Amerikában már nem garantált az abortuszhoz való jog, és ez hozzánk is begyűrűzhet

Aznap, amikor az amerikai legfelsőbb bíróság fölülbírálta és hatályon kívül helyezte az abortuszt legalizáló Roe kontra Wade bírósági precedenst, Novák Katalin köztársasági elnök közétette elnöki értéknyilatkozatát, amelynek első pontjában ez a mondat szerepel: „A megfogant emberi életet minden körülmények között védeni fogom.” Hogy véletlen egybeesésről vagy szándékos utalásról van szó, nem tudni, de a június 24-ei döntés óta zajló tüntetések azt bizonyítják, hogy nők tömegei dühösen és kétségbeesetten ragaszkodnak a terhességmegszakításhoz való alkotmányos jogukhoz.

A mostani döntés visszaadja a tagállamoknak az abortuszszabályozás jogát, ami a konzervatív (republikánus) kormányzású államok esetében akár azonnali tiltáshoz vezethet. De a Roe kontra Wade elleni hadjárat nem újkeletű, sőt mondhatni, a határozat 1973-as megléte óta szisztematikus támadásoknak volt kitéve. Csak idő kérdése volt, hogy mikor fog úgy alakulni a legfelsőbb bíróság összetétele, hogy meglegyen a többségnek számító öt szavazat; ez derül ki a 2018-as Reversing Roe című dokumentumfilmből is, amit a napokban tett elérhetővé a Netflix.

A film végigköveti azt a stratégiát, amelyet az „életpárti” politikusok, az evangelikál egyházak és az abortuszellenes civilek évtizedek óta folytatnak annak érdekében, hogy az abortuszhoz való jog ne egyéni jog legyen, más szóval: az állam dönthessen a nő helyett. Amerikában az abortusz legalizálásának kérdése állandó választási kampánypont is; a filmben megszólaló szakértők szerint helyi és nemzeti választásokat is befolyásolt az egyes jelöltek „életpárti” vagy „döntéspárti” állásfoglalása, például a Donald Trumpét (három megbízott társbíró). Ma már a Republikánus Párthoz való csatlakozás feltétele az abortuszellenes meggyőződés, de az idősebb Bush (két megbízott társbíró és John G. Roberts főbíró) például döntéspártiként kezdte pályafutását, csak később állt be az ellenzők táborába. Az abortuszellenes akciók hatására 2018-ban már hét olyan állam volt Amerikában, ahol csupán egy beavatkozást biztosító testület létezett. Most az amerikaiak arra számíthatnak, hogy egyes államokban regionálisan illegális lesz a művi terhességmegszakítás.

A döntés kapcsán a Szabad Európa romániai szolgálata több politikust is megkeresett, hogy a témában nyilatkozzanak, végül hat válaszból készítettek riportot. Az RMDSZ-es Csép Éva-Andrea hangsúlyozza, hogy személyes véleménye az, hogy minden nőnek és embernek joga van a saját teste és élete fölött rendelkezni (a Nőszervezet nem osztott meg közleményt). A PNL-s Alina Gorghiu a 770-es Dekrétumra és annak történelmi tapasztalatára emlékeztet, és kiáll a nők önrendelkezéshez való joga mellett. George Simion, az AUR vezetője szerencsések tartja, hogy törvényes döntéseket csak a parlament hozhat, de azt is hozzáteszi, hogy vissza kellene térnünk az egyházhoz, és el kellene gondolkodnunk azon, hogy mennyire jó a készen kapott megoldások alkalmazása az ilyen morálisan terhelt helyzetekben.

A Dekrétum az előttünk járó nők generációinak véres valósága, számunkra, fiatal nők számára pedig hallomásból ismert rémtörténet volt, ami mostanában viszont kezd gyanúsan közelinek tűnni. Egyre gyakrabban látjuk magunk körül az abortuszjog szigorításának és megvonásának következményeit. Év elején halt meg a lengyel ikerterhes Agnieszka T., három gyereket hagyva maga után, mert orvosai megtagadták a magzati halál után az abortuszt. Ugyancsak a hetekben követtük végig a Máltán kiránduló Andrea Prudente esetét, akin nem hajtották helyben végre a beavatkozást, mert az elvetélés ellenére a magzat szíve még dobogott (az országban teljes abortusztilalom van). 2020-ban pedig groteszkbe illő felfedezés zaklatta fel a közvéleményt: a római Prima Porta temetőben (és Olaszország-szerte) abortuszellenesek titokban, engedély nélkül, többszáz fehér keresztet állítottak abortált magzatok számára, a döntést meghozó nők nevével feliratozva azokat.

