Emilia Șercan: A politikusoknak nem elég a hatalom, a szellemi lopást arra használják fel, hogy az akadémiai elitbe is bekerüljenek

Emilia Șercan: A politikusoknak nem elég a hatalom, a szellemi lopást arra használják fel, hogy az akadémiai elitbe is bekerüljenek
Emilia Șercan a Transtelex szerkesztőségében – Fotó: Tóth Helga / Transtelex

Másolás

Vágólapra másolva

Romániát még mindig az EU egyik legkorruptabb országaként tartják számon, és az akadémiai csalás különleges helyet foglal el a posztkommunista történelemben, mivel az ország elitje közül sokakat azzal vádolnak, hogy a csalást a hatalom és a presztízs megszerzésének eszközeként használják. Emilia Șercan oknyomozó újságíró, a téma szakértője szerint a probléma gyökerei az egyetemek 1990 és 2000 közötti, a korábbi rendszer bukása utáni elszaporodásában keresendők. A doktori címek a hatalom felsőbb rétegeihez vezető kulcsokká váltak, és szembe kellett néznünk egy valóságos plágiumipar kialakulásával. Egész gyártósorok és hálózatok jöttek létre, amelyek lehetővé teszik, hogy alkalmatlan emberek kerüljenek kulcsfontosságú pozíciókba, és a kritika ellenére ott is maradjanak.

Az elmúlt hét év során Emilia Șercan újságíró mintegy 50 olyan plágiumügyet tárt fel, amelyekben fontos politikusok érintettek: olyan minisztereket, ügyészeket és bírákat leplezett le, akik megszegték a szabályokat könyvek, tudományos cikkek vagy doktori disszertációk közzétételekor. Legutóbb Nicolae Ciucă román miniszterelnök és Lucian Bode belügyminiszter, illetve Sorin Cîmpeanu oktatási miniszter kerültek a vizsgálódásai középpontjába. Azóta az oktatási tárca vezetője lemondott tisztségéről, a másik két politikus azonban tagadja a vádakat. Az újságíróval való beszélgetésben kitértünk arra is, hogy mi a magyarázata annak, hogy az akadémiai közeg ennyire összefonódott a politikai szférával.

Tényfeltáró újságíró, azonban az utóbbi években a vizsgálódási körét leszűkítette a magas rangú politikusok plágiumügyeire. Miért éppen ez lett az a nagy téma, amelybe annyi energiát fektetett, és amelyet már több, mint 7 éve kutat?

Szerintem fontos, hogy milyen emberek képviselnek minket. Kik azok az emberek, akik a különböző intézményeket vezetik. Mi a szakmai hátterük. Mi az intellektuális legitimitásuk, és végső soron milyen az erkölcsi struktúrájuk és integritásuk. Szerintem ez a kérdés sokat elmond egy olyan személyről, aki nyilvános pozícióba került, és megpróbálja legitimálni magát. A román politikusoknak nem elég a hatalom, a szellemi lopást arra használják fel, hogy az akadémiai elitbe is bekerüljenek.

Olyan emberekről beszélünk, akiknek sikerült egy fontos köztisztviselői funkcióba kerülniük, és amikor ezt a tisztséget megszerezték, akkor úgy gondolták, hogy nem elegendő az, amit elértek, hanem hozzá kell csapni mindehhez egy doktori címet is, mert az akadémiai kiválóság legitimálhatja a politikusként elért sikereket is. Legtöbbjük azonban nem az egyenes utat választotta, hanem úgy döntött, összemásol innen-onnan egy dolgozatra valót. Ez nem más, mint szellemi lopás.

Fontos tudnunk, hogy milyen moralitású, milyen munkaetikával rendelkező emberek azok, akik négyévente választásokkor arra kérnek, szavazzunk rájuk, illetve, ha kinevezés útján kerülnek funkcióba, akkor sem mindegy, ki az illető, a szakmai képességei, amelyekre hivatkozik, megalapozottak-e, vagy csalás útján jutott doktori címhez.

