Kinek kellene megvédenie az erdélyi újságírókat a fenyegetésektől?

2023. február 26. – 10:18

Másolás

Vágólapra másolva

A Transtelex cikkéből már értesülhetett az olvasó arról, hogy Kulcsár Árpád erdélyi újságírót a Mércén megjelent írásáért testi sértéssel fenyegette meg Lukács Botond, az RMDSZ lemhényi önkormányzati képviselője. Kulcsár a nemrégiben megtartott kézdivásárhelyi Horthy-megemlékezésnek apropóján írt egy cikket, amelyben az erdélyi Horthy-kultusz veszélyeire hívta fel a figyelmet.

Szeretnék a megemlékezésből idézni egy mondatot, hogy legyen világos, miért volt mélyen problematikus a háromszéki esemény. Beke Ernő szervező, „az Erdélyi Vitézi Rend hadnagya” a következőt jelentette ki: „Magyarországot az elveszés küszöbén fordította vissza vesztéből a vérzivataros időkben. Horthy Miklós ezt a nehéz, de jó utat választotta és járta, aminek nemsokára meg is lett a megérdemelt, jó eredménye.”

Ennek az útnak az elején a zsidótörvények állnak és a végén a magyar holokauszt, amelyben több százezer embert fosztottak meg polgári majd emberi jogaiktól, szállítottak munka- és kivégzőtáborokba. Ebben a magyar hatóságok készségesen együttműködtek a nácikkal, sőt, volt, hogy a náci kényszertől mentesen gyilkoltak le zsidókat. (Ebben a történetben Erdély is érintett.) Ez a maradandó. Az, hogy hányan nincsenek itt ma közöttünk, nem pedig az, hogy néhány évig Kolozsvár Magyarországhoz tartozott. Ezt minden további nélkül, egyszerűen és szemérmetlenül „jó útnak” nevezni, aminek meglett „a megérdemelt, jó eredménye” értelmetlen és felháborító.

A holokauszt mellett másról is szó van. Azt ugyanis senki nem vitathatja, hogy Horthy a rendi Magyarországért szállt síkra. Az ellenfelei nem csak a Magyar Tanácsköztársaság kommunistái voltak, hanem az olyan demokraták is, mint Babits Mihály. A Petőfi bicentenáriumon – aki mégiscsak a magyar köztársasági szellem költője, nem a nemességé és a klérusé – szerintem mellőzni lehetett volna a nyilvános megemlékezést. Rossz íze van egy parasztpofozó rendi társadalom fővédnökét ünnepelni egy népi költő nemzeti ünnepévében.

Mindezt azért írtam le, hogy legyen világos, releváns szempontok mentén írta meg Kulcsár a cikkét. És egyetértek vele, amikor azt mondja: „Erdélyiek, vannak közös hőseink, nem lovagoltak, nem voltak jobbágyaik, kastélyuk, uradalmuk.”

Kulcsár megosztotta a közösségi médiában is az írását, amelyben a konzekvenciák levonását sürgette. Erre érkezett hozzászólásként Lukács Botondtól a következő: „Ami azt illeti, én vonok,nagyonn is,de nem az Erdélyben tartott meglékezésről, hanem rólad …… és vannak itt páran akik vonnának le rólad,de nem konzekvenciát hanem szíjat a hátadról ha erre vezetne utad csak szoltam,hogy tudd….” (sic)

Rögzítsük: ez testi sértéssel – tulajdonképpen kínzással – való fenyegetés, ami kimeríti a hatályban lévő törvények szerint a bűncselekmény fogalmát. Emellett pedig újságíró munkájának akadályoztatásaként is értelmezhető, ami az állampolgárok szabad tájékozódáshoz való jogát sérti.

Kulcsár a maga részéről a Transtelexnek nyilatkozva nagyvonalúan kezeli az esetet: „tisztában vagyok vele, hogy a verbális agresszió fizikait szülhet, de mégiscsak mintákat követnek ezek az emberek, a kurrens szélsőjobb megmondóemberek pedig állandóan erőszakretorikát használnak és emberünk is ennek áldozata, másrészt viselkedése tudatlanságból fakad, ezért is van, hogy eszembe sem jut, hogy jogi lépést tegyek.”

Tény, hogy a szélsőjobboldali retorika következményeiért nem hajlandóak felelősséget vállalni azok, akik a pusztító utálatosságot gyártják. És valahol méltánytalan lenne olyanokon elverni a port, akik meghallgatják, elolvassák a szélsőjobboldali megmondóemberek sugalmazó-célozgató szövegeit, de nincs annyi nyilatkozói rutinjuk, hogy a maguk során mindig úgy fogalmazzanak, hogy akinek van füle, majd értse, de mégis le lehessen tagadni minden rossz szándékot.

Mégsem kellene annyiban hagyni a dolgot. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Kulcsár annyiban hagyná, elvégre épp azért került ebbe a helyzetbe, mert nem akarta szó nélkül hagyni, hogy Háromszéken olyanokat mondjanak, hogy a Horthy által választott jó útnak meglett a jó eredménye. A kérdés inkább az, hogy mit tehetnénk mi? Vagy ki mit tehetne? Vagy még ezelőtt: miért is kellene bármit tennünk?

