Közgazdász: A szakadék szélén állunk – abszurd, hogy ez a méltánytalan csomag kell az elsősegélyhez

Bolojan bejelentette, a kormány most több adót is megemel, azt mondják: nincs más választás, különben bajba kerül az ország. Szükséges volt, de vajon jó is? Igazságos, átgondolt intézkedések születtek, vagy inkább kapkodásról van szó?

Összességében ez a csomag szükségszerű volt. Akár közgazdászokkal, akár banki szereplőkkel, makroelemzőkkel vagy a reálgazdaságban dolgozó szakemberekkel beszél az ember, mindenki egyetért abban, hogy lépni kellett. Ha a kormány tovább halogatja ezeket az intézkedéseket, annak súlyos következményei lettek volna. A piacok, az Európai Bizottság, a hitelminősítők – de még a hazai gazdasági szereplők többsége is – ott tart, hogy bármi jobb a semminél.

Ebben az értelemben a csomag a teljes passzivitásnál mindenképpen jobb. Viszont, ha azt nézzük, hogy milyen minőségű ez az adócsomag, akkor el kell mondani: gyenge. Romániának valójában egy átgondolt, hosszú távon is működőképes adóreformra lett volna szüksége. Elvileg lett is volna idő és lehetőség egy ilyen konszenzusos csomag kidolgozására, főleg úgy, hogy a jelenlegi koalíció pártjai közül három már eddig is kormányon volt.

Ehelyett most egy gyors, parametrikus beavatkozás történt, aminek célja egyetlen dolog: betömni a költségvetésen tátongó lyukat. Nyilván szerepet játszott ebben a kormányzati struktúra átalakulása, az USR bevonása, valamint az államelnök politikai pozíciói is, de ezek mellett is több jobb változatot lehetett volna találni.

Ami viszont biztos: az áfaemelést muszáj volt meglépni. A költségvetési hiányt gyorsan kellett kezelni, mert már annak a veszélye is fennállt, hogy az állam nem tudja időben kifizetni a nyugdíjakat vagy a közalkalmazotti béreket. Az áfaemelés az egyetlen olyan bevételnövelő eszköz, amely gyakorlatilag azonnali hatással bír a költségvetésre. Ezért – minden hiányossága ellenére – ez az intézkedés elkerülhetetlen volt.

Az áfaemelés a kormányon belül is komoly vitát váltott ki, hiszen az államfő kezdetben mereven ragaszkodott a 19 százalékos kulcshoz. A kritikusok – köztük a PSD-s Adrian Câciu, volt pénzügyminiszter – azt hangsúlyozzák, hogy az áfaemelés inflációt gerjeszt, csökkenti a reáljövedelmet, és aránytalanul sújtja az alacsony keresetűeket. Valóban ez a helyzet?

Ez így van, és vitathatatlan. A helyzet mostanra odáig jutott, hogy még egy jól átgondolt adóreform sem tudta volna teljesen elkerülni azt, hogy az alacsony jövedelműek is veszítsenek vele. Ha konszolidációt hajtasz végre, mindenki valamilyen szinten rosszul jár – ez a realitás.

A probléma az, hogy hiányzott a rendszerben való gondolkodás. Elvileg lehetett volna részben kompenzálni a negatív hatásokat, például egy progresszív jövedelemadóval. Ez társadalmi értelemben is elfogadhatóbbá tette volna a csomagot. Ha az alacsony keresetűek helyzete romlik – ami sajnos elkerülhetetlen –, de közben a magas jövedelműek nagyobb mértékben járulnak hozzá a terhekhez, az méltányosabb rendszer lenne, és még költségvetési szempontból is pozitív hatással bírna.

Ez a fajta kiegyensúlyozás viszont elmaradt, és ez jól mutatja, hogy ez nem valódi adóreform. Nem volt idő végiggondolni, modellezni a társadalmi rétegekre vagy akár a reálgazdaságra gyakorolt hatásokat. Ez egy gyors, technikai jellegű beavatkozás, nem strukturális átalakítás. Márpedig tankönyvi alapelv, hogy nem szabad csak egy-egy adókulcs emelésében gondolkodni, mert az egész rendszer láncreakcióként reagál.