És ha valamikor eljutunk egy olyan pontra, amikor az oktatásban valós reformok lesznek, akkor szerintem a plágiumok száma csökkenni fog. A plagizálás nem fog megszűnni, de a jelenség nem lesz ennyire elterjedt, mint most. És akkor talán a társadalmunk is másképp fog kinézni. Mindez nem fog megtörténni öt-tíz év alatt sem, de fontosnak tartom ezt a vitát nyilvánosan lefolytatni, és örülök, hogy az utóbbi időben elég következetesen folytatják le az egyes sajtótermékek a különböző vitákat a tisztességről és a minket képviselő személyek szakmai tudásáról, emberi és erkölcsi minőségéről.

Emilia Șercan román oknyomozó újságíró, aki magas rangú román politikusok, köztük Gabriel Oprea miniszterelnök-helyettes és Nicolae Ciucă miniszterelnök doktori disszertációinak plagizálását tárta fel. Több száz más újságírói tényfeltárást is koordinált, például a „Tamara néni ügyét”, amelyben Adrian Năstase miniszterelnök ellen vesztegetés miatt indult eljárás, az energetikai ágazatban tevékenykedő „okos fiúk ügyét”, valamint Sorin Ovidiu Vântu, Dan Ioan Popescu és Puiu Popoviciu román állammal folytatott ügyleteit. Șercan két könyv szerzője a plágiumok 1989 utáni romániai elterjedéséről: A PhD-gyár, avagy hogyan ássák alá egy nemzet alapjait (2017) és A Ponta-ügy. A román történelem leghírhedtebb plágiumának rekonstruálása (2022). Dolgozott a Curierul Național, Evenimentul zilei és a Realitatea-Cațavencu sajtócsoportnál, jelenleg a PressOne újságírója. Emellett a Bukaresti Egyetem Újságíró- és Kommunikációtudományi Karának oktatója.

Ha már említette az oktatási reformokat, gyorsan megkérdezném, mi a véleménye azokról a cikkekről, amelyek az új oktatási törvénytervezetben a plágiummal foglalkoznak? Többen kritizálták már a jogszabálytervezetnek ezt a részét, de kíváncsi vagyok az ön véleményére is.

Úgy vélem, hogy ezt a törvényt Sorin Cîmpeanu azért hozta, hogy megmentse a plagizálókat, méghozzá saját magával az élen. Ez gyakorlatilag egy amnesztiakísérlet, mert számos olyan rendelkezést tartalmaz, amelyek nemcsak aggasztóak, de mondhatnám, hogy egyedülállóak az egész civilizált tudományos világban. Cîmpeanu legalább két olyan rendelkezést vezetett be, amely megmenti a doktori disszertációt plagizáló személyt minden lehetséges szankciótól.

Az első közülük az elévülésről való rendelkezés, amely kimondja, hogy a doktori értekezés megvédésétől számított három év elteltével hiába fedeznek fel szellemi lopást bizonyító tényeket egy plagizálóval kapcsolatban, mert az elévülés miatt már nincs helye a felelősségre vonásnak. Másrészt, hogyha valaki lebukik, mielőtt letelt volna az említett három év, akkor lehetőség van a doktori címről való lemondásra is.

A civilizált világban sehol máshol nincs törvénybe iktatva az olyan tudományos címről való lemondás lehetősége, amelyet feltételezhetően egy megfeszített szellemi munka és tudományos kutatás révén szereztek meg. Normális körülmények között a doktori fokozat megszerzése rengeteg munkát jelent – fel sem tevődik a kérdés, hogy valaki lemondana az így megszerzett címéről.