Meggyőződésem, hogy egyetlen nő (illetve transz és nonbináris személy) sem kívánja magának az abortusz tapasztalatát. Egy nő nem kedvtelésből dönt az abortusz mellett, hanem mert nyomós oka van rá. Az „abortuszpárti” fogalom ezért sántít, sőt abszurdnak hat, viszont az „életpárti” és „döntéspárti” szembeállítás is elvesz a probléma komplexitásából. Egy nő lehet egyszerre élet- és döntéspárti: 2019-es adatok szerint az abortuszt választó nők 60%-ának már van egy vagy több gyereke. A terhességmegszakítás mellett döntőket életellenesnek nevezni gyűlöletkeltő túlzás.

Soha nem volt abortuszom, ezért nem mesélhetem el a saját történetemet, a beavatkozáson átesett ismerőseim történetét pedig nem tisztem megosztani. Ezzel együtt sokatmondó, hogy az erdélyi magyar nyilvánosság szinte egyáltalán nem ismeri saját társadalmának abortusztörténeteit. Nemcsak titok és tabu övezi ezt a mindig volt és mindig lesz témát, hanem a szégyen, az ítélkezés, a jogfosztottság és a gyűlölet is. Míg az elvetélés ma is regnáló, általános megítélése az, hogy a nő képtelen a terhesség és az anyaság megélésére, az abortuszt választó nőket leginkább kegyetlenséggel, önzőséggel, nőhöz nem illő magatartással és a már említett életellenességgel szokás megvádolni. Mindkét diskurzus alapfeltevése az, hogy a nőnek legfőbb feladata az anyaság, illetve hogy a nőnek természetes az, hogy anyává válik és kiteljesedik ebben a szerepben. A vetélés talán kevésbé, az abortusz viszont annál inkább nemzeti kérdéssé is fokozódik, mert „a világ azoké, akik teleszülik”. Ennek értelmében a nő nemcsak az élet, hanem a nemzet ellen is cselekszik, amikor saját akaratából úgy dönt, hogy nem vállal(ja azt a) gyereket. Ez a nemzetközi szinten fellelhető, nemzetvédő diskurzus azt mondja ki, hogy a nőnek voltaképp nincs rálátása a nemzet érdekeire, ezért nem feljogosult arra sem, hogy saját teste és élete fölött rendelkezzen. Szellemileg és erkölcsileg infantilis, döntenek hát helyette a férfiak (és más, döntéshozó pozícióban lévő, abortuszellenes nők).

A feminizmus alapelve, hogy a női jogok emberi jogok, az abortusztilalom pedig megsérti a magánélethez való általános jogot. Nem szeretnék most etikai vitát nyitni a terhességmegszakításról, viszont a napokban elgondolkodtam azért, hogy a nagy vallások morális tiltására mekkora hatással lehettek a nők (a kérdés költői). Mivel azonban a törvényhozást sok esetben befolyásolja a vallási meggyőződés és „Isten akarata” politikai érv lesz, a kérdés mégsem maradhat költői szinten.

Abortusz volt, van és lesz. Betiltása soha, sehol nem vetett véget az eljárásnak, viszont amennyiben illegálisan végzik, az abortusz gyakran halálos kimenetelű, akárcsak egészségügyi okok ellenére való megtagadása. Az a nő, aki meg akar szabadulni nem kívánt terhességétől, meg fogja találni ennek a módját, még ha az a szabadságába vagy az életébe is kerül. A törvényes abortusz támogatói az elkerülhető női halálokat akarják megfékezni, megelőznék a megnyomorított életeket, és a kidobott, magukra hagyott újszülöttek tragédiáját.

Az abortusztilalom és -szabályozás közvetett és közvetlen módon is emberi életeket követel. A Reversing Roe-ban több abortuszellenes személy és csoport megrázó akcióinak lehetünk tanúi. Ezek a nők megalázásától kezdve az abortuszklinikák felrobbantásán át a tényleges gyilkosságig fajulnak. 2009-ben például Dr. George Tiller-t, aki harmadik trimeszteri abortuszokat is végrehajtott, agyonlőtték egy lutheránus istentisztelet közben.

