„Passzív szemlélők” – avagy hogy történhetett meg a holokauszt?

Legfontosabb

2022. április 16. – 09:10

„Passzív szemlélők” – avagy hogy történhetett meg a holokauszt?
Magyar zsidókat válogatnak Auschwitz-Birkenauban 1944 júniusában – Fotó: Universal History Archive / Universal Images Group / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

1944. április 16-ától kezdődően a hatóságok a magyar zsidók túlnyomó többségét gettókba zárták – ezen a napon emlékezünk meg a magyar holokauszt áldozatairól. A deportáláshoz és a zsidók legyilkolásához azonban egy jóval hosszabb folyamat vezetett, amelynek a gettósítás csupán az egyik lépcsőfoka volt: 1920-ban a Teleki-kormány meghozta a „numerus clausus” törvényt, amely korlátozta a zsidó fiatalok jelenlétét a felsőoktatásban, majd az 1930-as évek végétől a magyar kormány fokozatosan vonta el a zsidók jogait, hogy végül a német megszállás után átadja őket a náciknak.

Hogy történhetett meg?

A holokauszt kapcsán sokszor felmerül a kérdés: „hogy történhetett meg ez?” Történészek évtizedek óta foglalkoznak azzal, hogy választ találjanak erre, ami a holokauszt historiográfiájának egyik nagy vitájához vezetett.

Két irányvonal alakult ki: az intencionalisták (például Daniel Goldhagen) azt állították, hogy Hitler és a nácik elhatározása, intenciója, ideológiájának része volt, hogy a zsidókat le kell gyilkolni. A strukturalisták (például Christopher Browning) szerint viszont az alsóbb szinteken működő köztisztviselők, bevetési csoportok, SS-tagok stb. – a feletteseiknek való megfelelési kényszerből, túlbuzgóságból eredő – egyre radikálisabb megoldásai nyomán történt meg a holokauszt. Mára e két nézet keveredett; jóval összetettebb kép alakult ki a holokauszt eredetéről, és arról, milyen tényezők játszottak szerepet abban, hogy a nácik ilyen mértékű pusztítást vihettek végbe az európai zsidóságban.

E kutatásokban egyre nagyobb figyelmet kapnak a megszállt és/vagy kollaboráló társadalmak, és nemcsak azok politikusai, hanem az egyszerű emberek is: köztisztviselők, rendőrök, csendőrök, szomszédok, és így tovább.

Azokat a nemzsidókat, akik tevőlegesen nem vettek részt a zsidóság gettósításában, deportálásában, „bystander”-nek, azaz kívülállónak, passzív szemlélőnek nevezzük – azonban újabban a történészek felülvizsgálni kényszerültek ezt a fogalmat. A bystander elnevezés ugyanis egyfajta passzivitást, semlegességet sugall, ami nem felel meg a valóságnak.

Amikor az állam több százezer embert fosztott meg a jogaitól, a hatóságok pedig összegyűjtötték és bezárták, majd deportáltak őket a teljes nyilvánosság szeme láttára, akkor nem volt olyan „passzív szemlélő”, aki ne került volna döntéshelyzetbe.

Passzív szemlélők és választási lehetőségek

Hogy milyen döntéshelyzetekkel szembesültek azok a nemzsidók, akik végignézték a holokausztot?

Elsősorban nyilvánvalóan dönthettek úgy, hogy segítenek. Ezt megtehették már a zsidótörvények idején is: például amikor az elöljáróságok elvonták a zsidó iparosok iparigazolványait, többen nemzsidó alkalmazottaikat kérték meg, hogy névleg vegyék át az üzletüket. Így a jogi kiskaput kihasználva, a „Stróman” segítségével a zsidó tulajdonos, iparos továbbra is dolgozhatott a saját boltjában, biztosítva volt a saját és családja megélhetése.

Amikor a német megszállás után a Sztójay-kormány kiadta 1944. április végén az 1610/1944. ME. rendeletet, az így szólt: „a törvényhatóság első tisztviselője […] akként rendelkezhetik, hogy a zsidók a városnak, illetőleg a községnek csak meghatározott részeiben, illetőleg meghatározott utcákban, esetleg kijelölt házakban lakhatnak.” Vagyis nem kötelezte, hanem csupán lehetőséget adott az elöljáróságoknak, hogy gettót hozzanak létre. Ennek ellenére szinte mindenhol kijelölték a gettók területét, és kényszerítették a zsidó lakosságot, hogy lakásait és javait hátrahagyva költözzön oda. Elvétve, de itt is akadtak kivételek: Etter Jenő, Esztergom polgármestere úgy kerülte meg a rendeletet, hogy a zsidók számára saját házaikat jelölte ki lakhelynek. Továbbá a következő feltételekhez kötötte a gettósítást: a gettóban orvosi rendelőnek, betegszobának és egyéb ellátó helyiségeknek kell lennie. Ezek természetesen nem valósultak meg, így el lehetett odázni a gettó létrehozását.

