A föld alatti katedrális, ami megmenti Tokiót attól, hogy elöntse a víz

Az elővárosokkal együtt 37 millió lakosú Tokió igazából nincs túl jó helyen. Miközben a várost több mint száz kisebb-nagyobb folyó és csatorna szeli át, ezek nagy része olyan lapos területen fekszik, amit már egy közepes eső után is rengeteg víz tud elárasztani. Erre jön még rá, hogy Japánban minden évben jelentős csapadékot hoz a monszunszezon, illetve az is, hogy a Tokió fölé magasodó hegyek természetes akadályt szabnak a csapadékkal teli felhőknek, így a város rengeteg folyója iszonyatosan sok csapadékvizet vesz fel. Eközben a lakosság 30 százaléka a tengerszint alatti területen él. És ha mindez még nem lenne elég, rendszeres földrengésekkel is kell számolni.

Utóbbi ellen viszonylag nehéz mit tenni, az áradásokkal viszont a lehető legmodernebb technológiát bevetve birkózik meg a város, amiben még pár évtizeddel előtt is óriási területek kerültek víz alá, ha nagyobb eső érkezett. Mostanra viszont többnyire csak a leghevesebb tájfunok idején kell áradásokkal számolni, köszönhetően a 230 milliárd jenből, vagyis mai árfolyamon majdnem 570 milliárdnyi forintból megépült Metropolitan Area Outer Underground Discharge Channelnek, Tokió nagy áradásmegelőző föld alatti csatorna- és tartályrendszerének.

A bonyolult név – ami magyarul nagyjából annyit tesz, hogy a nagyvárosi övezet külső föld alatti vízelvezető csatornája – öt hatalmas, hengerszerű víztározót, egy óriási föld alatti nyomáskiegyenlítő medencét, illetve az ezeket összekötő csatornarendszert fedi. A város központjától északra elterülő rendszer ötlete a második világháború utáni években kezdett megszületni. 1947-ben a Kathleen tájfun 1100 ember halálát okozta és 31 ezer házat pusztított el, az 1958-as Ida tájfun pedig egy hét alatt 400 milliméter esőt hozott és 1269 áldozatot követelt.

A japán kormány hamar felismerte, hogy muszáj valahogy védekeznie az időjárás okozta pusztítás ellen, ezért már az ötvenes–hatvanas években a GDP 6-7 százalékát a katasztrófák hatásainak mérséklésére és egyéb kockázati tényezők csökkentésére fordították. A tervezést viszont megnehezítette, hogy még Tokióban is többféle áradás kockázatára kellett felkészülni: gondot okozhatnak a városba érkező folyók vízgyűjtőjét érintő heves esőzések, a várost elkapó nagy viharok túlterhelhetik a metropolisz vízelvezető rendszerét, de akár egy földrengés is kárt tehet a gátakban. A folyamatosan fejlesztett védmű mára többtucatnyi gátból, víztározóból és csatornából áll. Ennek a csúcsa az 1993–2006 között, tizenhárom év alatt épült Metropolitan Area Outer Underground Discharge Channel.

Hogy pontosan mikből is áll a rendszer? Öt darab, egyenként 65 méter magas és 32 méter átmérőjű, hengeres tartályból, 6,4 kilométernyi vízelvezető alagútból és egy óriási, 18 méter magas, 177 méter hosszú és 78 méter széles víztározóból. Ebben áll az az 59, egyenként 551 tonnás betonpillér, amik miatt a víztározó kísértetiesen hasonlít a Gellért-hegy belsejében levő ivóvíztározóra, és amik miatt ez a terem előszeretettel kap olyan beceneveket, mint föld alatti szentély/templom/katedrális. Emiatt egyébként gyakran látogatott turistacélpont, de közkedvelt filmdíszlet is, japán videóklipek mellett ismerős lehet például a Mirror’s Edge videójáték egyik pályájáról vagy Az éhezők viadala: A kiválasztott – Befejező rész című hollywoodi filmből is.

A hengeres silók egyenként majdnem 50 millió liter víz befogadására képesek, a nagy tározó végén található pumpák pedig olyan erővel dolgoznak, hogy 12 másodperc alatt ki tudnának üríteni egy olimpiai méretű úszómedencét.

Amikor eső éri el Tokiót vagy a környékét, a rendszer automatikusan működésbe lép, és elkezdi föld alatti csatornákon keresztül a hatalmas tartályokba engedni a felesleges esővizet. Bár Tokió egésze normál esetben képes megbirkózni óránként 50 milliméter esővel, ezt helyenként már 65-75 milliméterre bővítették. Nem ritka viszont az óránkénti 100 milliméteres csapadék sem, ekkor jön képbe a komplex védelmi rendszer, ami képes megbirkózni a pluszcsapadékkal, felfogja azt, hogy aztán később, fékezett tempóban pumpálják ki belőle Tokió legnagyobb folyójába, az Edóba, ami könnyebben elbírja a plusz vizet.

A felesleg felfogására a nagy, hengerszerű tartályokat használják, a hatalmas föld alatti medence pedig egy plusz tárolóként szolgál, ami megtöri az esetleg túl gyorsan áramló víz lendületét, hogy az ne okozzon kárt a pumpákban, illetve átmeneti tárolásra is szolgál, mielőtt a víz az Edóban kötne ki.

A gigaberuházás egyébként 13 év alatt majdnem visszahozta az árát, az áradásokkal is foglalkozó japán földügyi minisztérium becslése szerint 2006 óta az építési költség nagyjából 65 százalékát jelentő kárt akadályozott meg a működésével. Évente átlagosan hétszer van szükség a rendszer közbeavatkozására, de 2024 júniusában négyszer is aktiválni kellett, ám a klímaváltozás miatt az évi hetes átlag biztosan nőni fog.

Ráadásul így is van már olyan tájfun, amivel a komplex rendszer sem bír el: 2023 júniusban négyezer otthon került víz alá Tokióban. Emiatt a japán hatóságok egy újabb, 37,3 milliárd jenes (92 milliárd forint) projektbe kezdtek, hogy megerősítsék és fejlesszék a város vízelvezetőit és gátjait. Eközben egyébként már javában zajlik egy másik, még nagyobb projekt – a tervek szerint 2027-ben adják át azt a 13 kilométer hosszú föld alatti csatornát, ami a Sirako és Kanda folyókból vezeti majd el a felesleges esővizet a Tokiói-öbölbe.

Felhasznált források: Reuters | BBC | Wired