És egy másik kérdés, amely számomra Sorin Cîmpeanu körültekintő munkáját mutatja mindenfajta szankció megszüntetése érdekében, az a tény, hogy például egy egyetemi tanárnak, aki plagizál – lehet ez egy doktori disszertáció vagy más munka –, az új oktatási törvénytervezet struktúrája szerint nem kell attól félni, hogy felbontják a munkaszerződését. A szankciók között már nem szerepel a jelenlegi törvény kitételei között megtalálható munkaviszony megszüntetése. Ezt simán kivágta a törvényből, másrészt viszont egy diák, akit például plágiumon kapnak, az egyetemről való kizárást kockáztatja. Tehát egy professzor továbbra is taníthat, viszont a diákot a kicsapás veszélye fenyegeti. Ez azt mutatja, hogy az említett oktatási törvény felépítésének logikája valójában átgondolt. Ez a logika viszont arra épül, hogy a plagizálók védelmét szolgálja, nem pedig a plágiumot szankcionálja és a szellemi lopás jelenségét korlátozza.

Emlékszik-e még az első plágiumügyére? Már akkor nagy fába vágta fejszéjét?

Azt mondtam nemrég, hogy az első plágiumügy számomra olyan, mint az első szerelem, sosem tudom elfelejteni. Gabriel Opreáról van szó, aki akkoriban miniszterelnök-helyettes és belügyminiszter volt, és két hétig ő volt a megbízott miniszterelnök, mert Victor Ponta, az aktuális kormányfő térdműtéten esett át. Mivel a beavatkozásra Törökországban került sor, át kellett ruháznia a hatáskörét, mindaddig amíg visszatér Romániába. Így került képbe az akkor már sokféle funkcióval és nagy hatalommal rendelkező Oprea, akiről én már előzőleg, 2003-ban írtam egy cikket.

Fotó: Tóth Helga / Transtelex
Fotó: Tóth Helga / Transtelex

Akkor már felmerült önben a plágiumnak a gyanúja? Vagy az első cikknek más volt a témája?

Akkor arról írtam, hogy Oprea a rendőrakadémia egyetemi tanáraként a Román Hírszerző Szolgálat akkori vezetője, Radu Timofte doktorijának a témavezetője volt. Persze már akkor ott motoszkált bennem, hogy valami nem stimmel, hisz elég volt megnézni Gabriel Oprea nyilvános szerepléseit, és világos volt azt hiszem mindenki számára, hogy óriási az eltérés az egyetemi tanárokról alkotott képünk – mint olyan emberek, akik szakmailag és emberileg is hozzá tudnak járulni más felnőttek fejlődéséhez – és a szóban forgó politikus intellektuális megnyilvánulásai között. Egy doktori disszertációt koordináló professzor és Gabriel Oprea alakja két egymástól teljesen különálló világot jelentett már akkor is számomra, de ennek ellenére ezt akkor, 2003-ban még nem írtam le.

Mi volt, ami végül kiváltotta az elhatározását, hogy megnézi Oprea doktori dolgozatát?

Miután elkészítettem a saját doktori disszertációmat, és láttam, hogy mennyi munkámba és erőfeszítésembe került, valamint mennyi személyes és szakmai áldozatot kellett hoznom ahhoz, hogy elkészüljek a dolgozattal, és megvédjem azt a disszertációt. Ez a periódusa az életemnek valahogy átfedésben volt Gabriel Oprea politikai felemelkedésének időszakával. Abban az időben nagyon fontos szerepeket töltött be a kormányzati struktúrában: volt védelmi miniszter, majd belügyminiszter és így tovább. Egyre komolyabban kezdtem gondolkodni azon az információn, amely 2003 óta a birtokomban volt, hogy Oprea doktori dolgozatokat koordinál. Megtaláltam azt a cikket, amelyet 2003-ban írtam a Radu Timofte doktorijáról, és azt gondoltam magamban, hogy álljon meg a menet, ez az ember, aki a Román Hírszerző Szolgálat főnökének a doktori munkáját irányította, még a saját doktori disszertációját sem írhatta meg, mert tudom, hogy mekkora erőfeszítést jelent ez. Én hat hónapig kutattam Franciaországban, amikor a saját dolgozatomat írtam, és nagyon nehéz volt.

Amikor végül kinevezték Opreát ideiglenes miniszterelnöknek, akkor döntöttem úgy, hogy megyek és ellenőrzöm. Kikértem a dolgozatot, beültem a könyvtárba, és legfeljebb két órámba telt, máris számos egyértelmű jelét találtam annak, hogy plágiumról van szó. Annyira nyilvánvaló volt, hogy szinte elnevettem magam.