A „passzív szemlélők” választhatták azt is, hogy valóban semlegesek maradnak – lássuk, ez mit is jelentett a gyakorlatban: 1944 júniusában a gödöllői csendőrőrsön jelentkezett Hajgató Kálmán azzal, hogy „a lakásán felkereste Grószberger Sándor zsidó munkaszolgálatos és megőrzés végett neki átadta úgy a saját, mint a családja személyre szóló összes iratát. Mivel nevezettnek előadása szerint a zsidókkal semmi kapcsolata nincs, így a fenti iratokat az őrsre továbbította.” Hajgató azt hangsúlyozta a csendőröknek, hogy ő egyáltalán nincs és nem is kíván kapcsolatban lenni zsidókkal. A semlegesség ebben az esetben tehát azt jelentette, hogy a csendőrségnek – akik épp a zsidók gettósításával, deportálásával voltak megbízva – adta be egy üldözött utolsó értékeit.

Amennyiben a kedves olvasónak ez nem tűnik semlegességnek, nem az Ön készülékében van a hiba. Vegyük szemügyre a történelmi szituációt egy másik szemszögből: az 1930-as évek végétől a magyar zsidókat a kormány másodlagos állampolgárokká degradálta, míg az antiszemita politika és propaganda a társadalom nagy része számára alapot adott arra, hogy felsőbbrendűnek érezhesse magát csupán azért, mert „őskeresztény” családból származott. Ez szélsőségesen egyenlőtlen hatalmi hierarchiát teremtett, ahol a semlegesség csak és kizárólag a magyar zsidókat kirekesztő, megbélyegző politikai elit és az üldöztetésből profitáló társadalmi rétegek számára jelentett előnyt, az üldözöttek számára viszont a segítség elmaradását, a vak közönyt, a bajban lévőktől való elfordulást. Aki tehát a semlegességet választotta, az automatikusan az elkövetők dolgát segítette.

Szintén a semlegesség jegyében, a nürnbergi perek során is sokszor elhangzott kifogás hangoztatásával („parancsot teljesítettem”) és a felelősség elhárítása mellett írt a Phöbus Villamos Művek 1944 nyarán a gödöllői elöljáróságnak: a Hadiüzemi Személyzeti Parancsnok rendelete nyomán „vállalatunknak tilos zsidó lakásban, illetve zsidó személyek részére villamos energiát szolgáltatni. Ezen tilalom kiterjed a gettónak kijelölt városrészekre, épületekre, illetve épületrészekre is.” Így a gödöllői és ott összegyűjtött környékbeli zsidók életét lehetetlenítették el – akiket azonban időközben deportáltak, tehát a korlátozás végül mégsem érintette őket. Ebben az esetben a felsőbb rendelkezésre való hivatkozás már csak azért sem lehet a semlegesség fokmérője, mert maga a politikai vezetés, amely a törvényeket, rendeleteket kibocsátotta, antiszemita volt.

Végezetül a „passzív szemlélők” dönthettek úgy is, hogy ha már deportálták zsidó szomszédaikat, akkor kihasználják a helyzetet, és például igényelnek a hátramaradt, „elhagyott” vagyonból. A gödöllői Horváth József így igényelt birtokot: „bejelentem igényemet mint gödöllői szomszédos ingatlantulajdonos a szomszédunkban lévő zsidó szántó ingatlanra.” Ebben az egy mondatban nincs semmilyen antiszemita kitétel, valóban semlegesnek tűnik. Maga a tett azonban nem az: ismét csak az üldözötteket károsította meg.

Az antiszemita politikának és propagandának köszönhetően egy egész társadalom vált immunissá egy kisebbség meghurcolásával szemben, majd vonódott be a kifosztásába. Százezerszámra kerültek nemzsidó kézre zsidó otthonok, üzletek, üzemek, ingóságok, mezőgazdasági felszerelések, állatok; így tömegek vállaltak cinkosságot a magyar zsidók gazdasági és fizikai megsemmisítésében. Ehhez még antiszemitának sem kellett lenni, elég volt a tudat, hogy a kormány, a törvények lehetőséget biztosítottak erre, és igen kevesen kérdőjelezték meg e folyamat legitimitását: hogy amit a törvény lehetővé tesz, az erkölcsi szempontból is vállalható-e.

