Tamás Gáspár Miklós Kolozsvárt

Tamás Gáspár Miklós Kolozsvárt
Tamás Gáspár Miklós a Transindex könyvestéjén, 2021. július 21-én – Fotó: Márkos Tamás

Másolás

Vágólapra másolva

Szabadság nincs, igazságtalanság van, mégsem lépünk fel ellene” (Tamás Gáspár Miklós)

2021. július 21-én, a Tranzit Ház udvarán, a Transindex könyvestéjén Gyöngyösi Csilla református lelkész, az MTA-SZTE Vallási Pluralizmus Kutatócsoport tagja, és Horváth-Kovács Szilárd, a Transindex újságírója beszélgetett Tamás Gáspár Miklóssal, részben a hosszú évek után magyarul megjelent könyvéről, a több kiadást megért, igen sikeres, értő kritikákat kapott Antitézisről, részben Kolozsvárról. A beszélgetés a szülővárosához való viszonyára vonatkozó kérdésekkel kezdődött, s Tamás Gáspár Miklós egyértelműen válaszolt: „Kolozsvár számomra mindenekelőtt katasztrófa. Hát elüldöztek innen, soha nem akartam innen elmenni, el kellett mennem innen, az, hogy én nem élek itt, azt én egy permanens sértésnek fogom föl, és nem is vagyok hajlandó megbocsátani.”

Tamás Gáspár Miklósnak 1978-ban kellett elhagynia a várost, 1980-ban, amikor visszament, őrizetbe vették, majd utána tíz éven át nem mehetett haza. „S ha hazajöhetek, azért nem vagyok hálás, ez nem egyedülálló. Milliók vannak ugyanebben a helyzetben (…) én szeretek itt lenni.” Gyöngyösi Csilla ekkor Balla Zsófiát idézte: mi van az élet másik oldalán? Tamás Gáspár Miklós ekkor Budapesthez való tárgyilagos viszonyát foglalta össze. Tagadhatatlan, hogy tizenkilenc, munkanélküliséggel eltöltött évében része volt az ELTE-nek is, ahol elég drámaian rövid ideig hagyták tanítani. (Az egyetem oktatójaként máig szégyenletesnek tartom ezt, amit a saját szégyenemként is átéltem.) „Sajnálom, hogy az ELTÉ-n nem taníthatok, de most már beletörődtem.” A beszélgetés egy pontján TGM rátért a filozófia alapkérdéseire, így az igazság és a legalitás közti különbségre.

Itt és most, arra kell rámutatnom, hogy TGM szerint a munkásmozgalom története politikai mozgalom volt, Marx elmélete pedig nem politikai elmélet. A végeredmény, amint az napunk politikai és filozófiai térképe mutatja, elég elgondolkoztató. A munkásmozgalmak, a szociáldemokrácia az európai társadalmakban egyre inkább – mint arról írásaiban, és előadásaiban TGM az elmúlt években többször és többféleképp rámutatott – tényleg a történelmi múlt részei. A szocializmus valójában államkapitalizmus volt, 1989 után mindez látható volt és valóban visszavonhatatlannak is tűnhet.

Tamás Gáspár Miklós elmélete mindezidáig nem ismert őszinteséget, kérlelhetetlen intellektuális tisztességet mutat, aminek ez az előadás lenyűgöző példáját adta. A szocializmus kudarca ma is érvényes. És ugyanakkor nem volt semmi tévedés abban, amit Tamás Gáspár Miklós a szocializmus igazának hívott. S ezt az ellentmondásokkal teli állapotot, mint azt ő maga is kivételes pontossággal tudta, nehéz elviselni.

Többször is végignéztem a kolozsvári beszélgetést, ahogy kérlelhetetlenül, irónia nélkül fogalmazta meg, hogy a konformizmus reménytelen. Ha a rendszerrel nem is lehet eredményesen szembeszállni, attól még elviselni sem lehet. Ami lehetséges, meglátnunk egymást, mint személyeket. Azaz, a felismerés nem más, mint a kapitalizmus elnyomó rendszerének összeegyeztethetetlensége a boldogsággal és a megtisztulással. Ha nem tévedek, erről, és nem másról szólt Déry Befejezetlen mondat című regénye, és Fábri Zoltán ugyancsak kiváló filmje. S ugyancsak csak ez a Thomas Mann: A Buddenbrook ház, a nemzedékek történetének reménytelensége, a kapitalizmus uralkodó válásának kiteljesedése. S ott van Bergman filmje: A csend. S ott van Böll: Katharina Blum elvesztett tisztessége. Megannyi mű, amely a kapitalizmus elviselhetetlenségéről, és a lázadás reménytelenségéről szól.