Nemrég azt nyilatkozta, hogy most már akkora tapasztalata van, hogy nagyon gyorsan rájön arra, ha valaki plagizált a dolgozatában. De ez a tapasztalat évek során gyűlt fel. Az első dolgozatnál azonban valóban ilyen egyszerű dolga volt?

Azt hiszem, ha az Oprea-ügy nem lett volna ilyen egyszerű, nem tudom, hogy valaha is eljutottam volna arra a pontra, hogy ennyi disszertációt ellenőrizzek. A lényeg: Oprea doktori disszertációjának nem volt bevezetése, sem konklúziója. Az értekezés bibliográfiájában 28 dolgozat szerepelt, az értekezés első oldalán azonban már egy olyan lábjegyzet volt, amely az „op. cit.” rövidítéssel kezdődött, ami latinból származik és azt jelenti, hogy egy előzőleg már idézett műre hivatkozik a szerző. De ha a szakdolgozat első oldalán vagyunk, akkor hol lehet az a korábbi hivatkozás? Tehát egyértelmű volt, hogy alapvetően az oldalon lévő tartalom, beleértve a lábjegyzetet is, plagizált.

És aztán megtaláltam a „forrást” is: Gabriel Oprea saját doktori koordinátorának a büntetőeljárásról szóló értekezéséből plagizált, ez pedig nem volt más, mint Ion Neagu egykori szociáldemokrata szenátor és jogász, a bukaresti Nicolae Titulescu magánegyetem rektora. Ez volt az első világos nyom, és innen nagyon könnyű volt számomra a továbbiakban más bizonyítékokat találni.

Lucian Bode esetében már kifinomultabb technikákat alkalmaztak. Angol nyelvű szakdolgozatok részeit fordították románra és szerkesztették be a dolgozatba. Nicolae Ciucă szakdolgozatában két másik PhD-dolgozatból másolt, amelyek akkor még nem jelentek meg nyomtatásban, ezért nehezebb volt megtalálni a lopott részeket.

Valószínű, hogy most, a digitális korszakban egyszerűbb felfedezni a plágiumot, hiszen számos szoftver segítheti ebben a munkában, azonban a 2000-es évek elején ez még gyerekcipőben járt.

Oprea 2000-ben védte meg a dolgozatát. Amikor belelapoztam a munkába, azon a bizonyos első jelen túl azt is észrevettem, hogy a különböző fejezetek más-más betűtípussal íródtak, és a betűméret is különbözött. Ami épp erre a kezdetleges technikára vezethető vissza. Tehát lehet, hogy a másolt szövegrészeket nem könnyű megtalálni, viszont a technika kezdetlegessége a plagizálón is kifogott, mert úgy rakta egymás mellé ezeket a fejezeteket, ahogy ő maga megkapta lehet épp a szerzőktől.

De sok más jelre is megtanultam figyelni. Például vannak olyan PhD-dolgozatok, amelyeknek egyes fejezeteiben rengeteg idézet van, lábjegyzetekkel, hivatkozásokkal, magyarázatokkal és a következő fejezetben ennek már nyoma sincs, nincsenek lábjegyzetek, elmaradnak a hivatkozások, idézetek. Attól függ, honnan plagizált az illető. Ha olyan forrásból származnak az ellopott részek, amely bőven használt idézeteket, akkor azokat is bemásolják, és így mindent plagizálnak, beleértve a lábjegyzeteket, magyarázó megjegyzéseket és így tovább. Máshol, ha nem voltak bibliográfiai hivatkozások, csupaszon maradt a szöveg.

Hány plágiumgyanús esetet vizsgált meg eddig összesen?

Sokat. Azt hiszem, mintegy 50 esetről van szó, de ezek között nemcsak doktori disszertációk vannak, hanem szakdolgozatok, könyvek és tudományos cikkek is. Szóval nem tudnám megmondani, hogy pontosan hány doktori van közöttük, mert egy ponttól kezdődően már nem tartottam számon.

