viszont, hogy magyar és román autokraták szövetsége, a kettős kontroll-kooptáció a demokrácia maradékait is felszámolja majd a kisebbségi intézményeinkben. Ebben a helyzetben hamar oda lesz a demokratikusabb magyar egység most megcsillanó lehetősége. Az RMDSZ-nek az Orbán és Simion által diktált őrült politikai vágtában nagyon kevés ideje marad az igazodásra. Abban azonban bizonyosak lehetünk, hogy az Orbán irányába történő igazodás meg fog történni. Akármibe kerüljön is közösségünk számára. Az igazodási kényszer hamar eléri majd az intézményeinket uraló konzervatív-jobboldali eliteket is. Azokat is, akik ma még az ellenállás gondolatával kacérkodnak. Amikor Fidesz és az immár elvtelenné váló „magyar egység” szolgálatáról lesz szó, kimeríthetetlen lesz majd az erdélyi magyar értelmiség politikai érvkészlete. „Orbán azért öleli magához Simion-t, hogy minket védjen”. „Mégiscsak jobb a kiegyezés, mert így nem támadják olyan erővel a nacionalisták a kisebbségi intézményeinket”. „Orbán nem is Simiont, hanem a Simion által javasolt politikai lépéseket támogatja”. Ezeket hallhatjuk, olvashatjuk már ma is, amikor pedig még nem aratott győzelmet fölöttünk az autokrácia. Ha pedig ez megtörténik, kevesen maradunk majd: a mostani felbuzduláshoz képest nagyon szűk lesz az ellenállás bázisa. Jó lenne persze, ha ehhez minél több konzervatív gondolkodású magyar csatlakozna. De ahhoz, hogy megőrizzük azt a keveset, amink van, hogy ne essünk szét darabjainkra, kulcsfontosságú, hogy a maroknyi liberális és az intézményes értelemben még inkább kiszolgáltatott helyzetben lévő baloldali valamilyen közös platformot tudjon létrehozni. Hogy liberálisok és baloldaliak között ne egy átjárhatatlan törésvonal, hanem egy deliberatív vita alakuljon ki.

Ez volt az a szempont, ami a Borbáth Endre írására való viszontválaszra késztetett. Úgy éreztem, hogy Borbáth nem annyira az általam elmondottakkal, hanem egy homogénnek vélt (vagy láttatott) „baloldali” állásponttal vitázik, miközben önmagát „liberális” oldalra pozícionálja. És mégis, Borbáth kvalitásos, széles látókörű, jól képzett társadalomkutató. Érvei megfontolandók és a „baloldal” címkézésével sem emelkedik „csomabotondi” magasságokba. Ugyanakkor súlyos állításokat tulajdonít nekem. Olyanokat, amelyek nem, vagy nem az általa felvetett formában szerepelnek a nyilatkozatomban. Így, hogy a vele való deliberációnak esélyt adjak, tisztázom az általa felhozott öt kritikai pontot illető álláspontom.

A baloldali újraelosztás programja

Borbáth szerint idealizálom az újraelosztás [bár ezt nem tisztázza, gondolom radikális] „baloldali” programját. Közben azonban az EU és a beszállótói láncok függésében lévő Románia számára kicsi a mozgástér. Ráadásul ahelyett, hogy „előre néznék”, hátra tekintek és a PSD és elődpártjai elképzeléseit ajánlgatom követendő programként.

Nem teljesen értem, hogy miért tulajdonít Borbáth ilyesmit nekem, mert ebben a kérdésben elég világosan fogalmatam:

„A globális gazdaságba és a beszállítói láncokba mélyen integrált országok – mint Magyarország vagy Románia – esetében valójában igen csekély a mozgástér a ténylegesen autonóm gazdaságpolitika számára. A szuverenizmus így végső soron a munkavállalói jogok további csorbítását, a jóléti rendszer további leépítését eredményezheti, különösen, mivel a nacionalisták által preferált honi klientúra csak így lehet versenyképes és (az állami megrendeléseken kívül) csak úgy növelheti a profitját, ha olcsón tudja foglalkoztatni a minél inkább kiszolgáltatott munkaerőt.”