Amiért Tamás Gáspár Miklós munkássága egyedülálló és kivételes, hogy nem ismerte soha a politikai kompromisszumokat. Volt, hogy megváltoztatta a nézeteit, de ez soha nem pragmatikus döntések eredménye volt.

S ezen a ponton Tamás Gáspár Miklós egy történetét kell felidéznem.

„Ezt már elmeséltem egyszer a New Left Review-ban (hogy örült volna, ha látja, hogy oda írok): megkérdeztem tőle, miért nevezi és tartja magát kommunistának, ha a rendszer minden aspektusát utálja és megveti. Elővett egy kis bakelitkockát, amelyre rá volt ragasztva hat apró fénykép – a legjobb barátai (csak Józsa Bélára és Brassai Viktorra emlékszem), akiket meggyilkolt az osztályellenség a második világháború alatt –, s azt mondta: ’mert nekik már nem tudom elmagyarázni’. Azt akartam mondani, hogy a hűség nemesi, tehát hűbéri erény, méltatlan egy marxistához: de ránéztem, és befogtam a számat. A régi ’illegalisták’ közül csak négyet ismertem, akit lelkesített 1968 és az új baloldal: apát, anyát és a méltatlanul elfelejtett Csehi Gyulát (a szüleim régi barátját, akinek 1944-ben megölték a feleségét és a két gyerekét) és Tóth Imrét, a matematikus-filozófust, akit még a szatmári mozgalomból ismertek apámék. (Imre mindig sóhajtozott a bukaresti lakásában – str. Bitolia –, hogy ’Istenem, ha tudnád, milyen gyönyörű volt anyád...’) Egyszer tudtam politikai örömöt okozni apának: amikor összeismertettem barátaimmal a budapesti új baloldal köréből. Nagyon szerette őket, s büszke volt, hogy jártak hozzám Kolozsvárra, s megszerette Bretter Györgyöt is, aki ebben az időben az egyik legjobb barátom volt. Furán érintette, hogy a gyalázatos árulók – Sztálin és Hruscsov, Rákosi és Nagy Imre és Kádár, Gheorghiu-Dej és Ceaușescu, Tito, Gomułka és Novotný és Svoboda, mert ezek mind árulók voltak – után mégis föltámad az Eszme. Mert ő már nem reménykedett. De ha az ő kisfia ismét nekiveselkedik ennek, hát akkor talán… Apa hűséges volt az én szerelmeimhez, és barátjuk volt akkor is, amikor én már sajnos nem. Anna az ő lánya lett, s ebből soha nem engedett, tőlem függetlenül.

Az utolsó tette az volt, hogy kilökdösött engem Romániából 1978-ban, amikor ott már egyértelműen csak a börtön várt rám. Eljöttem Budapestre, úgy érezte, nincs több dolga, és meghalt.

Meghalt apa.” (Élet és Irodalom, 2014. november.7. Apa száz éve.)

Azaz, Tamás Gáspár Miklós szerint a szocializmus hőseinek története a múlthoz tartozik, és a jelenben, mint ott Kolozsváron elmondta, a kommunizmus ígérete nem létezik. S a két legfontosabb tradíció, a görög filozófia és a kereszténység a magántulajdont egyaránt nem ismerték el – ellenben felismerték. Mindebből az következik, hogy a lezárult korszak túlélő baloldaliak előtt vagy a politikai kompromisszumok, vagy a filozófia munkájának lehetősége áll. Gyöngyösi Csilla a Heiner Müller egy, az Antitézisben is használt mondatára kérdezett rá, amelyet Tamás Gáspár Miklós már 2018-ban Hajnali tűnődések kommunizmusról és egyebekről című írásában is idézett: „Alapvető tévedés, hogy a kapitalizmus előmozdítja az individualizmust. Az ellenkezője az igaz. A kommunizmus az individualisták egyetlen vallása.”

A biológiai egyenlőtlenségek irgalmatlan tévtanára épített biopolitika, a posztfasizmussal szembeni álláspontok érvényességének problémája valóban döntő kérdés, mint azt a saját országunkban naponta tapasztalhatjuk. A mai magyar kormány LMBTQ, vagy a ’gender ideológia” elleni radikális fellépésében, a roma lakossággal szemben folytatott félreérthetetlen apartheid politikájában, a migránsok elleni ugyancsak radikális fellépésében a vallások, a bőrszínek kérdése merül fel újra és újra.

