Politológus: A Fidesznek nem a szavazatgyűjtés a célja Erdélyben, hanem a függési viszony megerősítése

A Fidesztől eltanult, centralizált kampánygépezet segítségével gyűjti a levélszavazatokat az RMDSZ Erdélyben, miközben a magyar kormánypártnak nem is annyira a szavazatszerzés, hanem a klienteláris, függési viszony megerősítése a célja – mondja Toró Tibor politológus, a Sapientia EMTE oktatója. Interjúnkban az erdélyi magyar elit „összefideszezéséről” beszél a szakember, és azt is elemzi, hogy miért nem lett átütő hatása annak, hogy Orbán kiállt a magyarellenesség jelképének számító George Simion mellett, mi lehet a következménye annak, hogy az RMDSZ az Európában különutas politikát folytató Orbán és az európai mainstreamhez közel álló román kormánypártok között egyensúlyoz, és miért nem lenne jó az erdélyi társadalomnak, ha a Tisza kormányra kerülése esetén a magyarországi támogatások elosztását az RMDSZ-re bízná az új kabinet.

Igen, érdemes a kontextussal indítani. 2022-ben a magyar választási kampányra még úgy fordultak rá az erdélyi szereplők, hogy az RMDSZ-nek volt ellenzéke. Ez azt jelentette, hogy az erdélyi szervezetek a választásokon lojalitáskompetícióban voltak: versengtek abban, hogy mennyi szavazatot gyűjtenek. Ez a verseny az RMDSZ-en belülre is jellemző volt, hiszen a különböző helyi aktorok más-más intenzitással kampányoltak. A magyar választás számháborúvá változott, ahol minden politikai aktor nyilvánosan kommunikálta, hogy mennyi szavazatot juttatott el a konzulátusra.

2022 után a Fidesz megvonta a támogatást a kisebb pártoktól, az RMDSZ pedig egyedül maradt a terepen. Ennek nem direkt következménye az, amit most tapasztalunk. Amit most látunk a kampányban, az inkább azzal van összefüggésben, hogy ellentétben 2022-vel, most az RMDSZ központosította a kampányát és legfelsőbb szinten kommunikál. A választással kapcsolatban Kelemen Hunor is megszólal, ő mutatja az irányt, és nyíltan a Fideszre való szavazásra biztatja az erdélyi magyarokat. Ez fontos váltás 2022-höz képest, habár az üzenetek ugyanezek voltak akkor is, de nem egy központosított stratégia részeként jelentek meg, a kampány decentralizáltan működött, inkább a helyi szereplők fogalmazták meg az üzeneteket. A centralizált RMDSZ-es kampány-kommunikációs gépezet mellett idén a kisebb pártok képviselői nem tudnak olyan átütő erővel megjelenni a kampányban, még ha meg is próbálják újraéleszteni a lojalitási versenyt. Ilyen próbálkozás például Kulcsár-Terza József egészen szürreális nyílt levele Zelenszkijnek.

Egy utolsó említésre méltó különbség a ‘22-es és a ‘26-os kampány között, hogy az a típusú kommunikációs platformosodás, amit Magyarországon a Megafon képvisel, átszivárgott Erdélybe is: megjelent több olyan influenszer vagy portál, amely nyíltan a Fidesznek kampányol. Ez a nyilvános online teret is átalakítja, hiszen hozzánk is begyűrűzött a Magyarországon már majdhogynem megszokottá vált agresszív megosztó diskurzus.

Ez a központosított, nagyon erős kampánykommunikáció már a 2024-es EP választáson is jellemző volt az RMDSZ-re, ezért inkább azt gondolom, hogy a Fidesz kampány-kommunikációs technikáit már akkor elsajátították, és azóta minden választást hasonlóan építenek fel.