Azonban szeretném hangsúlyozni, hogy az elmúlt időszakban én nem csak a plágiumügyekről írtam, hanem nagyon sokat foglalkoztam az oktatási rendszer más szabálytalanságaival is. Rengeteg anyagom van a különböző egyetemek doktori iskoláiban történt szabálytalanságokról, az oktatási rendszerről általában, arról, hogy egyes politikusok hogyan próbálták megakadályozni a doktori disszertációk ellenőrzését, hogy eltöröljék a CNATDCU-t. Tehát maga a termék, hogy úgy mondjam, ennek a hét évnek a terméke sokkal változatosabb, mint a plágiumról szóló szövegek. És a plágiumról igen, már hét éve írok, miután végre megvédtem a saját dolgozatomat.

Miről írta a dolgozatát? Milyen témát kutatott?

A kommunista diktatúra korabeli sajtó cenzúrájáról és különböző ellenőrzési formáiról írtam. A cenzúra csak egyik formája volt az ellenőrzésnek, nem az egyetlen. A kutatásaimban az 1965–1989 közötti korszakra fókuszáltam, vagyis a Ceaușescu hatalomra kerülése utáni évekre. Persze, a cenzúra nem akkor jelent meg, azelőtt is volt, azonban a ’65 utáni periódusban csúcsra járatták a rendszert, gyakorlatilag ahogy teltek az évek, egyre szigorúbb lett az ellenőrzés, míg végül az utolsó években már szinte nem lehetett semmit sem publikálni a pártszövegeken kívül. A cenzúra működését több, szigorúan központosított intézményi struktúra biztosította, amelyek behálózták a kulturális termelés valamennyi területét, többszintes szűrőként rostálva az információkat.

Természetesen nem sikerült mindent feltérképeznem, ami a témához kapcsolódik, azonban ez a munka volt az, amely rádöbbentett, mit is jelent egy komoly kutatást végigcsinálni, megírni annak az eredményét. Miután megvédtem a dolgozatomat, depressziós lettem, annyira felemésztette az erőmet ez a három évig tartó munka.

A legfrissebb és leghangsúlyosabb esetek, amelyekről szó esett a médiában az elmúlt hónapokban a román miniszterelnökhöz, Nicolae Ciucăhoz és a jelenlegi belügyminiszterhez, Lucian Bodehoz kapcsolódnak. Egyik ügynek sem került még pont a végére. Többször érte fenyegetés, a legutóbbi ön elleni kompromat akció is valószínűsíthetően a kormányfő plágiumügyéhez kapcsolódik.

Sokan kérdezték, hogy miért épp akkor „csaptam le” Ciucăra, amikor miniszterelnök lett. Szó sincs erről, én jóval korábban kértem ki a doktori dolgozatát, de egyszerűen nem lehetett hozzáférni, mert attól a pillanattól kezdve, hogy a politikusok megértették, hogy a doktori címük sebezhető, olyan eszközöket találtak, amelyekkel nagyon megnehezítették a PhD-dolgozatokhoz való hozzáférést. 2020 májusában volt, amikor először kértem, hogy láthassam Ciucă doktori disszertációját, aki akkor még csak védelmi miniszter volt, azonban több mint egy évig tartott, amíg kézhez kaptam.

Már kinevezték miniszterelnöknek, amikor a Bukaresti Nemzeti Könyvtár válaszolt igénylésemre. Valószínű amiatt nem tudták már figyelmen kívül hagyni, mert akkor már a figyelem középpontjába került Ciucă, és sokan voltak, köztük a civil társadalom és a tudományos élet képviselői is, akik azt mondták, látni akarjuk a miniszterelnök szakdolgozatát. És akkor, csodák csodája, a Nemzeti Könyvtárban másfél év után hirtelen lett idejük arra is, hogy előkeressék a szöveget.

Fotó: Tóth Helga / Transtelex
Fotó: Tóth Helga / Transtelex

Minden doktori dolgozatot a Nemzeti Könyvtárban őriznek?