Cornel Ban nyilatkozatával lényegében a „kapitalizmus variánsai” keretet ajánlja számomra, amiből nem a kapitalista termelési mód átalakítása, hanem egy a mainál emberségesebb kapitalista berendezkedés bontható ki. Ahogy a fenti szövegrészletből világosan kiderül azonban, az elemzéseimben én is ugyanebben a keretben mozgok. A PSD és elődpártjai kísérleteire is ekként utalok. Tisztában vagyok vele, hogy az 1996-ig tartó korporatív, vagy fejlesztői államra támaszkodó kapitalista kísérlet a megfelelő adminisztratív kapacitások hiányában omlott össze. Dragnea kísérletét sem idealizálom, különösen, mivel az alanyi jogon járó szociális juttatásokat pont ő csökkentette nagy mértékben, egyben kirekesztve az informális szektorban dolgozókat az állami újraelosztásból. Eszem ágában sincs tehát a szociáldemokraták korábbi programjaira alapozni a jövőt. Abban is egyetértek Borbáth-tal, hogy jelenleg a radikális/forradalmi elosztási politikák megvalósulási esélye csekély, a politikai baloldal mozgástere pedig nagyon szűk.

Szemléletünkben, politikai attitűdjeinkben mégis nagy a különbség. Borbáth-al ellentétben úgy gondolom, hogy a jelenlegi gazdasági berendezkedést nem „naturalizálni” kellene.

A termelés jelenlegi rendszeréről nem kellene úgy beszélni, mintha az az egyetlen lehetséges út lenne. E helyett az elosztási kérdések tekintetében is fel kellene felszabadítanunk az erdélyi magyarok politikai képzelőerejét. Jó lenne, ha el mernénk és el tudnánk legalább képzelni egy olyan világot, amit nem profitérdek, a kizsákmányolás és a kisajátítás ural.

Egy olyan világot, ahol nem magától értetődő, hogy a vállalkozók, a munkadók és a tőke érdeke a közérdek. Ahol nem tűnik anomáliának, hogy a munkavállalóknak kollektív cselekvőképessége és politikai képviselete legyen. Számomra itt és most leginkább ezt jelenti „forradalom”. Nem sok, de ahhoz, hogy ezt is elérjük arra lenne szükség, hogy legyen társadalmi és politikai képzelőerőnk. És arra is, hogy legyenek közöttünk olyanok, akik az én elképzeléseimnél radikálisabban antikapitalisták. Az, hogy ne csak a politikai mainstrem-hez mérjük magunkat az elosztási kérdésekben. Hogy ne kapja meg a „szélsőséges” címkét bárki, aki csak megemlíti az elosztási igazságtalanságokat. Hogy a radikálisan antikapitalista nézetekkel való deliberációban tudjuk kibontani, hogy mit lehet megvalósítani. Hogy ez a kérdés ne legyen a priori adott. A deliberációban természetesen nem csupán a radikális antikapitalistákra, hanem a piacpárti, de elosztási igazságtalanságra érzékeny liberálisokra is szükség van, így például az angolszász analitikus hagyományhoz kötődő rawlsiánusokra. Ha csak az univerzális egészségügyi biztosítást és a lakhatáshoz való jog elismerését el tudnánk érni (aminek amúgy az erdélyi magyar közösségen belül politikai többsége van) nagy eredmény lenne. De ehhez az kell, hogy a ne feltételezzük a „baloldali” álláspont homogenitását és ne söpörjük le az elosztási igazságtalanság kérdését a politikai napirendről, ahogy ez évtizedek óta sajnos történik.

A szélsőjobb legitimálása

Borbáth szerint a „megértés nyelvével” lényegében legitimálom a szélsőjobb előretörését. Ezt teszem elsősorban azzal, abban a „bosszút álló tömegek” dühét látom az előretörésükben, ahelyett, hogy úgymond érzékelném a veszélyt.

Az első pontban már idézett szövegrészlet mutatja, hogy a szélsőjobbot a gazdasági újraelosztás tekintetében is rosszabb opciónak tartom annál, ami jelenleg van, vagy amit Nicușor Dan kínál. A kizárást, a kisebbségek iránti gyűlöletkeltést szintén elutasítom. Nem is teljesen értem, hogy Borbáth mi célból bélyegez az ellenkezőjével. Arról sincs szó, hogy a képviseletet a „bosszúálló tömegek dühének” a levezetéseként fognám fel. Épp ezért mutattam rá, hogy azokra az elosztási problémákra, amelyek – a kirekesztettség érzése mellett – a szélsőjobb előretörését okozták, Simion nem ad reális választ. Még akkor sem, ha a nemzeti büszkeség felkorbácsolása ideig óráig el is fedheti ezt a tényt.

Osztály-redukcionizmus

Borbáth szerint továbbá osztályredukcionista vagyok. Csak az osztályszempontokat és az elosztási igazságtalanságot veszem figyelembe az elemzésemben. Így a „kultúrharc témáit”, vagyis a melegjogok, a környezetvédelem kérdését és a nemi egyenjogúságot piackonform elismeréspolitikának tekintem. Eközben nem ismerem fel, hogy Simion kirekesztő identitás-diskurzusa maga a lényeg, nem valami fedősztori, amivel egy osztályalapú programot rejt el.