Az érdekessége ennek az egésznek az, hogy a Fidesznek nincs feltétlenül szüksége arra, hogy a határon túl kampányoljon. Sőt, bizonyos szempontból a határon túli magyarok támogatásának hangsúlyozása akár ronthatja is az esélyeit Magyarországon, hiszen az ő szavazóik között is vannak olyanok, akik nem nézik a legjobb szemmel azt a nemzetpolitikát, amit folytatnak. Az erdélyi kampány és az erdélyi magyar elit kiállása nem is mobilizációs kérdés, hiszen a választani akaró erdélyi magyarok túlnyomó része rájuk fog szavazni és ebben megfelelően motiváltak is. Ennek a nagyon erős határon túli kampánynak tehát nem a szavazatgyűjtés a fő célja, hanem inkább a klienteláris, függési viszonyoknak a megerősítése és az esetleges „átállás” ellehetetlenítése.

A választási évad elején, szeptemberben azt mondtam, hogy alapvetően az erdélyi elitnek nincs B terve arra vonatkozóan, hogy mi fog történni, amennyiben mégsem a Fidesz nyer. Fél évvel később azt láthatjuk, hogy a B terv továbbra sem alakult ki, sőt mi több, a Fidesz mindent megtesz annak érdekében, hogy megnehezítse a „kiugrást” egy esetleges kormányváltás esetén.

Az elmúlt hónapokban a magyar kormánypárt teljes pályás letámadást indított Erdélyben és megpróbálja az erdélyi magyar elit minél nagyobb részét magához szorítani, „összefideszezni” és tőlük valamilyen lojalitási nyilatkozatot kikényszeríteni.

A politikai pártok a Szili Katalin miniszterelnöki főtanácsadó által kezdeményezett Egyeztető Kerekasztal keretén belül álltak ki a jelenlegi magyar kormány mellett, a fideszes politikusok egymás kezébe adják a kilincset az Erdélyi Református Egyházkerület vezetőinél és más intézmények képviselőinél, a március 15-i megemlékezéseken pedig azt láthattuk, hogy majdnem minden helyszínen megjelentek a magyarországi kormánypárt politikusai.

Egy olyan helyzetben, amikor a független közvélemény-kutató cégek egyöntetűen kormányváltást prognosztizálnak, ez az egész kicsit olyan, mintha a Fidesz arra törekedne, hogy a környezetében minél több embert „megfertőzzön”, tudva azt, hogy azok vele együtt fognak karanténba kerülni. Egy kormányváltás esetén így ezeknek a szereplőknek nehezebb lesz bármiféle bizalmi viszonyt kialakítani az új kormánnyal, még akkor is, ha a Tisza Párt ismertebb emberei hangsúlyozták, hogy nem szeretnének radikálisan változtatni a nemzetpolitikában.

Ez lesz a negyedik választás, amin az erdélyi magyarok részt vesznek. Választásról választásra fokozatosan nőtt a választási névjegyzékbe regisztráltak száma, 2026-ban viszont ez mindössze 42 ezer új szavazót jelentett. Erdélyben körülbelül 311 ezer regisztrált szavazó van, 2022-ben olyan 290 ezren, 2018-ban pedig 200 ezren voltak. Ez azt jelenti, hogy a növekedés Erdélyben is lelassult.

A szavazók választói preferenciájáról nem rendelkezünk nyilvános közvélemény-kutatási eredményekkel, csak az RMDSZ közölt erről számokat. Az elmúlt három választáson a Fidesz 93-95 százalékos eredményt tudhatott magának, ami 1 és 3 közötti mandátumszámot jelentett a jelenlegi kormánypártnak.

Az, hogy idén hány mandátumot hoznak a határon túli szavazatok, négy dologtól függ: attól, hogy mekkora a magyarországi választási részvétel, mennyire lesznek szoros eredmények a választókörzetekben, hány százaléka lesz a levélszavazatoknak érvénytelen, valamint hogy milyen erős lesz a Tisza támogatottsága azok körében, akik levélben szavaznak. Az előrejelzések alapján úgy gondolom, hogy most is túlnyomó Fidesz többségre számíthatunk, még akkor is, ha a Tisza támogatottsága magasabb lesz, mint az ellenzék támogatottsága az elmúlt választásokon. Emellett várhatóan csökkenni fog az érvénytelen szavazatok aránya is, hiszen a kampányban nagy hangsúlyt fektettek a szavazás módjának tisztázására. Tehát a levélszavazatok várhatóan idén is egy-két plusz mandátumot hoznak a Fidesznek.

