Erdélyi magyarként, ha egy szexuális kisebbséghez tartozol, a láthatóság nem csak bátorság kérdése

Erdélyi magyarként eleve egy kisebbségi helyzetből indul az ember, így egészen sajátos kontextust teremt, ha valaki emellett egy szexuális kisebbség tagjaként is határozza meg magát. Mint Vizi Abigél. Abigél azonban nemcsak másságát vállalta be, hanem azt is, hogy párjával teremtenek egy biztonságos, befogadó közösséget a konzervatív, katolikus többségű környezetben. Ez lett a Látható.

A legfrissebb szivárványtérkép szerint Románia még mindig utolsó az EU-ban az LMBTQ-jogok védelme terén. A civil szervezetek napirendjén jelenleg az azonos neműek külföldön kötött házasságának romániai elismertetése szerepel, de egyelőre ebben a kérdésben sincs előrelépés. Korábban az azonos nemű házastársakat ért jogi sérelmekre, a jogállamiság recessziójára, illetve a szélsőségességgel, a gyűlöletkeltő beszéddel és a diszkriminációval szembeni hatósági tétlenségre hívták fel a figyelmet, ugyanis attól tartottak egyes jogvédő egyesületek, hogy „az illiberális magyar modell” Romániában is elterjed majd.

Emellett Románia az egyik olyan európai ország, ahol a bíróságok többsége a közelmúltig invazív sebészeti eljáráshoz kötötte a transz emberek nemének jogi elismerését, amiért többen pert is nyertek az ország ellen az Emberi Jogok Európai Bíróságán. A bíróság úgy ítélte meg, hogy az érintetteket olyan helyzetbe hozták, ahol a testi integritáshoz való joguk és a nemi identitásuk elismeréséhez való joguk között kellett választaniuk.

Romániai magyarként kettős kisebbségi létben láthatónak lenni

A beszélgetésünk onnan indult Abigéllel, hogy hogyan lehet vajon jól beszélni az LMBTQ-kérdésekről, vagy egyáltalán lehet-e. A tematizálás spektruma ugyanis a tabusítástól a túlzott politikai korrektségig elég széles, és ha az erdélyi magyar nyilvánosságot, illetve társadalmi diskurzust vizsgáljuk, akkor inkább az előbbi irányába billen a mérleg. Annak, hogy kisebbségen belüli kisebbség vagy, ugyanis megvannak a maga sajátos nehézségei.

Ilyen például az is, hogy nincsenek civil szervezetek, amelyek az anyanyelveden képviselnék az érdekeidet, szempontjaidat vagy jogaidat. Akik pedig erdélyi magyarként politikailag képviselnek, többnyire a többség nézeteihez igazodva fogalmazzák meg a retorikájukat, ami jellemzően keresztény-konzervatív értékrendre épül. Így ha valaki szexuális kisebbség tagjaként határozza meg magát, és igénye van arra, hogy egy közösséghez tartozzon, választhatja a kognitív disszonanciával járó, szekrényben zajló létezést, vagyis nem fedi fel valódi identitását a nyilvánosság előtt, vagy pedig román közösségekhez csatlakozva éli meg személyiségének ezt a részét.

Ezt a hiányt felismerve született meg a Látható, meséli Abigél. Szerinte a valódi önazonossághoz az is hozzátartozik, hogy az ember az anyanyelvén tudja kifejezni önmagát. Bár a kezdeményezés még nem civil szervezet, hiszen alig egyéves, és mint ilyen, még gyerekcipőben jár, a maga módján így is egyedülálló. Egy olyan önszerveződő közösség, amely a nyitottságra épül, és biztonságos teret teremt az önkifejezéshez mindazok számára, akiknek erre szükségük van.

Azt hallva pedig, hogy a programjaikhoz hányan csatlakoztak, egyértelművé válik, hogy Kolozsváron valóban volt igény és szükség egy ilyen közösségre.

Abigél eleinte román közösségekben is próbálta megtalálni a helyét: járt eseményekre, programokra, de hamar rájött, hogy románul mégsem olyan egyszerű mindez. Míg neki volt bátorsága nemcsak az identitását, hanem a nyelvtudásának esetleges hiányosságait is felvállalni, sokan nem érzik magukat erre képesnek.