Itt Borbáth észrevételét jobban megértem. Az interjúban tényleg többet beszéltem az elosztási igazságtalanságokról, amelyek szerintem a szélsőjobb előretöréséhez vezettek. Azonban nem csak ezekről beszéltem, hanem kiemeltem, hogy az elosztási igazságtalanságokat a politikai közösségből szimbolikus kirekesztés és a képviselet hiánya tették elviselhetetlenné. Ha nem is fejtettem ki részletesen, elég egyértelműen hivatkoztam a Nancy Fraser által felállított keretre. Ebben a társadalmi igazságosságnak két alapvető dimenziója van: az anyagi elosztás és a kulturális elismerés. Ezek Fraser-nél az osztály-, illetve a státusalapú egyenlőtlenségekhez kapcsolódnak. Ráadásul a szerző nem is a marxi, hanem a weberi osztályfogalomra támaszkodik, ami nem a kizsákmányoláson alapuló termelési viszonyon, hanem a hasonló piaci helyzeten keresztül határozza meg az osztály fogalmát. Egyes munkáiban Fraser az igazságtalanság egy harmadik formáját is megkülönbözteti, nevezetesen a politikai képviselet hiányát. A társadalmi igazságosság ezeken a dimenziókon keresztül egyszerre juttatható érvényre. Vagyis sem a kulturális elismerést nem bagatellizáltam, sem a politikai képviseletet nem redukáltam (a priori) osztályszempontokra vagy az elosztás kérdésére. Ráadásul, bár nem érintettem a mostani nyilatkozatomban, a kulturális elismerés tekintetében egy „ingadózó” álláspontot képviselek Fraserhez képest. Ő ugyanis egyértelműen a mellett foglal állást, hogy a kisebbségek a többséggel közös társadalmi intézményekben kell (igaz egyenlő módon) részt vegyenek. Szerintem fontos, hogy azoknak a kisebbségeknek, amelyeknek van szuverenitás-, vagy autonómia-igényük nyitva legyen az önálló kisebbségi intézményrendszer megteremtésének az útja. Tudathasadásos állapot lenne, ha ezt erdélyi magyarként másként gondolnám.

Ugyanakkor azzal mainstream populizmus-értelmezéssel, ami Borbáth kritikáján átsüt nem tudok egyetérteni. Én pont ezt tartom végtelenül redukcionistának és körkörösen érvelőnek. Az Ernesto Laclau örökségére építő mainstream populizmuskutatás ugyanis azt csinálja, amit Borbáth tőlem is számonkér. Vagyis a szélsőjobboldali előretörést önmagából, a kirekesztő diskurzus jellegéből próbálja megérteni. Az egyszerű leírás szintjén Borbáthnak természetesen igaza van abban, hogy a populizmus lényege a kirekesztő identitás diskurzus, ami a politikai közösséget szűkítő és kirekesztő módon definiálja újra. Ahhoz azonban, hogy megértsük, hogy a vonzereje miből jön, ki kell lépnünk a leíró keretből. Én amellett érveltem, hogy ez a kilépés két irányba történhet. Az egyik irány a politikai gazdaságtan, ahol nem árt megfuttatni, hogy az osztályalapú egyenlőtlenségek milyen formában járulnak hozzá a politikai törésvonalakhoz az után is, hogy az osztálykategóriák már nem jelennek meg közvetlen módon a politikai diskurzusokban. A másik irány, hogy a szélsőjobboldal identitás-diskurzusai hogyan viszonyulnak más, szintén kirekesztő identitásdiskurzusokhoz, esetünkben az elképzelt középosztályra (vagy a középosztály ideológiájára) épülő politikai közösségkoncepcióhoz.

Megjegyzem, hogy Christian Joppke, aki szerintem a liberális oldal egyik legérdekesebb politikai gondolkodója, pont ez utóbbi irányba indult el, amikor a neoliberalizmustól próbálta megtisztítani, így egyben újra relevánssá tenni a liberalizmust. Joppke neoliberális nacionalizmusról, vagy középosztálybeli nemzetépítésről beszél, Gerhard Schröderig vezetve vissza azt az Orbán tusványosi beszédeiben is többször elhangzó tételt, miszerint a politikai közösségben való tagság feltétele az öngondoskodás, ami immár nem magánügy, hanem kötelezettség a nemzet irányába.

Összefoglalva, szívesen vitatkozom liberális barátaimmal az osztályszempontok empirikus érvényességéről, ameddig elfogadják, hogy osztályalapú politikai törésvonalak márpedig létezhetnek és ameddig nem ragaszkodnak körmük szakadtáig a középosztály-centrikus politikai közösségfelfogás végtelenül igazságtalan és kirekesztő modelljéhez és politikai gyakorlatához.

