Vétkesek közt cinkos, aki néma

Olvasom Fosztó László és Balázs Imre József válaszreakcióit és az az érzésem, hogy nem értik, vagy nem akarják érteni, hogy mi a tét. Azzal érvelnek, hogy ők a mérsékelt pluralisták, az árkok betemetői, egy hagyományos vitakultúra képviselői, akik tiszteletben tartják a mások véleményét, akik számára fontos a konszenzus-keresés és a másik megértése, akik számára „a szakmai és emberi integritás az alapkérdés”. Ezzel szemben kimondatlanul is ott vannak az olyanok, mint Borbély András, Kőszeghy Ferenc, Kiss Tamás és Szilágyi Botond, akik hőbörögnek, a „padlóra köpnek” és akik „politikailag besorolva beszélnek”.

Nem értik, vagy nem akarják érteni. Egyrészt, ha komolyan vesszük, amit írnak, akkor egy olyan féllel akarnak konstruktív vitát folytatni, amelyik számára a hagyományos vitakultúra, a szakmaiság és a pluralizmus nem jelentenek értéket. Egy olyan féllel, amely számára kizárólag a diszkurzív tér teljes elfoglalása és dominálása a tét. Az elmúlt években Magyarországon Németh György és a hozzá hasonlók központi helyet foglaltak el a társadalom különböző alrendszereinek és intézményeinek átpolitizálásában, autonómiájuk megszüntetésében és ezeknek a Fidesz pártpolitikai érdekeinek való alárendelésében. Cikkeik direkt módon hozzájárultak a magyarországi közbeszéd elfasizálódásához, hiszen ahogy amúgy Fosztó is megállapítja a Némethéhez „hasonló megnyilvánulásokat már szinte bármelyik központilag támogatott magyarországi médiumban lehet látni, hallani, olvasni.”

Másrészt pedig a vitára nyitottság és mérsékelt pluralizmus kényelmes meleg takarójába burkolózva pont az erdélyi magyar közösség helyzetét hagyják figyelmen kívül.

Mert a vita tétje nem csak az, hogy cigányellenes-e Németh György cikke, vagy hogy szükséges-e vitázni ilyen cikkekkel, hanem az is, hogy képesek vagyunk-e újraéleszteni haldokló nyilvánosságunkat, képesek vagyunk-e egy egyenlőségen és igazságosságon alapuló saját jövőképet felvázolni közösségeink számára, vagy teljes mértékben elengedjük a gyeplőt.

A Ukrajnában zajló háborúval, valamint a migrációs válsággal kapcsolatos kutatásaink arra hívták fel a figyelmet, hogy a Fidesz és a magyar kormány gyökereiben és attitüdinális szinten változtatta meg az erdélyi magyarságot, melynek eredményeként a növekvő idegengyűlölet és rasszizmus mellett megváltozott a közbeszéd és felszámolódtak az értelmes vita lehetőségei is.

Nem gondolom (és vélhetően más sem gondolja), hogy a Korunk a probléma forrása volna, de az a helyzet, melynek központi szereplőjévé vált, jól példázza, hogy mivel is állunk szemben. Abból, hogy Németh György cikke megjelenhetett a lapban, illetve – mint ahogy Szilágyi Botond is rámutatott, de Balázs Imre József válaszából is kitűnik –, a folyóirat szerkesztői nem láttak semmi kivetnivalót ebben a cikkben, arra következtethetünk, hogy az elfogadott és elfogadhatatlan közötti határ az erdélyi magyar értelmiség számára is eltolódott. Az „udvarias nyelvi viselkedésre” való hivatkozás és a tudományos érvelésnek álcázott romaellenesség elfogadása nem jelenti a demokratikus vitakultúra megmentésének lehetőségét, hanem a rasszizmus és idegengyűlölet legitimálását és intézményesítését.

Kiss Tamás és Szilágyi Botond arról beszél, hogy szükségünk van egy diszkurzív minimumra, amelyhez igazodunk. Létező intézményes szigeteink védelmében meg kell húzni egy „vörös vonalat”, annak érdekében, hogy ne veszítsünk el minden szakmai és diszkurzív kontrollt saját intézményeink fellett. Én tovább mennék. Fosztó Lászlóval és Balázs Imre Józseffel ellentétben úgy gondolom, hogy erdélyi magyar társadalomkutatóként, kritikai értelmiségiként nem engedhetjük meg magunknak a mérsékelt vitában való hit luxusát, nem mutogathatunk ujjal a „whistleblower”-ekre, vagy azokra akik meggyújtják a lármafákat, hanem velük együtt kell felszólalnunk a kirekesztés, az elnyomás és egyenlőtlenség ellen, közösségünk, közösségeink védelmében.

A szerző politológus.