Az erdélyi magyaroknál a 2004-es népszavazás óta rögzült, hogy kik a „jók” és kik a „rosszak” a magyar politikában. Elképzelésük szerint Orbán Viktor és a Fidesz képviseli a „jó oldalt”, a nemzeti oldalt, amely tenni akar a határon túli magyarok megmaradásáért, mindenki más pedig a „rossz oldalon” áll. A Fidesz pedig megpróbálta ezt a szembenállást fenntartani, függetlenül attól, hogy ki van az ellenzéki oldalon és az mit gondol a határon túli magyarokról. A Fidesz kommunikációjában mindenki más nemzet- és határon túli-ellenesként jelent meg. Ezt a dichotómiát az erdélyi magyarok is nagyon könnyen magukévá tették. A választási kampány pedig tovább hiszterizálta a közbeszédet ebben a kérdésben, hiszen itthon is érzi mindenki, hogy először jött létre olyan helyzet 2010 óta, amikor megtörténhet, hogy nem a Fidesz marad kormányon.

Orbán tihanyi beszéde után a Tiszának voltak olyan próbálkozásai, amivel megpróbálták megtörni a Fidesz hegemóniáját – Magyar Péter nagyváradi menetelése, a nagyadorjáni tábor – azonban ezek nem arattak osztatlan sikert a határon túli magyarok körében. Ezután az elmúlt időszakban mindössze pár nyilatkozat látott napvilágot, amelyben elmondták, hogy nem tervezik megszüntetni a jelenleg működő intézményrendszer támogatását.

A határon túli kérdés tematizálása azonban belpolitikai kérdés is. A fentebb említett dichotómia nem csak a Fidesznek felelt meg, hanem a DK-nak is. Gyurcsányék beleálltak ebbe a szembenállásba és saját magukat anti-nacionalistának, a határon túli magyarok szavazati jogát elutasító pártnak építették fel. Ez az elmúlt választásokon elég volt ahhoz, hogy a DK legyen az ellenzék legmeghatározóbb pártja és maga alá kényszerítse a többieket.

Ezzel szemben a Tisza egy teljesen más utat próbált bejárni. Egyrészt elhatárolta magát az úgynevezett óellenzéki pártoktól, másrészt pedig ezzel párhuzamosan megkérdőjelezte a Fidesz kizárólagosságát a nemzeti szimbólumok uralása terén. Amikor a Tisza színre lépett, az első szimbólum, ami visszahódított a Fidesztől, a magyar zászló volt. Ha olyan távolról nézzük a Tisza és a Fidesz rendezvényeit, hogy nem látszanak a pártok jelképei, akkor azt láthatjuk, hogy mindkét rendezvényt a magyar zászló és a hozzá köthető szimbólumok dominálják. Ebben a kontextusban a határon túli magyarok is nemzeti szimbólumként értelmezhetőek. Míg az MSZP és a DK a zászló és a kokárda mellett a határon túli magyarokról való beszéd meghatározását is átengedte a Fidesznek, addig a Tisza azt üzeni, hogy már nem csak a Fidesz az, aki ezeket a szimbólumokat használhatja, nem ő az egyetlen, aki ezekről a kérdésekről beszélhet.