Közben a Földközi tenger mélyén több, mint 50.000 emberi lény nyugszik, ha a fulladásos halált egyáltalán nyugalomnak hívjuk – ami rettenetes tévedés és gonoszság egyszerre. Vagy ott vannak azok a mondatok, amelyek a magyarság kizárólagosságára utalnak újra és újra, s a kormány mintha nem venne tudomást arról, ahogyan a Monarchia idején éltünk. S Tamás Gáspár Miklós anyanyelvi szinten tudott románul, tehát az egykorú két- vagy többnyelvűség számára a kolozsvári évei valóságának része volt, olyasmi, amit sokan tudtak. Kolozsvár, a szülővárosa, ama kulturális különbségeket értő és ismerő emberek városa is, azaz szimbolikusan úgymond tőlünk Nyugatra van.

TGM halott, munkája és élete példátlan egysége mindannyiunkat arra inthet, hogy megtanuljuk, Erdély nem arra való, hogy valaki ott évente egyszer beszédet tartson, fehér ingben, nem mint miniszterelnök, hanem mint egy etnikai – rosszabb napokon faji – közösség képviselője.

Tamás Gáspár Miklós számára Ady meghatározó volt. A Huszadik Század 1912 november-decemberi számában megjelent egyedülálló tanulmánya,S ha Erdélyt elveszik? Száz esztendővel ezelőtt Adyn kívül senki se látta, hogy Erdélyt elvehetik.” Attól tartok, most ő volt olyan magányos, mint egykor Ady Endre, s épp olyan sorsdöntő kérdésekkel maradt bátran és nyugodtan magára, mint elődje. Ady számára elképzelhető volt, amit kortársai sem fel- sem be nem ismertek. Ugyanis, hogy maguknak köszönhették, ami végül megtörtént.

Tamás Gáspár Miklós hasonló helyzetben volt. A mai kormány valóságról alkotott képét, melynek megfelelően uralkodnak, élete utolsó éveiben már nem tekintette érvényesnek, amint a kommunizmus hagyományát sem vélte egyszerűen visszahozhatónak. Az az új világ, amelyet Kolozsvárt is felidézett, s amelyről az Antitézis mellett számos írásában is szó esett, nem a fantázia, nem a science fiction volt, hanem az emberi lények egyenlősége mellett elkötelezett hagyományok érvényesítésének kihívása.

A temetőben, ahol kedden elköszönünk tőle, talán nem ártana, ha megértenénk, milyen szerepe lehet abban az ő munkásságának, hogy olyan emberek fogják meg egymás kezét, akiket nem érint meg a kizsákmányolás, az elnyomás vágya és öröme, a kivételezettség, s a kiváltságok nem hagynak nyugtot.

Úgy vélem, hogy a beszélgetőtársak a Transindex-könyvesten pontosan értették, amit Tamás Gáspár Miklós írt, s ott is elmondott. Mindhárman ugyanoda tartoztak, Tamás Gáspár Miklós nem ismerte sem a fölényt, sem a kiváltságot, de a gőgöt sem.

Hárman otthon voltak, ha másképp is. S TGM nyitottabb volt, mint máskor, itt mifelénk, mert közös volt a ritmusuk, s ugyanígy a kódjaik, melyek félreérthetetlenné tették, hogy jól ismerik ugyanazt a világot, s benne egymást.

Köszönettel tartozom nekik. Nem ott születtem, de volt, s még van pár ember, így Balázs Imre József, Balla Zsófia, Bodor Ádám, Keszeg Anna, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Mihálycsa Erika, Selyem Zsuzsa, Szilágyi Júlia, Tibori Szabó Zoltán, Vida Gábor, Virginás Andrea, Visky András, akiknek sokkal tartozom, hogy nem tévedek el sem Kolozsvárt, sem Marosvásárhelyt, s talán még Aradon és Temesváron sem nagyon. És valóban, Erdély egésze az életem része lett, s megyek vissza, amint tehetem.

Nélküled nem tudunk működni

A Transtelex egy órányi működése nagyjából 80 lejbe kerül. Az olvasói mikroadományok azonban nem tartanak ki a hónap végéig. Legyél te is a támogatónk, csak veled együtt lehet Erdélynek saját, független lapja.

Támogató leszek!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!