Túl az osztályharcon: miért nem elég a baloldali újraelosztás nyelve? Válasz Kiss Tamásnak

Kiss Tamás szociológus átfogó politikai elemzésében kifejtette, hogy a román választások eredménye mögött mély társadalmi elégedetlenség áll, amit a baloldal nem tudott megszólítani. Borbáth Endre vitába száll ezzel az értelmezéssel: szerinte nem a baloldal bátorsága, hanem a mozgástere fogyott el. A vita azzal is folytatódik, hogy lehet-e csak az osztályszempontok felől megérteni a szélsőjobb felemelkedését – és mit jelent ez a kisebbségek, így a magyar közösség szempontjából.

Kiss Tamás a romániai választások kapcsán írt cikkében következetes és sok tekintetben jogos baloldali kritikát fogalmaz meg: a társadalom alsó rétegei elfordultak az elit által kínált politikai alternatíváktól, és a szélsőjobboldalnál találták meg a hangjukat. A hagyományos baloldal pedig – mint írja – „nem tudta megszólítani” ezeket a csoportokat, mert feladta a társadalmi újraelosztás nyelvét. A rezist# mozgalom utáni világban „az ellenállás nyelve” a szélsőjobboldali szuverenizmus lett. Mindez ráadásul Kiss szerint nem egyszerű frusztráció, hanem mély, politikai képviselet nélküli düh.

De miközben az osztályalapú igazságtalanságok valóságosak, és a politikai képviselet is problémákkal küzd, Kiss Tamás olvasata egyszerre idealizálja a társadalmi újraelosztás baloldali programját, és alábecsüli mindazokat a választói, geopolitikai és intézményi korlátokat, amelyek egy ilyen program érvényesítését ma gyakorlatilag lehetetlenné teszik.

Vajon egy uniós tagállamban mit jelentene egy „autonóm” gazdaságpolitika? A baloldal nem azért nem kínál radikális újraelosztást, mert nincs képzelőereje – hanem mert az EU strukturális függésrendszerében, a globális tőkemozgások és beszállítói láncok világában erre nincs nagy érdemi mozgástér (a Transtelexen megjelent gazdasági elemzés a helyzetről itt olvasható – szerk. megj.). Ez persze nem azt jelenti, hogy a baloldal ne tehetne semmit – de a lehetőségek újraértelmezésére lenne szükség, nem visszatekintésre.

Ehelyett a cikk követendő példaként említi a 90-es évek baloldalát vagy a 2010-es években Dragnea szociális fordulatát. Fontos azonban látni, hogy a minimálbér emelése nem ad legitimációt a politikai korrupcióra, és nem írja felül a jogállami normák lebontását (lásd: OUG 13).

Kiss úgy ír a korrupcióellenes fellépésről, mint a középosztály normatív elvárásáról, miközben nem fejti ki, hogy a román állam hitelvesztésének egyik alapja épp a klientúra-politika és az intézmények magánérdek alá rendelése volt. A korrupció nem csupán a középosztály hisztériája, hanem valós, tapasztalatokban gyökerező társadalmi probléma.

Fontos kérdés, hogy mennyiben lehet a szélsőjobboldal felemelkedését egyszerűen a baloldal válságával magyarázni. Ez ellen szól, hogy az európai magországokban – Franciaországban, Németországban és az Egyesült Királyságban – is a szélsőjobboldali pártok vezetik jelenleg a közvélemény-kutatásokat. Olyan országokban, ahol sokkal erősebb és beágyazottabb baloldali hagyomány van, mint Romániában, és ahol a kapitalizmus válságtüneteit is jobban ellensúlyozza egy működő jóléti állam.

Elemzésében Kiss teljesen alárendeli az identitáspolitikai kérdéseket az osztályszempontoknak. Szerinte a kultúrharc témái – melegjogok, környezetvédelem, nemi egyenjogúság – csak piackonform elismeréspolitikák, amelyek elterelik a figyelmet az elosztás kérdéséről. Pedig éppen egy kisebbségi közösség tagjaként érthetnénk meg leginkább, miért nem lehet a politikát osztályra redukálni. Nekem egyre nyilvánvalóbb, hogy Simion számára a többségi identitás átpolitizálása nem csupán politikai stratégia, amellyel osztályalapú mobilizációt kíván elfedni, hanem ajánlatának lényegi eleme, amely identitásképző erővel bír. Éppen ebben rejlik szerintem a fő veszély, ha egy szélsőjobboldali párt a román állam eszközeit is a kezébe kapja.

Egy ilyen etno-nacionalista párt könnyen átformálhatja az elit elutasításán alapuló protesztszavazatokat egy kirekesztő, többségi identitásprojektté. Ez különösen veszélyes lehet a magyar közösség számára, amelyet egy ilyen politikai fordulat szimbolikusan és intézményileg is marginalizálhat.

Ha Simion nem jut kormányzati eszközökhöz, akkor – ahogy más protestpártok korábban –eltűnhet a román politikai volatilitásban. De ha igen, a jelenlegi társadalmi feszültségek nacionalista irányban csatornázódhatnak be – a kisebbségek kárára.

A legnagyobb probléma azonban nem az elemzés osztályalapú hangsúlya, hanem az, amit nem mond ki: hogy a szélsőjobboldali diskurzus normalizálása már nemcsak megtörtént, hanem szinte reflexszerű válasz lett az elitellenes dühre. Ha minden társadalmi haragot politikai képviselet nélküli dühként értelmezünk, akkor egy ponton túl igazolhatóvá válik minden radikális fordulat.

Kiss írásában Simion 41%-os eredménye nem fenyegetésként, hanem „mellbevágó igazságként” jelenik meg. A posztfasiszta fordulat nem a demokrácia megcsúfolása, hanem a politikai eliten bosszút álló tömegek „kitörése”.

Ez a megértés nyelve – és félő, hogy a legitimáció nyelvévé válik.

Végül, érdemes szót ejteni a politikai elit „bénultságának” toposzáról is, amely végigkíséri Kiss írását. Valóban, a román kormányzati szereplők teljesítménye nem nevezhető bátorító példának, de a demokrácia működésének természetes része, hogy a kormányzás nem forradalmi víziókból, hanem sokszor lassú, fáradságos kompromisszumokból áll. A politikai képzelőerő nem mindig plakátokra kívánkozik. Az európai demokráciákban az elitek gyakran reflektálnak külső korlátokra, és nem minden habozás a fantázia hiánya.

A kompromisszum nem gyávaság, hanem politikai teljesítmény – különösen egy olyan kontextusban, amikor a kompromisszumot a szélsőjobboldal az árulás szinonimájaként igyekszik eladni.

A politika nem puszta képviselet vagy düh levezetése, hanem formaadás a sokféle érdeknek és identitásnak. És talán ez az, amit nemcsak az eliteknek, de a baloldalnak is újra kell tanulnia.