„Nagyon sok székelyföldi fiatal nem beszél románul. Akár beismerjük, akár a homokba dugjuk a fejünket, ez így van, ezen nincs mit szépíteni. És nyilván, ha még egy shaormát sem tudsz magabiztosan rendelni, akkor szóba sem jön, hogy esetleg az identitásodról nyilvánulj meg” – magyarázta.

Sz.-szel ezért olyan közösséget szerettek volna létrehozni, ahol az emberek biztonságban és kényelmesen érezhetik magukat. Ahol megihatnak néha egy sört, beszélgethetnek, és közben nem kell mérlegelniük, mit és hogyan mondanak. Nem kell megfelelniük senkinek, lehetnek önmaguk – magyarul, queerként, mindenestől.

A közösségüket egy könyvklubhoz hasonlítja: azonos érdeklődésű emberek találkoznak benne. Fontosnak tartják ugyanakkor, hogy a Látható heterogén közösség legyen, ne valamiféle zárt identitásbuborék. A láthatóság célja sem az, hogy mindenki rájuk figyeljen, hanem az, hogy a különbségek ellenére is a hasonlóságok maradjanak előtérben, és a többség elfogadja őket.

Abigél hangsúlyozza: attól, hogy valaki queer, ez még nem a személyiségének egyetlen meghatározó eleme. Ugyanakkor fontos része annak, aki. A szexualitás minden ember életének lényeges területe, csak a heteroszexuális embereknek ritkábban kell tudatosan foglalkozniuk vele.

„Ha elkezdenének tudatosan figyelni erre, szerintem meglepődnének, hogy a mindennapjaik milyen nagy részét határozza meg” – mondta.

A Láthatót egyfajta közvetítő csatornának is tekinti, amely megmutatja, hogy a queer emberek ugyanolyan hétköznapi életet élnek, mint bárki más.

„Ugyanúgy lakást keresünk, lakbért fizetünk, felosztjuk, hogy ki megy el WC-papírt és tejet venni, főzünk vagy nem főzünk, és ugyanúgy kínlódunk hónap végén a kolozsvári árak miatt” – sorolta.

Ahogy fogalmazott, szeretné, ha többen is megértenék: egy queer közösséghez tartozni nem azt jelenti, hogy „lenyomnak egy gang banget, aztán feláldoznak egy kecskét”.

A székelység, amit még a csíksomlyói Szűz Mária sem tud nyitottabbá tenni

Abigél akkor vett részt élete első Pride felvonulásán, amikor az egyetem miatt Kolozsvárra költözött. Szentgyörgyiként ez korábban elképzelhetetlennek tűnt számára. Bár a rendezvény akkor még jóval kisebb volt annál, amivé azóta nőtte ki magát, számára így is meghatározó élményt jelentett.

Székelyföldről érkezve különösen szép és megható pillanatként emlékszik vissza arra a napra, még akkor is, ha a Szamos partján alig száz fehér pólós ember gyűlt össze.

Szülővárosáról, Sepsiszentgyörgyről úgy beszélt, mint olyan helyről, amely nehezen élhető annak, aki nyitott a világra. Szerinte a székely társadalmat olyan, generációkon át öröklődő traumák alakítják, amelyek mélyen beépültek a közösség működésébe. Az emberek egyszerre védekező és támadó pozíciók között mozognak, bizalmatlanok, és gyakran elzárkóznak mindattól, ami új vagy más.

Úgy látja, sokan a komfortzónájukból való kilépést is elképzelhetetlennek tartják. Ha pedig mégis kisodródnak belőle, igyekeznek minél gyorsabban visszatérni a megszokott keretek közé.

A homofóbia kérdéséről is inkább ironikusan beszélt. Szerinte az egész mögött van valami alapvető abszurditás.

„Szerintem borzasztóan morbid, amikor ránézel egy emberre, és azon kezdesz gondolkodni, hogyan szexel. Szokták mondani, hogy a melegek csinálják a négy fal között, de szerintem a heterók is a négy fal között csinálják, mert elég furcsa lenne, ha nem” – jegyezte meg nevetve.