Kötelező módon el kell juttatni egy példányát a dolgozatnak a könyvtárba, és mi, újságírók csak ide nyújthatjuk be igénylésünket. Itt a dolgozatokat digitalizálják, beszkennelik és feltöltik egy olyan számítógépre, amely nem rendelkezik internet-hozzáféréssel és nem lehet róla átmásolni egy pendrive-ra, vagy más adathordozóra a dolgozatot. Ez is a védelemhez tartozik.

Elméletileg minden digitalizált romániai doktori értekezés megtalálható a Nemzeti Könyvtárnak ezen a szerverén. Amikor egy szakdolgozat beérkezik, akkor beszkennelik és PDF formátumba konvertálva feltöltik erre a szerverre. Ha látni szeretné valaki a dolgozatot, akkor ezt a szerkeszthetetlen változatot tudja megnézni, amikor hozzáférést biztosít neki a könyvtár.

Az ország bármelyik egyetemén írja meg valaki a doktoriját, a megőrzésre szánt példányt el kell juttatni ide, a Nemzeti Könyvtárba, ahol bekerül a hivatalos adattárba, amely érinthetetlen, tehát onnan csak akkor kerül ki egy kötet, ha beszkennelik. Így papíron nem lehet őket megvizsgálni, mert ebben a dokumentációs alapban minden Romániában nyomtatott műből van egy példány, ezek úgynevezett kötelespéldányok. Ha például plágiummal vádolnak meg egy szerzőt, akkor az itt letétbe helyezett kötelespéldány alapján ellenőrzik a művet.

Hol tart most a tisztázása annak a kompromat akciónak, amelyben a rendőrség is súlyosan érintett? Félti-e a biztonságát? Hogyan tudta túltenni magát azon, hogy kompromittáló képek jelentek meg önről?

Korábban is értek már súlyos fenyegetések, azonban most megpróbálták kompromittálni, nem sokkal azt követően, hogy arról írtam: Nicolae Ciucă is plagizált, amin talán nem is kell annyira csodálkozni, hiszen a doktori dolgozat elkészülte idején személyesen vezette az afganisztáni román katonai missziót. Ciucă nimbuszát épp az adja, hogy azon kevés magas rangú tisztek egyike, aki közvetlenül is részt vettek harcokban.

Idén januárban fogalmaztam meg a miniszterelnök doktorijával kapcsolatban a plágiumvádat, a publikáció megjelenésének másnapján már megfenyegettek. Aztán a fenyegető üzenetekhez az illető „privát fotókat” is mellékelt. A képek mintegy 20 évvel korábban készültek és engem ábrázolnak, meglehetősen hiányos öltözetben. Ezeket a vőlegényem készítette abban a lakásban, amelyben együtt éltünk. A fotókat egyébként feltöltötték több, felnőtt tartalmakat publikáló honlapra is. Hónapokig tartott, de most már ki tudom mondani, hogy pornóoldalakra töltötték fel a fotóimat.

A rendőrségen jelentettem a fenyegetést, valamint a magánélethez való jogom megsértését. Ehhez mellékeltem a képernyőmentéseket a telefonomról, amelyeket magam készítettem a fotókról és az idegentől származó fenyegető üzenetekről. Ez még aznap kiszivárgott a rendőrségtől és megjelent egy moldovai internetoldalon. Ezt az írást, linkelve a kompromittáló tartalmakat, 3 óra leforgása alatt 74 romániai portál vette át. Ez az a bizonyos kompromat akció, amely egyértelműen bizonyítja, hogy az állami szervek egészen mélyen beavatkoztak ebbe az ügybe azzal a céllal, hogy megfélemlítsenek.

Amúgy még sehol sem tart az ügy, ugyanis szándékosan találnak ki újabb és újabb kerülőket a kivizsgálás során csak azért, hogy valahogy lassítsák a folyamatot, hátha megunom és visszalépek. Az ügyész folyamatosan olyan embereket hallgat ki, akiknek csak érintőleges közük van a történethez, és egyszer sem szembesítette a rendőrt, akinek a telefonjára átküldtem a képernyőmentéseket, hogy hogyan juthattak tovább a fotók a telefonjáról, és kihez.