Van még egy fontos elem, ami közrejátszott abban, hogy hogyan beszél a Tisza a határon túliakról. Habár nemzeti szimbólumként fontos volt, a határon túli magyarok kérdését mégsem hangsúlyozhatta túl. A Tisza-tábor aránylag megosztott a határon túliak megítélésében. Szavazóik sokfélék: mögéjük sorakozik fel majdnem mindenki, aki az Orbán-rezsim ellen szeretne szavazni, a kiábrándult jobboldali szavazóktól – akiknek fontos a határon túli magyarok támogatása –, egészen azokig a baloldaliakig és liberálisokig, akik esetleg ellenzik a határon túli magyarok szavazati jogát. A határon túli magyar kérdés túlzott tematizálásának befelé akár romboló hatása is lehetett volna.

Orbán tihanyi beszéde, valamint a Fidesz hallgatása a Beneš-dekrétumok ügyében mégis lehetőséget adott arra, hogy a Tisza úgy nyilvánuljon meg a határon túli magyarok védelmében, hogy ez összehozza a szavazótáborát, hiszen a határon belüli és határon kívüli populista jobboldali nacionalizmusok összeborulása ellen tudott felszólalni.

Erdélyben azonban nem sikerült átütő sikert elérni. Egyrészt azért, mert aránylag szűk volt az a kommunikációs platform, ahol üzenni tudtak, másrészt pedig azért, mert a tihanyi beszéd után nagyon hamar megszületett egy olyan kognitív disszonanciát feloldó narratíva az erdélyi magyar közbeszédben, amely felmentette Orbán Viktort a felelősség alól. Sokan úgy magyarázták Orbán Simion melletti kiállását, hogy a magyar miniszterelnök ezt „miattunk tette”, hogy Simion győzelme esetén tárgyalási alapja legyen az „erdélyi magyarok védelmében”.

Amiről viszont érdemesebb beszélni, hogy a tihanyi beszéd milyen törésvonalakat eredményezett az elit szintjén. A tavaly nyáron még úgy tűnt, hogy a Fidesz hegemóniája repedezett, egyesek ténylegesen csalódtak Orbánban és elindul valamiféle mozgolódás vagy alternatívakeresés. A politikai osztály szintjén azonban úgy tűnik, hogy elég hamar megszületett a döntés, hogy mindentől függetlenül a Fidesszel kell menni. Nem tudom, mi zajlott le az RMDSZ-en belül ebben a kérdésben, meg talán nem is mérvadó, de azt láthattuk, hogy a tihanyi beszéd után úgy döntöttek, hogy maradnak a Fidesz mellett és a geopolitikai és magyarországi belpolitikai és társadalmi változások ellenére nem akartak vagy nem tudtak már ezen változtatni.

Strukturális szinten tehát nem történt változás, viszont úgy tűnik, az elmúlt hónapban aktivizálódott az erdélyi magyar értelmiség egy szűk része. Összehasonlítva a négy vagy nyolc évvel ezelőtti helyzettel, mintha többen lennének azok, akik hangot adnak ellenzékiségüknek. Az elmúlt választásokon ezek az emberek inkább nem szavaztak, nem érezték saját ügyüknek a választást, a Fideszt támogató, vagy a Fideszhez lojális szavazók voltak aktívak.

A kritikus megszólalások azt jelzik, hogy az erdélyi társadalomnak a Fidesz-kritikus szegmense is valamelyest mobilizálódik, de ez persze nem jelenti azt, hogy az Erdélyből jövő levélszavazatokban nem lesz masszív Fidesz-többség, viszont az elmúlt választásokon tapasztalt 93-95 százalékos eredmény sem várható.

Úgy tűnik, hogy ez a kérdés kulcseleme lesz a magyar választásoknak. Paradox módon, miután mindenki arra számított, kormányközeli körökben legalábbis, hogy Trump győzelme erősíteni fogja Orbán stratégiai pozícióját, ez visszaütött. Trump kiszámíthatatlan és agresszív Európa-ellenes politikája elindított egy blokkosodást az Európai Unióban, amibe már nem fér bele az a típusú különutasság, amelyet Orbánék gyakoroltak. A Fidesz orosz kapcsolatai biztonsági kérdésként kereteződtek újra.

