Díjaink és esendőségeink

Jancsó Miklóssal történt meg az eset, legalábbis így tartja a fáma. A filmrendező valami díjat kapott. Nagy pompával felhívták a színpadra, oklevél, kézfogás, gratulációk, majd Jancsó odasúgta a díjazónak: lesz pénz is, vagy csak a szégyen?

Sokan sokat díjaznak, szinte minden hétre jut valami kitüntetés. A rendszerváltás hajnalán már meg is jelent ez a „népszokás”.

Számos intézmény, hivatal, alapítvány, iskola, egyház, párt, civilszervezet szeret plecsnit osztogatni. A díjkiosztás felénk a díjkiosztóról szól a legtöbb esetben. Kiváló alkalom egy jót szelfizni, megmutatni a világnak, hogy milyen fontos vagyok, hisz én osztom az elismerést.

A legtöbb esetben senki nem tudja, hogy a díj milyen módszertan, szabály alapján kerül kiosztásra. Már nincs is sajtó, amelyik feltenné a kérdést, hogy ki, miért, milyen díjat is ad, illetve kap. Hogy kérdezzen ilyeneket, mikor az egyik legbőkezűbb osztogató maga a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a MÚRE. Nem kevesebb mint kilenc, különböző sajtós személyiségről elnevezett díjat hozott létre az évek során. Sajnos, az utókor az egyesület honlapja alapján nem tudja majd meg, ki is volt Oltyán László vagy Balló Áron, esetleg Tomcsányi Tibor, miért éppen róluk neveztek el díjakat. Ezek az elismerések minden évben kiosztásra kerülnek a tagok között. Kíváncsi vagyok, vajon a nem tagok is kaphatnak díjat? Nemrég elmarasztalt az egyesület etikai bizottsága egy újságírót, aki nem is tagja a szervezetnek. Akkor adhatnának díjat a nem tagoknak is...

A kedvencem a 2004-ben kiosztott MÚRE-elismerés: Sugárzott Sajtó-díj. Vincze Lóránd kapta. Mennyi szellem van benne: a sajtó, ami sugároz! Valami világító, foszforeszkáló újság lehetett.

Visszatérve az alapkérdésre: ha már közhasznú lett a MÚRE, akkor egy kis pénzért jó lenne legalább a honlapra feltenni, hogy ki is volt Sebesi Imre, Majtényi Ágnes, Benkő János, Paál Árpád, Csép Sándor, Szilágyi Aladár, akiknek a nevei a róluk elnevezett díjaknak adnak súlyt, presztízst.

Persze az is sokakat érdekelne, hogy ki és milyen kritériumok alapján dönt.

Mennyivel átlátszóbb volt 2006-ban az E-MIL, az Erdélyi Magyar Írók Ligája, aminek akkori elnöke, Orbán János Dénes újságírói kérdésre elmondta: „Régebben próbálkoztunk a zsűrizéssel, de ez különböző okok miatt nem bizonyult hatékonynak. Jelenleg az E-MIL elnöke határoz ebben, együttműködve a mecénásainkkal.” (RMSZ, 2006. december 18.) Bizonyára mindenki tudja, ekkor kapta Szőcs Géza a Méhes György Nagydíjat és Fodor Sándor a Mátyás király-díjat.

Maradjunk a művészeti díjaknál, mert ebből osztják a legtöbbet felénk. Jut eszembe Gálvölgyi János mondása: mindenki oszthat díjakat, de tehetséget nem. Nos, Erdélyben a legnagyobb díjgyártó manufaktúra az EMKE. Honlapjukon néhány díjról még csak-csak van leírás, de ezek is eléggé szelektívek. Igaz, komoly kérdés, ha valaki 1989-ig hithű kommunista, majd hithű antikommunista volt, melyik fele az életének kerüljön fel a honlapra?

A vázlatos leírások hagyján, de itt sem tudja meg az érdeklődő, hogy ki is az, aki eldönti, valaki miért érdemes egy díjra? Például, miért kap Meister Éva életműdíjat? A művésznő ugyanis több mint harmincöt éve elment Erdélyből (1978-ban, nyolc évi jelenlét után). Ez üzenet lenne azoknak, akik itt maradtak? Vagy minden elismerésem Potápi Árpád államtitkár úrnak, de azon kívül, hogy elosztja Erdélyben a magyarországi adófizetők pénzét, személyesen mit tett az erdélyi magyar kultúráért, hogy Kötő József-díjban részesüljön?

Kérdések, még lennének, de nézzünk egy másik entitást, ezúttal politikai pártot. Az RMDSZ által generált Ezüstfenyő-díjat legelőször 2002-ben osztották ki. Hogy kinek és miért? Részlet egy RMDSZ-közleményből: Markó Béla szövetségi elnök december 12-i határozata értelmében (2002) az RMDSZ Ezüstfenyő-díjat adományozott azoknak a személyeknek, akik kiemelkedő munkát végeztek a jogtalanul elállamosított föld-, erdő és ingatlantulajdonok visszaszerzésében. Az Ügyvezető Elnökség és az RMDSZ területi szervezeteinek javaslatai alapján adják a díjakat, derül ki a több mint húsz éves jelentésből. Talán ezt a díjat kapták meg számszerűen, a legtöbben. Egészen 2020-ig minden évben 25-30 Ezüsfenyő-díjat osztott ki a Szövetség. Ez durván ötszáz személyt jelent. Ennyien szereztek volna vissza erdőt, ingatlant, földet? Ez alapján a Fekete-tengert is magyaroknak kellene birtokolniuk.