Az újságírók megfenyegetése szembe megy az alapvető demokratikus elvekkel. Voltaképpen bárkinek a megfenyegetése, pusztán azért, mert más véleményt képvisel, mert nem tetszik a világképe, világnézete, véleménye összeegyeztethetetlen ezekkel az elvekkel. Az ilyesmi az egész közösségre nézve veszélyes, és súlyosbító körülmény az, ha egy újságíróval teszik, mivel az újságírók azok, akik (1) a nyilvánosságban képviselhetik olyan emberek érdekeit, akiknek erre nincsenek meg az eszközeik, (2) tájékoztatják az embereket arról, hogy mi történik a társadalomban és (3) közvetítik a közösség igényeit, elvárásait, valamint (4) számon kérnek hatalmi pozícióban levő embereket a közösség, vagy annak valamely része nevében.

Az, hogy Lukács Botond megfenyegette Kulcsárt a kritikai megnyilvánulása miatt, ennyiben nem csak kettejükre, hanem mindannyiunkra tartozik. A fenyegetés – függetlenül attól, hogy ebbe Lukács belegondolt, vagy sem – azt az üzenetet közvetíti, hogy a Kulcsár által képviselt nézetekért testi erőszak jár. Hogy aki így gondolkodik, vagy még ki is mondja, számítson arra, hogy ha rossz helyen jár, elkapják és bántalmazzák. Hogy a Horthy-kultusszal szemben bírálatot megfogalmazni tilos. Ezért függ össze szorosan a gondolatszabadság a sajtószabadsággal.

Lukács kommentje alatt többen jelezték, hogy megszólalása fenyegetésnek és erőszakra való felbujtásnak minősül. Egy első teendő: a szembesítés; hogy ne hagyjunk lehetőséget arra, hogy valaki ne értse, hogy súlyos vétséget követett el. Lukács aztán felvette a kapcsolatot Kulcsár Árpáddal és bocsánatot kért; remélem sikerül kielégítő eredményre jutniuk. Eddig ennyi történt.

Azonban nem magánügyről van szó, ezért nyilvános bocsánatkérésre lenne szükség: arra, hogy Lukács beismerje, nagyot hibázott, és belássa, hogy nem elfogadható bárkit megfenyegetni. Másfelől Lukács az RMDSZ színeiben szerzett köztisztséget, és ezért itt az RMDSZ-nek is lenne tennivalója. A Szövetségtől elvárható lenne, hogy ilyen esetekben tisztán és egyértelműen jelezze az álláspontját, legyen valamilyen eljárásrend és annak legyenek is formális következményei. Az ember azt is gondolná, hogy egy pártnak figyelnie kellene arra, hogy a megválasztott tisztségviselői számára ne legyen kérdés, hogy milyen alapvető viselkedési normák elfogadottak a demokratikus nyilvánossággal való interakciókban. Ezért is mélyen problematikus, hogy RMDSZ-es vezetők mindeddig nem szólaltak meg az ügyben.

Nem először történik meg, hogy újságírót fenyegetnek meg mifelénk. A magyar állam befolyásos emberei is utalgatnak újságírók megregulázására, a kormánypropaganda rutinosan járatja le a más véleményt képviselőket, vagy azokat, akik sértik a hatalmasok érdekeit. Ahogy a román állam hatalmi pozíciót elfoglaló tisztségviselői is élnek a megfélemlítés eszközeivel, ha a feltárt igazság kellemetlen színben tüntetné fel őket.

Mi a feladatunk nekünk, az állampolgári közösségnek? Ha az újságírók megfélemlítését tekintjük az első lépésnek a társadalom megfélemlítésének folyamatában, akkor a mi válaszunk az újságírók megvédése kellene legyen. Még akkor is – vagy leginkább akkor –, ha történetesen nem értünk velük egyet. A vita, az értelmes párbeszéd mind lényeges egy jól működő társadalomban, a más véleményt képviselők megfenyegetése pedig megengedhetetlen. Ezért mindenekelőtt a szélsőjobboldali gyűlöletbeszédeknek, a Kulcsár által is említett erőszakretorikának feladatunk ellentartani – és ez lenne az egyik legfőbb feladata egy olyan szervezetnek is, amely minden romániai magyar képviseletét tűzte ki célul. Különben ezek a fenyegetések csak a kezdetet jelentik. És van olyan, hogy túl késő – akár a Horthy által választott útból is tudhatjuk nagyon jól.

A szerző filozófia szakos doktoranduszhallgató.

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a Transtelex véleményét. A Transtelexnél fontosnak tartjuk, hogy mások véleménye akkor is megismerhető legyen, ha nem értünk vele egyet. Szeretnénk, ha egy témáról az olvasóink minél több álláspontot megismerhetnének.

A Transtelex egy egyedülálló kísérlet

Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!

Támogató leszek!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!