Mit tehet ilyen esetekben az újságíró, ön hogyan próbált védekezni?

Arra gondoltam, hogy a legnagyobb védelem ilyen esetekben a nyilvánosság, ha minél többen tudnak arról, mi zajlik az életemben. Ezért értesítettem a hírportálokat, érdekvédelmi szervezeteket, emberjogi alapítványokat és minden olyan szervezetet, mely a segítségemre lehet ebben a különösen súlyos ügyben, mivel nem éreztem biztonságban magam.

Többször vettem észre, hogy emberek követnek. Miközben a miniszterelnök kiállt, hogy Parászka Boróka védelméről és az újságírói szabadságról szónokoljon, engem épp aznap is szemmel tartottak és követtek. Mert épp jól jött neki a diplomáciai csörte Magyarország ellen, azonban, amikor arról van szó, hogy a saját bőrét mentse a plágiumügyben, akkor azt kell látnunk, hogy az állami hatóságok halogatják fenyegetési ügyek kivizsgálását, ráadásul bizonyítékot hamisítanak annak érdekében, hogy engem, mint embert lejárassanak, mint újságírót elhallgattassanak.

Itt azonban azt is el kell mondanom, hogy szerencsém volt azzal, hogy kiálltam a nyilvánosság elé, mert óriási szolidaritási hullámot tapasztaltam, sok együttérzési és támogatói nyilatkozat jelent meg a sajtóban. Az akadémiai szféra is megmozdult, nyílt levelet írtak, melyet eddig 180 neves román értelmiségi, köztük 160 egyetemi tanár írt alá. Szóval, én azt tanácsolnám mindenkinek, aki ilyen helyzetbe kerül, hogy forduljon a nyilvánossághoz, mert az emberek nem hülyék, látják, mi történik.

Számomra rejtély, hogy az egyetemek miért tolerálják ezt a helyzetet. Önnek van-e magyarázata erre?

A romániai „plágiumjárvány” legfőbb oka az a tény, hogy 1990 után a magánegyetemek létrehozásával az egyetemi tanulmányok minősége rettenetesen visszaesett. Nemcsak hogy nem veszik fel a versenyt az állami egyetemekkel, de valójában nem is illetné meg őket az egyetem név.

A probléma az, hogy a legtöbb, politikai megegyezések nyomán létrehozott magánegyetemen olyan tanárokat, professzorokat alkalmaztak, akik nem felelnek meg a követelményeknek. Ezt azért tették, hogy egyrészt betöltsék az állásokat, tudják elindítani a szakokat, hogy megfeleljenek az akkreditációs kritériumoknak. Másrészt sok olyan embert is alkalmaztak, akik szoros kapcsolatban vannak a politikával, vagy maguk is politikusok – ezáltal garanciát kaptak arra, hogy átjutnak a parlament, az oktatási minisztérium ellenőrzésein, és megkapják az akkreditációkat. Egy biznisz volt.

Aztán még él az a gyakorlat is, hogy bizonyos egyetemek, szintén azért, hogy megfeleljenek ezeknek az akkreditációs kritériumoknak, az állami egyetemek professzorait vették fel, akik hirtelen egy helyett két katedrával rendelkeztek. Egy tanárnak 200 diákja van az állami egyetemen, de további 200 a magánszektorban. És akkor nincs ideje alaposan foglalkozni mindegyikkel, és a tanítás minősége csökken.

Persze, sok magánegyetem érintett ebben a történetben, de vannak szép számmal állami egyetemek is, ráadásul nem hallottunk egyszer sem arról, hogy azok, akik ezeket a dolgozatokat elfogadták, jóváhagyták, hogyan vélekednek arról, hogy plagizáltak a doktoranduszaik?