Sajnos, sehol nem olvasható a sok száz „szülőföld-visszaszerző” listája, de érdekes lenne megtudni, hogy a számtalan tanár, biológus, könyvtáros, színész, rádióbemondó, magyarországi kormányalkalmazott milyen módon szerezte vissza a „földet”? Érdekes, hogy a díj két éve, minden bejelentés nélkül eltűnt… 2021-ben még a következő kísérő szöveggel adtak hírt arról, hogy megtörtént a díjazás: „A díjakat évről évre azoknak ítélik oda, akik a magyarság szülőföldön való megmaradásáért, kultúránk és értékeink továbbörökítéséért, a közösség megerősítéséért tevékenykednek.” Hogy mikor változott a szabály, ki tudja? Egy tény van, megszűnt.

Dicséretes, hogy az RMDSZ a zsebébe is nyúlt, mikor létrehozta a Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat. Több mint tíz éve három kategóriában jutalmazza a kortárs irodalom, képzőművészeti és színházi élet egy-egy képviselőjét egy szenátor egyhavi alapfizetésének értékével. Hogy a többi művészet miért maradt ki? Film, tánc, zene? Ki tudja. Biztos nincsenek jól teljesítő képviselői annak a kulturális ágazatnak. Hogy ki a kuratórium, ki dönt és milyen alapon a díjról, azt sem lehet tudni. Kelemen Hunor, aki a díjakat átadja (jelenleg RMDSZ-elnök) ezt mondta: „A díjat olyan személyek vagy szervezetek kaphatják, akik a kultúra területén kifejtett alkotó, építő, szervező tevékenységükkel hozzájárulnak az erdélyi magyar kultúra megőrzéséhez, gyarapításához, továbbviteléhez.” Most ne menjünk bele, hogy mi a különbség a kultúra és a művészetek között, és az is mellékes, hogy a tizenkét év alatt „szervezet” sosem lett díjazva.

Reméljük megmarad a kortárs kultúráért díj és még szaporodni is fog a művészeti ágak száma, mert felénk, amilyen hamar lettek elismerések, olyan hamar is szűntek meg. A nyomtalanul eltűnt díjak sora hatalmas: Aranyalma-díj, Domokos Géza-díj, Tőkés László-díj, Szentgyörgyi István-díj, Erdős Irma-díj, Polgármesteri Ezüstlánc-díj, Pro Comitatu Covasna-díj, Páskándi Géza-díj. Ma ebben az országban bárki alapíthat és osztogathat díjat. Se felelősség, se átláthatóság. Semmilyen jogszabály vagy törvény nem korlátozza a díjazni akarókat.

Az átláthatatlanság ellenére, nem volna korrekt, ha nem tennénk hozzá, hogy sok olyan kultúracsináló, közösségépítő kapott megbecsülésnek szánt elismerést, akinek valóban figyelemre méltó a munkássága, akár művészetről, akár tudományról, akár közművelődésről legyen szó.

Van még egy kategória, amit nem hagyhatok ki a felsorolásból, az állami kitüntetéseké. Itt a romániai magyarságnak megint fantasztikus lehetőségei vannak. Két ország potenciális díjazottja lehet az erdélyi magyar, mert mind Bukarestből, mind Budapestről kaphatna állami elismerést. Mondjuk, hogy Bukarest mikor mit oszt ki, az szinte semmilyen politikai vagy szakmai szervezetet nem érdekel. Mintha kollektíven kiiratkoztunk volna ebből. Biztos hülyén nézne ki, ha Bukarest elismerné művészeinket, tudósainkat, orvosainkat… Hogy lehetne másképp kampányolni azzal, hogy itt mindent elnyomnak, ami magyar.

Erdélyben az érdeklődés akkor indul meg az elismerések irányába, mikor Budapesten osztogatják a díjakat. Nem mondom, hogy nem volt egy-két meghökkentő jutalmazása az erdélyi magyar középszernek, de mikor valaki egy szép teljesítmény után kapott egy elismerést, hogy tudott ezen fennakadni a Facebook mindenre kapható kicsiny serege? Igen bosszantó, hogy párszor jutalmaztak, például olyan színészeket, akik évek óta nézőként sincsenek jelen a színházi életben… de ez van, a díjat adják, nem kapják. Felénk meg nincsenek olyan szakmai szervezetek, amelyek befolyásolni tudnák a politika döntéshozóit.

Tudjuk, hogy bármennyire megérdemelt egy díj, valamilyen módon mindig van benne politika.

Remélem, a fentiekből kiérződik, hogy jó lenne a nagy nyilvánosságban elbeszélgetni a közösségi jutalmakról, díjakról, elismerésekről, azok elfogadásáról vagy visszautasításáról.

Jómagam évekkel ezelőtt olvastam egy Churchilltől(?) származó gondolatot. A díjakat nem illik visszautasítani, úgy kell viselkedni, hogy ne is ajánlják fel az embernek.