Egy irgalmatlan félreértés

Tompa Gábor, a KÁMSZ igazgatójának meghívására Drábik János áprilisban Kolozsvárra érkezik, ahol előadást tarthat, amelynek annyi köze lehet a valósághoz, mint az összeesküvéselméleti könyveinek a történelemhez. A kiválasztottak (A szemitizmus – Elkülönülés és kettős mérce) című, 2011-ben kiadott könyve ismertetésében az alábbi olvasható:

„A kiválasztottság a zsidó létezés lényeges tulajdonsága. Egyes társadalomkutatók vitatják, mégis megállapíthatjuk, hogy a kiválasztottság tudata megnövelte a zsidó közösségek összetartását és elősegítette túlélési stratégiájuk sikerre vitelét. A történelem során hozzájárulhatott a zsidó közösségeket sújtó hátrányos megkülönböztetés és az ebből fakadó alacsony önbecsülési szint leküzdéséhez is. Ma már ez veszített jelentőségéből, hiszen a zsidó közösségek világszerte az előnyös helyzetű társadalmi csoportokhoz tartoznak. Minden etnikai csoport közül a legmagasabb jövedelemmel rendelkeznek, és létszámukat felülmúló arányban foglalnak el fontos állami, társadalmi és gazdasági pozíciókat. Egyes csoportjaik pedig a világot irányító globális elit szerves részét is alkotják.”

Az, ahogyan Drábik János a zsidókról ír, annak szinte semmi köze sincs ahhoz, ahogyan csupán a magyar történelem során a zsidó emancipáció végül – s nem könnyen – megtörtént. Úgy vélem, nem felesleges itt idéznem a nagykanizsai rabbi, Löw Lipót írását, melyet Komoróczy Géza: Zsidók a magyar társadalomban – Írások az együttéléséről, a feszültségekről és az értékekről (1790-2012) című nagy jelentőségű könyve I. kötetében közölt (1844. június 2).

„Nyílt levél a zsidó-emancipatio ügyében Kossuth Lajos szerkesztő lábjegyzeteivel. Tek. Szerkesztő úr! Kegyed kívánságának, melyet a P. Hírlap 349-ik számában tetszett kifejezni – hogy ti. az úgynevezett zsidó-népiségi különbség a zsidók részéről jóakaratilag felvilágosíttassék –, ezen sorokkal mély tisztelettel megfelelvén, mindenekelőtt bátor vagyok őszintén megvallani, hogy fájdalmasan voltam meglepve, Fábián Gábor úrnak a zsidóügyről értekező cikkét lapjaiban találni, mert azt mindentől, mit eddig a P. Hírlapban a zsidóügyről olvastunk, merőben különbözőnek, s pedig sérelmesen különbözőnek találtuk. Valóban, szerk. úr, mi, zsidók tudjuk ugyan, hogy polgárosításunk dolga ’még sok phasison fog keresztülmenni’ , nem ismeretlenek előttünk az előítéletek, s akadályok, melyek emancipatiónkkal különféle oldalakról ellenkeznek, jól értjük miszerint a zsidó-kérdés édes honunkban még sokáig kérdés maradand…. Elfogulatlan keresztény és zsidó írók által már ezerszer bebizonyíttatott, hogy a mostani zsidók nem különös nép (politikai értelemben), hanem csupán vallásos felekezet…” 243-245.o. / Kalligram, Pozsony, 2015.

Az emancipáció drámaian bonyolult történetére világít rá Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni Naplójának II. kötete (Jaffa Kiadó, Budapest. 2014. 510. o.). Tudnivaló, hogy Gyarmati Fanni Ortutay Gyulával dolgozott 1946-ban, amikor ő a Magyar Rádió elnöke volt. S Gyarmati igen pontosan fogalmaz, nem sokkal Radnóti halála, a Holokauszt iszonyata után. A bejegyzés szeptember 9-én történt.

„…az igazi hivatás a diaszpóra és a többi közé hullás, és azok asszimilálódása hozzánk. Ezt az igazi és egyetlenül felfogható kiválasztottságot akarja visszautasítani, megtagadni a cionizmus, ami ezt megszünteti az egybetömörülés által. És nem a pajeszos egy tömbben, szigorú zártságban élő zsidók a hivatás teljesítői, hanem a magunkfajta, ég és föld között lebegők. Ezt a hivatást viselni kell, ahogy Jónás is ’malgré lui’ (szándéka ellenére) fogadta el a ninivei küldetést. Egészen felfrissültem ez után a beszélgetés után, de hát hogyan lehetne Gyulával (azaz, Ortutay Gyulával – Gy.P.) meghányni-vetni, hogy: nekik kell hozzánk asszimilálódni.”

Nem véletlenül használtam ennyi idézetet, úgy véltem, nincs jobb – ha tetszik, színházi – megoldás, mint világossá tenni, hogy Drábik Jánosnak nincs köze ahhoz a fikciónak tűnő valósághoz, amiért a nézőtéren, csendben sötétben ülők újra és újra álmélkodnak a hol fényben úszó, hol félhomályban látható színpadon történő eseményeken, melyeket magukra vonatkoztathatják, mellyel azonosulhatnak. Mindaz, amit a harmadik világháborút előadásaiban valóságként említő Drábik János tud, az egész egyszerűen kívül van azon a bonyolult összefüggésrendszeren, amelyet a színház kínál és amelyben a másokat játszó színészek munkája valóságot is teremt. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban járt, s valamiként fellépett például Esterházy Péter, Tolnai Ottó, Dragomán György, Szabó T. Anna, Balla Zsófia, Markó Béla és Bodor Ádám.

S végül, de nem utolsó sorban, ha nem tévedek, akkor a színháznak nem kötelessége, hanem kivételes lehetősége, hogy komolyan vegye az egykori igazgató, Tamás Gáspár emlékét, amellyel Drábik János tevékenysége és világképe egyszerűen nem fér meg.

És talán akkor sem tévedek, ha úgy vélem, hogy a január közepén elhunyt Tamás Gáspár Miklósnak is jár annyi figyelem, ami önmagában is lehetetlenné teszi, hogy az idős, sokat megélt, de a világból keveset megértett, s az összeesküvés-elméletekhez ragaszkodó, a Mi Hazánk szélsőjobboldali pártjába belépő Drábik politikai rémálmait, a szerinte a fajok(sic!) keveredésének kitett Egyesült Államok polgára üljön le a nézők között, s nézze meg, amint az áprilisi műsorban a színház nem magára marad, hanem magára lel.

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a Transtelex véleményét. A Transtelexnél fontosnak tartjuk, hogy mások véleménye akkor is megismerhető legyen, ha nem értünk vele egyet. Szeretnénk, ha egy témáról az olvasóink minél több álláspontot megismerhetnének.