A mi szempontunkból ez azért fontos, mert úgy tűnik, ez a szekuritizációs narratíva a román nyilvánosságban is erősödik, és ennek egy lehetséges következménye lehet, hogy a magyar kormánytól függő intézmények működése veszélybe kerül. Itt leginkább az MCC-re gondolhatunk, melynek meglebegtetett orosz kapcsolatairól már a múlt hónapban cikkezett a román sajtó, de akár az RMDSZ pozícióját is gyengítheti, amennyiben az RMDSZ és Orbán kapcsolata egy ilyen szekuritizációs prizmán keresztül kerül értelmezésre. Középtávú következményként akár az is megismétlődhet, ami 2023-ban történt, amikor gyakorlatilag az Orbán Viktorral való kapcsolata miatt került ki az RMDSZ a kormányból, de a teljes erdélyi magyar társadalom, kulturális és oktatási intézményeink is megérezhetik ezt.

Nem látom, hogy az RMDSZ-en belül milyen vita van erről a kérdésről, de kívülről az látszik, hogy az RMDSZ arra számít, hogy ezt a két kapcsolatát szét tudja választani. Az RMDSZ-ben nagy hagyománya van a kettős beszédnek: egyet mondtak az erdélyi magyaroknak és mást képviseltek a román politikában. A Fidesz megerősödése és hangsúlyosabb erdélyi magyar penetrációja óta az RMDSZ a két világértelmezés határán táncolt: választói felé Fidesz-kompatibilis narratívát kommunikált, a romániai politikai valóságban a román liberális mainstream-mel kompatibilis véleményeket fogalmazott meg. Eddig nem volt román részről elvárás, hogy a kettős beszéden változtasson. Most megtörténhet, hogy ebben is lesz fordulat, annál is inkább, mert külügyi kérdésekben a legprogresszívebb román szereplők a legaktívabbak, akik sokkal fogékonyabbak az uniós szintről jövő, szekurtizációs diskurzusokra is.

Visszalépnék oda, hogy 2014 után, amikor megtörténik a Fidesz és az RMDSZ kiegyezése, az RMDSZ nagyon sikeresen be tudta csatornázni mind a Magyarországról, mind a Romániából jövő támogatásokat, illetve egy tanulási folyamat részeként, hangsúlyosabban átpolitizálta az addig aránylag autonómul működő társadalmi szférákat, mint például az irodalom, a színház, az oktatás, vagy a sajtó – habár ezen utóbbit a Fidesz gyakorlatilag direktben kontrollálja. Ez a folyamat most is tart, legutóbbi lépése például a Román Kulturális Alap kuratóriumának az újraszervezése, amelynek mostanra két RMDSZ-hez köthető magyar tagja is van. Ennek eredményeként az RMDSZ direkt pártpolitikai kontrollja alá kerülhetnek a kulturális források is, ugyanúgy, ahogy az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala által kiosztott támogatási források esetében ezt évek óta tapasztalhatjuk. Amennyiben a Fidesz nyer, ezek a folyamatok felerősödnek és felgyorsulnak, illetve befejeződik a kiépülése annak a rendszernek, amit etnikai autokráciának neveztünk.

Sokkal valószínűbbnek tartom azonban, hogy a Tisza nyer. A Transtelexen is olvashattunk több olyan elemzést, publicisztikát, amelyek a Tisza-győzelem esetleges következményeit vizsgálják. Ezek közül nagyon sok kizárólag az RMDSZ szempontjából vizsgálja a kérdést, és arra keresi a választ, hogy hogyan fogja az RMDSZ megoldani az átállást. Én is úgy gondolom, hogy a mindenkori magyar kormányoknak ki kell alakítania valamilyen kapcsolatot a határon túli magyar politikai szervezetekkel, tehát a Tisza és az RMDSZ között normalizálódni fog a kapcsolat. Hogy ennek lesz-e személyi következménye az RMDSZ-en belül, vagy mennyi időt fog tartani, az egy fontos kérdés.

