Tiborc keserű gondolatai a józan ész hallatán

„Józan ész, /Mikor kimész, én becsukom az ajtót / Ne jöhessél többet újra / Nem akarom megbeszélni /Ez milyen pokol melyik bugyra” (Lovasi András: Gyógyüdölő)

„Eszembe jutott mindez, most, ahogy a szesszióban levő elsőéves kollégákat figyeltem, akik fűhöz-fához kapkodnak, kérdezősködnek, egyszóval lázban vannak. De nemcsak ők, mi is, másod-harmad-negyedévesek és végzősök, ugyanis izgulunk a vizsga előtt, talán annyi különbséggel, hogy mi tudjuk, mi vár ránk, akár győzünk, akár nem…” (Kelemen Hunor, Ifjúmunkás – 1989. február 4. A romániai Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottságának hetilapja)

Hetek óta bárhová kapcsolom, kattintom a hírközvetítő eszközöket, folyamatosan jön az elmúlt évek legostobább kampány mondata: győzzön a józan ész. Hogy mit jelent a józan ész, azt sajnos nem lehet megtudni. A jelöltek és a kampányolók, a józan ész után, mindig az erő jön, a felmutatás, a dicsőséges győzelem. Amit a kampányszakértők a súgógépre ráírnak.

És meg kell mondanom, ami elhangzik az politikai secondhand a magyarországi kormánypártoktól. Azoktól, akiknek a kottájából játszik az elmúlt években az RMDSZ.

Kis fiókpárt lett, akihez az emberek hangja rég nem ér el. Józan ész, mi lehet? Felelős állampolgárként a saját értelmezésemre kell hagyatkozzam.

Nem egy alapos elemzés, inkább pár megjegyzés következik, olyan problémákról, amik, mint romániai magyart, nem hagynak nyugton. Olyan kérdések, amiket naponta többen kérdeznek meg, négyszemközti beszélgetésekben, de a nyilvánosságban nem merik feltenni. Félnek. 2024-ben félnek és nem a Securitatetól hanem a választott magyar képviselet embereitől…

Na szóval, a teljesség igénye nélkül.

A józan ész nevében sokat lehetne most panaszkodni, hogy Kolozsvár-Marosvásárhely száz kilométeres vasútja három óra, hogy Parajdra évek óta nem lehet vonattal menni, hogy a nyárádmenti biciklis ígéretek ködevésnek bizonyultak, hogy a marosvásárhelyi repülőtér forgalma folyamatosan leépül. De maradjuk azoknál a dolgoknál, amit egy kisebbségvédelmi szervezettől elvárna a halandó.

A józan eszem azt mondja, hogy az elmúlt években leépült a szabad sajtó. Pártellenőrzés alá kerültek lapok, rádiók, internetes médiafelületek. Csak a legutóbbit mondom, eltűnt a Transindex archívuma. Műsorok, lapok szűntek meg politikai alapon. A cenzúrának egy kifinomult formáját művelik a romániai magyar sajtó egyes képviselői, az elhallgatást. Megint vannak tabutémák. Például a csíkszeredai tanár diákmolesztálási ügye, az udvarhelyi iskolafal leomlása, a csíkszeredai romák helyzete, a Magyarországon rabszolgaként dolgoztatott székelyföldiek esete… Ma az ész hirdetői némán nézték végig, ahogy az erdélyi magyarok feje felől megvették a médiát, kitéve a mindenkori magyar kormány politikai szeszélyeinek. Szól a nemzeti rock, és hirdeti, hogy a jövőt az MCC-ben írják. Apropó, hol van a valamikori pártprogramba iktatott egésznapos magyar nyelvű közszolgálati csatorna?

A józan eszet hirdetők lemondtak arról, hogy az állami, romániai magyar felsőoktatás megerősödjön. A legtöbb energiájukat egy magyarországi magánegyetemre használják. Ma sincs önállósága a marosvásárhelyi orvosinak, ma Romániában nem lehet állatorvosit magyarul végezni, sem mezőgazdasági vagy különböző mérnöki, műszaki tanulmányokat. Persze, Tusnádon lemosni a külföldiek poros autóit, a magyarországi helytartóknak befűteni a szaunába, meg a multiknál árut feltölteni nem kell sok iskola.

Megmondta a józan ész: kevesebb órára van szükség az iskolában. A következőkben talán, elég a tornaóra, a vallás és a történelem.

A legviccesebb/szomorúbb történet pár hete volt. A marosvásárhelyi orvosi egyetem megindította a saját, kizárólag román nyelvű középiskoláját, miközben márványtáblát helyeztek el ugyanabban a városban a magyar katolikus oktatás megindulásának emlékéül. A bibi csak ott van, hogy húsz év alatt sem voltak képesek, a magyar nyelvű katolikus iskolát hivatalosan beindítani. Lehet józan ész helyett imádkozni kellene, mert a papírmunka nem megy. Az ima ma hatásosabb. Mikor nézünk szembe azzal, hogy órák után, hány délutáni fizetéses pótórát tartanak azok, aki délelőtt kellene elvégezzék az oktatási feladatokat. Mennyibe kerül a szülőknek az „ingyenes oktatás”?