Ez a fájdalmas része a történetnek, mert egyértelmű, hogy az egyetemek falaznak ezeknek az embereknek. A felelősség ugyanis elsősorban a doktorandusz vezetőjét kellene terhelje, ezeknek a munkáknak nem volna szabad eljutniuk egyáltalán a bizottság elé sem, de átmegy a koordinátor szűrőjén, átmegy a bizottság szűrőjén, és a plagizáló megkapja a PhD titulust. Ez már a teljes csalási folyamat megkoronázása. Elképzelhetetlen, hogy sem a koordinátor, sem a bizottsági tagok nem veszik észre, hogy egy-egy dolgozat fércmunka, amely lehet másolt vagy sem, de az alapját nem egy becsületesen elvégzett kutatás képezi. Legtöbbjükben nincs nóvum, nincs újdonság – holott ez kéne képezze az alapját a disszertációnak.

Úgy gondolom, hogy a szankcióknak sokkal súlyosabbaknak kellene lenniük a PhD-koordinátor és a PhD-bizottságok tagjai számára, mivel ők validálják ezeket a dolgozatokat, amelyek egyes esetekben plagizáltak, más esetekben pedig megdöbbentően középszerűek, sőt ostobaságok gyűjteményeként is lehetne jellemezni néhányukat, amelyeknek semmi közük ahhoz, amit egy tudományos kutatásnak jelentenie kellene. Ezek az emberek, akik érvényesítenek és támogatnak ilyesmit, szemet hunynak fölötte, és PhD-címeket adományoznak ezért, ugyanolyan csalók, mint azok, akik meg nem érdemelten kapják meg a titulust.

Romániában azonban eddig senkit sem bíráltak, egyetlen PhD-koordinátort sem büntettek meg. Beszélünk a különböző nemzetközi rangsorokról és a komoly állami egyetemekről: bár kisebb mértékben, de ott is előfordulnak ezek a szégyenletes esetek, ahol a „komoly” egyetemi környezet bűnrészes, mert szemet huny és eltűri ezeket a helyzeteket, amelyekről egyértelmű, hogy tudomása van. Legutóbb ez épp a kolozsvári BBTE kapcsán derült ki, amely Lucian Bode dolgozatát validálta, sőt az első plágiumvád felmerülésekor megpróbálták eltussolni az esetet.

Nem lehetnek tehát nagy illúzióink arra nézve, hogy milyen hatása lehet ennek az egyszemélyes hadjáratnak, amelyet ön folytat a szellemi lopás ellen. Meddig fogja csinálni? Mi a B-terv, ha belefárad, ha elhallgattatják?

Sokat gondolkodtam magam is ezen, mert az erőm, az energiám véges. Annak ellenére, hogy nagyon szeretem a munkám, és szívvel-lélekkel csinálom, nem mondhatom, hogy például az előbb említett kompromat-hadjárat, vagy azok a bizonyos követések, fenyegetések nem hagytak nyomot bennem. Több tíz pert is hurcolok magammal, különböző intézmények, politikusok ellen, mert gátolják az információhoz való hozzáférést.

Két dolgot határoztam el a közeljövőre nézve: az egyik az, hogy mindazt, amit megtanultam a plagizálásról, megtanítsam másoknak is. Intenzív kurzusok keretében fogom kiképezni mindazokat, akiket érdekel a téma és jelentkeznek, hogy akárcsak jómagam, ők is ismerjék fel a plagizált munkákat. Ezáltal már nemcsak egy plágiumharcos lesz Romániában, hanem több tucat. Már ezzel is sokkal hatékonyabbá fog válni a harc a jelenség ellen.

A másik elhatározásom pedig az, hogy a következő hónapokban teljesen más témákkal óhajtok foglalkozni. Megpályáztam egy ösztöndíjat, a Riporterek határok nélkül révén, és ha sikerül, akkor fél évig nem plágiumügyekkel foglalkozom. De üzenem azoknak, akik az elhallgattatásomban érdekeltek. I’ll be back! Visszatérek!

Nélküled nem tudunk működni

A Transtelex egy órányi működése nagyjából 80 lejbe kerül. Az olvasói mikroadományok azonban nem tartanak ki a hónap végéig. Legyél te is a támogatónk, csak veled együtt lehet Erdélynek saját, független lapja.

Támogató leszek!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!