Viszont ennél sokkal fontosabb az, hogy milyen elképzelése van a Tiszának a határon túli magyar társadalmakkal kapcsolatban. Véleményem szerint nekünk, erdélyi magyaroknak nem érdekünk, hogy a mostani autokratikus és klienteláris rendszer átmentődjön, és egy más aktorokkal működő, de továbbra is lojalitási viszonyokra épülő rendszer konszolidálódjon. Sokkal fontosabb kérdés tehát, hogy van-e akarat a Tiszában arra, hogy a demokratizálódást, amit választási ígéretében megfogalmazott, kiterjessze a határon túlra is és érdekelt-e abban, hogy segítsen a különböző szférák függetlenségének visszaállításában, illetve a civil szféra autonómiájának felépítésében a határon túl. Ebben kulcsfontosságú lenne egy áttekinthető és szakmai alapon működő támogatási rendszer létrehozása, amelyik nem csak a politikai osztályt tekinti partnerének és nem arra bízza a támogatáspolitikai döntéshozatalt. Amennyiben mégis ez történik, az a Fidesz előtti modellhez való visszatérést jelentené: a szocialista kormányok azt mondták, ti vagytok ott, ti kell osszátok a pénzt. Ennek egy olyan kontextusban, amikor az RMDSZ kiépítette a társadalom leuralását szolgáló rendszerét, a következményei rosszabbak lennének, mint ami 20 évvel ezelőtt volt. Különböző klienteláris viszonyokat támogatni nagyon kártékony hatással volt eddig is, és úgy gondolom, hogy a jelenlegi kontextusban még kártékonyabb tudna lenni.

Elsősorban azért, mert van egy elvárás a magyar társadalomban is arra vonatkozólag, hogy ezzel a kérdéssel valamit kezdeni kell. A határon túli magyarok támogatása megosztja a magyar társadalmat, sokan gondolják úgy, hogy súlyos visszaélések vannak a szavazati jog körül és a pénzek elosztásában. Ennek érdekében kiemelten fontos lenne a különböző gazdasági és egyéb támogatásoknak az átvilágítása, valamint egy olyan rendszer bevezetése, amelynek megvan mind a magyarországi, mind pedig a határon túli legitimációja. Most nem arra gondolok, hogy komolyan kell venni azokat a javaslatokat, amelyek megszüntetnék a határon túliak szavazati jogát és támogatását, de a kérdésben olyan nyugvópontra kellene jutni, amelyikkel mind a magyarországi magyar, mind pedig a határon túli magyar társadalom is egyet tud érteni.

Ez a legnehezebb kérdés, mert 2004 óta élünk ebben, amit Kiss Tamással „december 5 paradigmának” neveztünk. Különösen fontos lenne, hogy ebből kiléptessük a közösségünket. Ha belegondolunk abba, hogy 2004 óta már felnőtt és nagykorúvá vált egy egész generáció, amelyiknek nincsen semmilyen személyes emléke erről a traumáról, mégis reményteliek lehetünk. A kormányváltás esetén az egyik kulcsfeladatunk, hogy ebből a csapdahelyzetből megtaláljuk a kiutat.

Az elmúlt 22 évben volt már olyan, hogy Magyarországon nem a Fidesz volt kormányon, nem volt a Fidesz és az RMDSZ között stratégiai partnerség, és mégsem sikerült Magyarországról az RMDSZ hegemóniáját megtörni.

A kérdés szerintem inkább az, hogy létrejön-e a választásokig az erdélyi magyar társadalmon belül egy olyan ellennarratíva, amely az RMDSZ etnopolitikáját kikezdheti. Azt láthatjuk, hogy a gazdasági megszorítások megtépázták az RMDSZ hitelességét, nagyon sok támadási felületet hagyott, és létrejött a Székelyföldön egy alulról építkező közösségi cselekvőképesség. Ennek a tiltakozásnak azonban jelenleg még nincs politikai gazdája, nincs olyan alternatív szervezet, amely ennek hitelesen az élére állhatna.