Össztársadalmi felelősség?

Igen nehéz szembenézni a múlttal, amikor a társadalom többségének felelősségéről van szó. Főleg úgy nehéz ez, hogy a képet árnyalja-bonyolítja az 1944. márciusi német megszállás és Horthy Miklós kormányzó tettei, aki a helyén maradt és szabad kezet adott a kollaboráns Sztójay-kormánynak a zsidók gettósítására és deportálására. Mindazonáltal figyelembe kell vennünk még egy tényezőt, éspedig azt az érvet, amely szerint sokan azért nem segítettek a zsidóknak, mert féltek a retorzióktól. A gettórendelet büntető rendelkezései így hangzanak: „Kihágást követ el és két hónapig, háború idején hat hónapig terjedhető elzárással büntetendő, aki […] a hatóságot a valóság elhallgatásával, valótlan adatok közlésével vagy más módon megtéveszti […], a jelen rendelkezés alapján tett hatósági rendelkezésnek nem tesz eleget.” Ugyan ez elsősorban a rendelet által érintettekre – tehát a zsidókra – vonatkozott, az is kiviláglik belőle, hogy a törvény betűje szerint az sem az életét kockáztatta, aki zsidókat mentett, bújtatott.

Összegezve: hogyan is történhetett meg a holokauszt? Valóban kellettek hozzá antiszemita politikusok, zsidóellenes elit, ők azonban semmire nem mentek volna, ha a társadalom nagyobbik része kiállt volna a zsidók mellett, nem lett volna hajlandó részt venni a kifosztásukban, nem nézte volna tétlenül a gettósítást, a deportálást. Egy olyan időszakban, amikor a kormány által hozott kirekesztő törvények felülírták a korábbi társadalmi etikai normákat (így például a magántulajdon szentségét, a zsidók felekezeti és emberi egyenjogúságát stb.), támogatottá, elfogadottá vált az antiszemitizmus és a „semlegesség”, vagyis a részvétlenség mások szenvedése iránt. A „passzív szemlélők” tehát nem voltak, nem is lehettek semlegesek, épp ellenkezőleg: súlyos károkat okoztak az üldözött zsidóknak, és hozzáállásukkal a német megszállók és a kollaboráns kormány malmára hajtották a vizet.

Az áldozatokra való megemlékezés mellett azért is beszélünk, tanítunk a holokausztról mind a mai napig, mert a példáján keresztül lehet elmagyarázni, mit jelent az aktív és felelős állampolgári magatartás, hogyan válhatunk empatikussá, vállalhatunk társadalmi felelősséget és mikor jön el a civil kurázsi, a polgári engedetlenség ideje – hiszen mind egy országban, egy társadalomban élünk, és tetteink akarva-akaratlanul is befolyásolják a körülöttünk élők életét. Amikor pedig konfliktushelyzetbe kerül egy ország, avagy egy-egy vallási vagy népcsoportot ér hátrányos megkülönböztetés, ott nem lehet semlegesnek maradni – aki erre hivatkozva nem tesz semmit, az maga is az elnyomót segíti.

Végül idézem Martin Niemöller evangélikus lelkészt, aki nálam szebben és tömörebben foglalta össze mindazt, amiről ez a cikk szól:

„Amikor a nácik elvitték a kommunistákat,

csendben maradtam,

hisz nem voltam kommunista.

Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el,

Csendben maradtam,

Hisz nem voltam szakszervezeti tag.

Amikor a szociáldemokratákat bezárták,

Csendben maradtam,

Hisz nem voltam szociáldemokrata.

Amikor elvitték a zsidókat,

Csendben maradtam,

Hisz nem voltam zsidó.

Amikorra engem vittek el,

Nem maradt senki,

Aki tiltakozhatott volna.”

A szerző történész, a Holokauszttörténetek című gyűjtés felelőse.

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a Telex véleményét. A Telexnél fontosnak tartjuk, hogy mások véleménye akkor is megismerhető legyen, ha nem értünk vele egyet. Szeretnénk, ha egy témáról az olvasóink minél több álláspontot megismerhetnének.

A Transtelex egy egyedülálló kísérlet

Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!

Támogató leszek!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!