Amúgy – a kampányt elnézve – az egyház nélkül semmi sem történhet. A fizetett kampány fotói alapján a templom a politizálás helye. Szegény hívő viszi a lelkét, és a kufárok kezébe kerül. A józan ész bajnokai csak arra vigyáztak az egyházzal kapcsolatosan, hogy a Böjte atya házaiban történt zaklatási ügyeknek semmilyen visszhangja ne legyen. Az ésszel teli érdekvédelmi szervezet némán nézte végig, ahogy az olimpiai szakértő bánffihunyadi esperes gyűlöletet szít a szexuális kisebbség ellen. Évek óta egyre kevesebb a felvételiző a teológiára, de erről senki nem mond semmit. A Balog-ügy után megroppant a református egyház gerince – erről sem szabad beszélni. Virágoznak a neoprotestáns egyházak, miközben pénzzel tömik a történelminek mondottakat, akik ezt azzal hálálják meg, hogy beállnak a politikai hakniba. Cserébe azt várják el a párttól, hogy a vagyonukat szerezze vissza. Nem a vallással van bajom. Régóta különbséget tudok tenni a vallás és az egyház között. Szinte hetente találkozom panaszkodó lelkésszel, atyával, aki fogcsikorgatva hajtja végre a felülről jött politikai feladatokat. De mit csináljunk, mondogatják, nálunk szigorú hierarchia van.

Az erdélyi magyarság identitását leghatékonyabban szolgáló kultúra egyenesen vörös posztó lett a Párt szemében. A mai napig senki nem tudja a romániai magyar kultúrafogyasztás számait. Hány színházjegy, hány könyv, hány mozilátogató fogyaszt magyar nyelvű kultúrát? A kultúrát és a művészetet elintézték egy-két látványos gesztussal: pár átláthatatlanul kiosztott ösztöndíj a kiválasztott íróknak, évente kortárs-kultúra díj ennek-annak, amit szintén a Párt oszt ki, mert az mindenhez ért.

Ami pedig a plebset illeti: magyar napokat és ingyen koncertet mindenkinek. Az erdélyi művészeknek esélye sincs Mága Zoltán, Korda György ingyen koncertjeinek hangerejével szembe szállni.

Ezzel párhuzamosan, a kolozsvári és a marosvásárhelyi színházak dőlnek össze. Épülnek a stadionok és a fociakadémiák, miközben az elmúlt harmincöt évben mindössze két stúdiótermet sikerült tető alá hozni Sepsiszentgyörgyön és Kolozsváron. Nagyváradon az ész lovagjai által irányított Iskola Alapítvány sikeresen bezárta a Szigligeti Színház stúdióját és próbatermét, mert felújítja az épületet. Évek teltek el, és se felújítás, se előadási tér, de minden baj okát Bolojanra hárítják, nehogy bármivel is az RMDSZ-nek kellene elszámolnia. Sepsiszentgyörgyön is évek óta hallatszik, hogy lesz új színházépület meg tejjel-mézzel folyó ígéretföld, de még a helyszín sincs megtisztítva. A volt szakszervezeti ház romhalmaza leégett. Marosvásárhely önkormányzati moziját is bezárták évekkel ezelőtt, gondolom, a józan ész védelmében. Apropó, Marosvásárhely. Évekkel ezelőtt beharangoztak egy kolozsvári irodában kitalált fotómúzeumot. Hát abból sem lett semmi. Legalább senki sem kérte, így nem nagy a csalódás. A panaszáradat még hosszabb is lehetne: szatmári színházak szétválasztása, a kolozsvári bábszínház magyar tagozatának önállósítása üres lufi maradt a józan ész kalmárai részéről. A könyvkiadás államosítva. Persze, az író urak tanulják meg, hogy a Párt nélkül szóvirág sem terem.

Mindez semmi, ahhoz képest, hogy a kulturális és egyéb intézményeink élére olyan embereket neveznek ki, akiknél a legfontosabb követelmény a hűség, a lojalitás. hogy szavazzanak a józan észre. Hogy így menjen tovább minden, de minden.

Pár apró példával szerettem volna érzékeltetni, hogy mi jár a fejemben, miközben a józan észre apellálva kérik a szavazatomat. Csak éppen érintettem a témákat, a vidéki kultúrházak helyzetét és a szakemberek hiányát nem is említettem, a köztereket elcsúfító politikai indíttatású giccsemlékművek elszaporodásáról sem beszéltem. Vagy a kirakatrendezvényekről, amikbe zsákszámra költik a közpénzt, amit kisajátítottak.