Ami pedig a közbeszédet illeti, Székelyföldön az LMBTQ-közösség akkor válik annak részévé, ha negatív kontextusban lehet emlegetni, például viccekben. Abigél szerint rendszeresen lehet találkozni buzis viccekkel, de nem kizárólag azokkal: vannak szőkenős és anyósos poénok is. Ezekben azonban az a közös, hogy a csattanó mindig a szex. Emögött szerinte az áll, hogy székelyként a status quo a heteroszexuális férfi, és aki ezt eldobja, az könnyen a „Csipkejózsika”-típusú poénok tárgyává válik. Ebből pedig sem egy generációváltás, sem „maga a csíksomlyói Szűz Mária” nem fogja a székelységet kimozdítani.

A „megszoksz vagy megszöksz” logikája ebben a kérdésben is érvényesül, és a legtöbben az utóbbit választva mennek külföldre. Ekkor megkérdezem, hogy az LMBTQ-közösség tagjaként ő személyesen ezek szerint Kolozsvárt látja-e az egyetlen lehetőségnek, ha itthon tervezi a jövőjét. Bólogat, majd hozzáteszi, hogy esetleg még Temesvár jöhet szóba.

„Székelyföldhöz képest Kolozsvár Mekka” – fogalmaz Abigél a nyitottságra utalva. Pedig aztán itt is van mindenféle, mondja, de szerinte az alapvető különbség az, hogy itt legalább – ha egyetértés nincs is mindig – érdemi párbeszédet lehet folytatni.

„Székelyföldön se tér, se ember, se fül nincs ahhoz, hogy egyáltalán lehetséges legyen ilyesmi. Még egy sima kocsmaasztalnál sem.”

Kolozsvár Abigél megélése szerint mindig is elfogadóbb volt, mint Erdély bármely más városa, és itt mindenki bátrabban vállalhatta önmagát. Ez azonban szerinte nagyban köszönhető a drag (szerk. megj.: előadóművészeti forma, amely a hagyományos nemi szerepek megkérdőjelezését tematizálja látványos színpadi és esztétikai elemekkel) egyre látványosabb elterjedésének. Ahogy a drag-előadók egyre inkább exponálták magukat, úgy húzták maguk után az egész közösséget, és egyre többen kezdhették bátrabban felvállalni önmagukat.

Ha lenne Kelemen-infó, azon el lehetne mondani, hogy a genderezés értelmetlen

Ekkor arról kezdtünk beszélgetni, hogy mennyiben érzi az erdélyi magyar LMBTQ-közösség érdekképviseletének hiányát közéleti szinten. Megkérdeztem, megfogalmazódott-e benne valaha az igény arra, hogy az ő és a közössége hangja felerősítve, képviselve jelenjen meg egy magasabb szinten is, hogy hallhatóbbá és láthatóbbá válhassanak. Mosolyogva válaszolt: ez az igény még meg sem tud fogalmazódni benne, úgy, hogy mióta az eszét tudja, az erdélyi magyarok érdekképviselete az RMDSZ kezében van.

Sőt, tette hozzá, ő valójában arra kíváncsi, ki az, aki egyáltalán képviselve érzi magát az RMDSZ által. Merthogy ő személy szerint biztosan nem, de szerinte a vele egykorúak többsége sem, szexuális irányultságtól függetlenül.

Úgy látja, vannak olyan társadalmi csoportok – például az idősek, a gyerekek vagy a várandós nők –, amelyeknek az érdekei és a jólléte elsőbbséget élveznek. Ha ezek a kérdések rendben vannak, akkor lehetne arról beszélni, hogy mondjuk a queer közösség érdekei is nagyobb figyelmet kapjanak.

Felvetettem, hogy egy másik, konzervatív retorikai fordulat, ami immáron az erdélyi magyar politikai kommunikációba is beférkőzött, az az úgynevezett „genderezés”. Utoljára például Vincze Lóránt RMDSZ-es EP-képviselő élt ennek a lehetőségével, amikor a nemi egyenlőségi állásfoglalás ellen szavazott, ugyanis szerinte a „genderideológiai javaslatokat” fogalmazott meg.