A korrupció kérdése

Borbáth szerint nem veszem komolyan a korrupció kérdését, azt a „középosztály hisztériájának” tartom, ahelyett, hogy azt emelném ki, hogy a közintézmények magánérdek alá rendelése miatt következett be az állammal szembeni bizalomvesztés [és gondolom, bár ezt nem mondja, a szélsőjobb előretörése is].

Ez a kritika Borbáth részéről szerintem stratégiai: az OUG-13 felemlegetésével egyszerűen liberális elvbarátait triggereli az általam mondottak ellen. Nagyon jól ismeri ugyanis a Székely István Gergővel közös szövegünket, amit hivatkoztam is az interjúban. Így valójában tudja, hogy nem támogatom sem korrupciót (elég méltatlan, hogy ezt egyáltalán le kell írjam), sem a klientelizmust. Borbáth nagyon jól tudja ugyanakkor, hogy az antikorrupciós diskurzust egy politikai metanarratívának tartom, amin keresztül az „Új Románia” eszméjét az úgymond progresszív neoliberális szereplők megkonstruálták. Amikor erre a szerzőtársammal rámutattunk, ráadásul pont azzal a mainstream populizmus-értelmezéssel operáltunk (vagy azt játszottuk ki), amit a szélsőbb vonatkozásában most számonkér rajtam. Vagyis arra mutattunk rá, hogy ez a látszólag progresszív és „európai” identitásdiskurzus hogyan vezet egy szintén kizáró politikai közösségfelfogáshoz. Ez a bajom a nyilvánosság előtt zajló antikorrupciós „bacchanáliákkal”, nem az, hogy lekicsinyelném a korrupció negatív hatásait a közintézmények működésére.

Az establishment lekicsinylése

Végül, [már ha jól értem, de ebben nem vagyok biztos] Borbáth szerint lebecsülöm a technokratikus politizálás fontosságát és mindent arra redukálok, hogy az elektorális politikában a pártok milyen jövőképet kínálnak. Teszem ezt egy olyan korban, amikor előretör a szélsőjobb populizmus, ami a szakértelmet, úgymond jövőképpel helyettesíti. Szerinte ebből adódik az is, hogy „lekicsinylem” az establishment teljesítményét.

A politikában engem igazából mindig eredendően a közpolitika érdekelt. Leginkább kényszerből foglalkozom a politikai közösség (és többség) megteremtésének a gyakorlataival. Tizennégy éves koromtól szociológus akartam lenni, amit mindig úgy képzeltem el, hogy a kutatás mellett közpolitikákon keresztül jobbítom majd a társadalom működését. Ez azonban sajnos nem működhet anélkül, hogy a politikai szereplők, akikre én partnerként próbáltok tekinteni, rendelkeznének valamilyen elfogadható vízióval arról, hogy milyen út vezet egy a mainál igazságosabb társadalomhoz. Sajnos azt látom már egy ideje, hogy az establishment-ben már semmilyen ilyen vízió nincs. Ami megmaradt, az a tőke profitérdekeinek az előtérbe helyezése. Ez azonban nem egy igazságosabb társadalom irányába visz, hanem tovább súlyosbítja a jelenlegi helyzetet. Nem tudom, hogy Borbáth mit lát.

Én azonban az elmúlt öt hónapban nem láttam sem következetes technokrata irányt, sem a „kompromisszumok művészetét”, csak egy sor elhibázott politikai döntést, ami a folyamatok taktikai „túlagyalásából”, az „okos” háttéralkukból és a demokratikus, átlátható működési mód hiányából következett.

Összefoglalva, a válaszcikket több helyen fölöslegesen stigmatizálónak és a „baloldal” tekintetében homogenizálónak éreztem. Ezzel sajnos Borbáth hasonló megszólalások egész sorába illeszkedik. ( példa: itt, itt meg itt) Ennek egyetlen következménye lehet: elmélyíteni a baloldali és a liberális erdélyi magyar megközelítések közötti különbségeket. Táborokra tagolni az embereket. Én e helyett Borbáth Endrének és minden liberális barátomnak, ismerősömnek a deliberáció és a politikai szövetségkötés lehetőségét ajánlanám. A köztünk lévő szemléleti különbségek valóságosak. Ezeket nem kell eltagadni. De a Budapestről és Bukarestből egyszerre fenyegető posztfasiszta veszéllyel szembeni harcunk és az ellenállásunk lehet közös! Egy baloldaliak által használt, de eredetileg közös, antifasiszta jelmondatot ajánlanék a figyelmükbe: No pasaran! Nem juthatnak át!