Az eddig a romániai elnökválasztásokon már háromszor induló Kelemen Hunor ismét végigcsinálta a kampányt. Ő, aki pár éve szimpatikusan, szerényen rollerrel jelentkezett be, most egy hatalmas, tesztoszteronpótló motorral zúgott végig a tapsra kirendelt rajongók között. Útját fényképészek, filmesek, drónoperatőrök hada kísérte, nehogy lemaradjunk egyetlen pillanatról sem. És jött Bölöni a Riviéráról, hogy meggyőzze az ittlakókat, milyen jó volt minden eddig, legyen így tovább is. És szurkol neki a sepsiszentgyörgyi futballklub elnöke is, mert milyen csodálatos a stadion… hála az istennek, hogy a pénzt nem könyvtárra költötték. A tizenegy aranylábú, akik között egy magyar is akad, méltón képviseli a székelységet. És sorra jöttek a magyarországi helytartók, élen a nagyotmondó oroszpárti, Lavrov-díjas Szijjártó Péterrel és a korrupcióról elhíresült Lázár János miniszter, az egyik sörgyár reklámarca, és mondták: szavazzunk a józan észre.

Mennyibe került a kampány? Talán sosem fogjuk pontosan megtudni, de ebben a hónapban, elfolyhatott a romániai magyar könyvkiadás minimum négy-ötéves költségvetése. Sebaj, győzzön a józan ész.

És teljesen mindegy, mi lesz az eredmény, a lakájmédia harsogni fogja: győzelem! Megmutattuk. Töretlen a bizalom. Istenem, hova lett a lelkes, Ifjúmunkásban való közlést fontosnak tartó, buzgó egyetemista? A Korunk folyóirat kedves, szolgálatkész munkatársa? A kissé merev, de érdeklődő rádiós a Donát útról, majd a kezdő, de jóindulatú politikus a kulturális tárca éléről? A részletekre is figyelő, analitikusan gondolkodó értelmiségi? Nézem a tévében, ahogy zsebre dugott kézzel, foghegyről oktatja az egyetlen női jelöltet, a B ligás jelöltvitán. Oda se néz, úgy próbál arroganciával felülkerekedni. Miközben az AUR képviselőjétől még azt sem kérdezi meg, hogy mi lesz az Úz-völgyében, vagy azt, hogy 35 ezer euróból mekkora lakást lehet építeni. Persze, mert nem a demagóg, szélsőnacionalista az ellenfél, hanem az európai gondolatokat is felvillantó USR-s hölgy.

Tudom, páran izzanak a haragtól, hogy megszólaltam és bontom az egységet.

Kedves emberek, ne tőlem féljetek. Nem áll mögöttem senki, politikai ambícióim sem voltak soha. A közöny és a csend a mi ellenfelünk, sőt ellenségünk. Egy ostoba jelszó folyamatos ismételgetése még nem program, nem jövőkép.

Apropó, csak röviden a „kevesebbet az államnak” jelmondatról, mert ezt ismétli folyamatosan a propaganda gépezet. Ez mit is jelent? Természetesen a romániai magyarok gondolataiban, az „állam” nem más, mint a „román”. Kb. olyan ez, mint a sorosozás Magyarországon. Vagyis a szalon-zsidózás. Nem azt mondom, hogy vesszen a zsidó, hanem vesszen Soros. Erre jött az RMDSZ tanácsadóinak a párhuzama, és megcsinálták a vesszen az állam kampányt. Nem nehéz ezt átlátni. És a jámbor embereknek nem megy át, hogy a marosvásárhelyi fotómúzeumot nem az „állam” baltázta el, hanem a Soós Zoltán vezette városi tanács. A székelyudvarhelyi iskola fala nem azért dőlt le, mert az „állam” rombolta le, hanem a döntéshozók butasága.

Mert állam, a helyi rendőr és az iskolaigazgató is (akinek a kinevezését egyébként az RMDSZ is jóvá kell hagyja), meg a polgármester is, de a megyei tanácsos és a községi titkár, vagy a parlamenti képviselők és szenátorok… ezek mind, mind az állam részei.

A kampány persze nem róluk szól, hanem szalon-románozásról.

Kívánom, hogy mindenki menjen el szavazni, és hagyja figyelmen kívül, amit itt írtam (szociológusoktól tudom, hogy a kampány ezen időszakában, mér nem lehet „ártani” a szavazóknak) Döntsön mindenki saját belátása szerint. A szavazófülke magányában ne a félelem, hanem a megfontolás vezesse a pecsételő kezet. Magam, mikor bemegyek, Petri György versét szoktam mormolni: „Cipőmre nézek: fűző benne! Nem lehet, hogy ez börtön lenne.” A demokratikus jogokkal élni kell, még ha nem is nagy a választék. A kampány végén meg hátha lesz annyi bölcsesség a választottakban, hogy leszállnak a nagy motorról, és pár percig a kerítés mentén ugató kutyákra is odafigyelnek, hátha tényleg igazuk van, és azt jelzik, arra ólálkodik a farkas.

„Igen, nemzedékem legjobbjaiból miniszterek, államtitkárok, vezérigazgatók lettek,/ és hogy mostani álmaikat valóra váltsák,/ meg kellett tagadniuk hajdani álmaikat,/ és el kellett felejteniük, hogy mit ígértek/ a mára már hetedhét országon is túl sírdogáló, / elhízott, visszeres lábú szerelmeiknek.” (Markó Béla: Bocsáss meg Ginsberg)