Azonban ez nem pártspecifikus retorika. A szakirodalom szerint a „gender‑ideológia” kifejezést a közéleti vitákban nem tudományos fogalomként, hanem politikai eszközként használják, amivel gyakran támadják vagy megkérdőjelezik a nemi egyenlőség normáit, inkluzíve EU-szinten. Ez a kommunikációs modell erősen instrumentalizált, és célja a „mi – ők” ellentét (us vs. them) megteremtése.

Abigél értetlenül áll a jelenség előtt. Szerinte ennek az egésznek semmi értelme nincs, viszont annál károsabb az LMBTQ-közösségre nézve.

„Attól tartanak, hogy beviszik a gendert az iskolákba. De a gender már be van víve az iskolába. Genderük van azoknak, akik bent vannak az iskolában” – mondja, szándékosan szüneteket tartva a mondatok között, hogy még inkább érzékeltesse a helyzet abszurditását.

Eleve károsnak tartja azokat az intézkedéseket, amelyeket a gyerekek állítólagos védelmében hoznak meg a queer közösség rovására. Szerinte ugyanis az ilyen politikai kommunikáció alapja az, hogy ellenségként, veszélyforrásként mutatja be őt és azokat, akik hozzá hasonlóak. Aztán mosolyogva magára mutat. „Pedig én nem vagyok veszélyes ember. És a barátaim sem azok.”

Szerinte ráadásul ez tipikusan olyan téma, amellyel azért foglalkoznak a politikusok, hogy más ügyekről ne kelljen beszélni. „Egy ilyen parasztvakítás az egész. Azért foglalkoznak ezzel, hogy mással ne kelljen, mert erre ráharapnak az emberek, és akkor már rögtön nem látjuk a csontvázakat a szekrényben.”

Arra viszont, hogy mindezt elmondja azoknak a politikusoknak, akik elvileg őt is képviselik, szerinte gyakorlatilag nincs lehetősége.

„Még csak egy olyan Kelemen-infó sincs, mint amilyen a Lázár-infó volt, hogy legalább oda tudnék állni, és azt mondhatnám, hogy ez nem így van. Tényleg nem így van. Mi mást csináljak? Írjak egy e-mailt? Ki fogja azt elolvasni?” – teszi fel a kérdést.

Ugyanakkor kiemelt egy politikust, akinek a tevékenységéért hálás, és aki tartja benne a reményt és aki által valóban képviselve érzi magát, ez pedig nem más, mint Nicu Ștefănuțát, az EP alelnöke. Ștefănuță, amellett, hogy évek óta nyíltan képviseli az LMBTQ-közösség érdekeit EU-szinten, a Budapest Pride-ra érkező delegációt is vezette, fotózkodott Karácsony Gergellyel és utólag is kiállt a budapesti főpolgármester mellett, amikor vádat emeltek ellene.

Pride egy olyan környezetben, ahol a villanyoszlop is katolikus

Ezután a beszélgetésünk áttért a Pride-ra. Felvetettem Abigélnek, hogy azok, akik kritikusak vagy éppen ellenségesek az LMBTQ közösséggel, ennek okaként leggyakrabban a Pride felvonulást jelölik meg, mondván, hogy minek kell nekik mindezt látni? A Látható korábban kiállt a nagyváradi Pride felvonulás mellett is, amely egy darabig úgy tűnt, ellehetetletlenül a helyiek ellenérzései miatt és a kolozsvári rendezvényen is részt vesznek évről évre.

Abigél szerint nem mindegy, hogy melyik Pride-ról beszélünk egy nyugat-európairól vagy egy kelet-európairól.

Úgy látja, Romániában a felvonulásnak egyértelmű tétje van: a Pride elsősorban békés kiállás a láthatóság és az elfogadás mellett. Éppen ezért félrevezetőnek tartja azt a retorikát, amely a gyerekek védelmére hivatkozva próbálja megkérdőjelezni a rendezvény jelentőségét, mondván, mennyire káros, hogy a gyerekeknek ezt kell látniuk.

Arra hívja fel a figyelmet, hogy a Pride időpontját hónapokkal korábban bejelentik, a rendezvény nyilvános, ezért szerinte mindenkinek lehetősége van eldönteni, szeretne-e ott lenni vagy sem. „Ha valaki nem akar ott lenni, és nem akarja, hogy a gyereke ezt lássa, megteheti, hogy abban az időpontban máshol van” – fogalmazott.