A törvényes terhességmegszakítások 93%-a az első trimeszterben történik, az utolsó hónapokban végrehajtott abortuszokra leggyakrabban súlyos egészségügyi okok miatt kerül sor, életveszély esetén, illetve akkor, ha az anya különböző okokból kifolyólag későn szerez tudomást a terhességről (ami sokszor veszélyeztetett). Egy hasonló élethelyzet bukkan fel Péterfy-Novák Éva Egyasszony című könyvében is, amikor az elbeszélő anyának a nem kívánt, de szükséges beavatkozás mellett kell dönteni.

Romániát az abortuszok országának nevezik, mert Európa-szerte nálunk hajtanak végre a legtöbb terhességmegszakítást. Ennek azonban, mint a legtöbb társadalmi jelenségnek, rendszerszintű okai vannak, mint például az iskolákból kitiltott/elégtelen szexuális nevelés, vagy a fogamzásgátlás tabusítása, illetve anyagi elérhetetlensége.

A szegény, iskolázatlan vagy többszörös kisebbségben élő nők szorulnak leggyakrabban az állami kórházakban végrehajtott abortuszra, a korlátozások mindenekelőtt tőlük vonná meg a biztonságos hozzáférést. A The Janescímű dokumentumfilm adatai szerint a hatvanas években egy illegálisan elvégzett abortusz a havi lakbér négyszeresét jelentette Chicago-ban. Ez az arányösszeg ma egy Romániában élő, minimálbérért dolgozó nő esetében kifizethetetlen. Amennyiben egy államban vagy egy országban tilos az abortusz, és egy nőnek utaznia kell a beavatkozásért, megelőlegezhető, hogy anyagilag nem fogja tudni megengedni magának azt, ezért más módszerekhez folyamodik.

Az illegális abortusz embert próbáló élménye szélesvászonra kívánkozik: elég csak a legtöbbünk által ismer Mungiu-filmre, a 432-re gondolni, a friss Call Jane-re, vagy a tavaly ősszel bemutatott L’événement-ra, amelynek főszereplő francia-román színésznője, Anamaria Vartolomei alakításáért César-díjat kapott. Az önéletrajzi ihletésű film a hatvanas évek Franciaországából hoz egy brutálisan nyers jelenetekkel is operáló vetélés-történetet. Bár művészi keretek között, de végignézhetünk egy érzéstelenítés nélküli, titkos, három felvonásban véghezvitt műtétet. A sokk elkerülhetetlen.

Amerikának valamennyire szerencséje van most a celebkultuszával: a Roe kontra Wade-et eltörlő döntést követően több híresség és közéleti szereplő is kifejezte tiltakozását, volt, aki saját abortusztörténetét is megosztotta. Itthon ez egyelőre (számomra legalábbis) elképzelhetetlen. De a nyilvános párbeszédnél hosszú távon még fontosabb, hogy minél több progresszív gondolkodású nő és férfi legyen a törvényhozás közelében, befolyásos és döntéshozó szerepben. Kétségekre ad ugyanakkor okot, hogy az egyes képviselők személyes véleményét bármikor fölülírhatja a pártpolitika. Megítélésükben a női jogok összefüggnek az egyéb kisebbségi jogokkal, ezért előbbiek sérülése utóbbiak csorbulását és akár megvonását is maga után vonhatja.

Mit akarunk? Hogy felnőtt, ítélőképes, saját testünk és életünk felett rendelkező személyként dönthessünk a minket érintő legfontosabb kérdésekben. Hogy ne idegenek aggódjanak a mi lelkiismeretünkért. Hogy ne kelljen utcán, bíróságon, kórházi ágyon bizonygatni azt, hogy felelős felnőttek vagyunk. Hogy jogunk legyen a biztonságos, ideális esetben együttérző orvosi ellátáshoz mindennemű nőgyógyászati tapasztalatunk során.

Azt akarjuk, hogy a női jogok kérdésében előre haladjunk, ne hátra. Előrelépést jelentene a kiskorúak időben történő, teljeskörű szexuális felvilágosítása; a fogamzásgátlás ingyenessé tétele; a menstruációs szegénység csökkentése, majd megszüntetése; a nemi úton terjedő betegségek elleni ingyenes oltásokhoz való hozzáférés; a méhnyakrák ingyenes szűrése; az erőszaktevők szigorú büntetése. A fókusz most eltolódott.

A Roe kontra Wade eltörlése hatalmas visszaesés a női jogok és a feminizmus történetében, és borítékolható, hogy nemzetközi következményei lesznek. Audre Lorde szavaival: „Akkor leszek szabad, amikor minden nő szabad, még ha nekik teljesen más bilincsei is vannak, mint nekem.”