Az áfaemelés ennek ellenére elengedhetetlen volt. Én személy szerint is úgy voltam vele, hogy jobb, ha ez legalább megtörténik, és végre meggyőzik az államelnököt, hogy ez szükséges. Ha ez elmarad, annak súlyosabb következményei lettek volna a szegényebb rétegekre is, mint az, hogy most 2 százalékponttal emelkedik a kulcs.

A kormány megadóztatja a bankokat – elsőre úgy tűnhet, hogy ez tényleg a nagy nyereségeket sújtja. De hosszú távon mit jelenthet ez a lépés, és ki fogja valójában viselni ennek a terhét?

Ez egy összetettebb kérdés. Először is: ha csak a tavalyi év banki eredményeit nézzük, akkor az emelés jogosnak tűnhet. A bankok kiemelkedően magas nyereséget termeltek, és sok gazdasági szakértő is úgy véli, hogy ebben a válsághelyzetben a pénzügyi szektornak szolidaritást kell mutatnia, és hozzá kell járulnia a közteherviseléshez. Ebben az értelemben az adóemelés érthető és akár indokolható is.

De ha egy hosszabb, mondjuk 8–10 éves időszakot nézünk, már árnyaltabb a kép. Akkor nem feltétlenül igaz, hogy a bankok kiemelkedően teljesítettek volna más szektorokhoz képest.

A nagyobb probléma viszont nem is ez, hanem a közvetett hatás: a bankok várhatóan a megnövelt adóterhek egy részét áthárítják a lakosságra és a vállalatokra. Ez történhet magasabb hitelkamatokon keresztül, vagy a banki tranzakciós díjak emelésével. Tehát politikailag lehet, hogy jól hangzik, hogy „megadóztatjuk a nyereséges bankokat”, de a valóság az, hogy ennek a költségét végső soron részben az ügyfelek fogják megfizetni.

Nem az egész terhet, de egy jelentős részét biztosan. A lakosság számára ez azt jelenti, hogy drágább lesz a hitelezés, és nőnek a bankolás költségei. Végső soron az átlagemberek pénztárcáját is érinti ez az intézkedés.

Tehát drágulnak a hitelek is?

Igen, és a banki szolgáltatások általános költségei is. Nagyon valószínű, hogy a hitelkamatok emelkednek, és a tranzakciós díjak is nőni fognak.

A jövedéki adók emelése általában célzott fogyasztást érint – mint az alkohol, dohány, üzemanyag. Ez az állam számára gyors bevételt hoz, de a hatása ismét a kiszolgáltatottabb réteget érinti erősebben. Milyen típusú közvetett gazdasági és társadalmi hatásokkal kell számolni?

Az alkohol, dohánytermékek vagy cukros italok jövedéki adójának növelésével alapvetően egyet lehet érteni. Ezeknek a termékeknek a drágulása nem okoz társadalmi kárt, sőt, az egészségügyi szempontból még indokolható is, hogy visszaszorítsuk a fogyasztásukat. Ilyen értelemben ez az intézkedés üdvözlendő.

Más a helyzet az üzemanyag jövedéki adójával. Ennek az emelése már nemcsak az autósokat érinti, hanem mindenkit, aki valamilyen formában része a gazdaságnak. Tömegközlekedés, áruszállítás, logisztika – mind mind üzemanyagot használnak. A megnövekedett költségek végső soron beépülnek az árakba, így minden termék és szolgáltatás drágulni fog. Ez pedig különösen súlyosan érinti az alacsonyabb jövedelmű rétegeket, mert ők jövedelmük nagyobb részét költik alapvető fogyasztási cikkekre.

A gond nem is önmagában az adóemelés ténye, hanem az, hogy nincs hozzá társított kompenzációs mechanizmus. Nem látni, hogy ezeket a társadalmi hatásokat hol és hogyan próbálja a kormány enyhíteni. Az adóterhek megint azokhoz kerülnek leghamarabb és legkeményebben, akiknek a legkevesebb tartalékuk van. Az amúgy is jelentősen regresszív romániai adózás most még regresszívebbé vált, miközben jelentős társadalami különbségek vannak. Ennek pedig hosszú távon súlyosabb társadalmi következményei vannak, mint gazdaságiak.

Az osztalékadó emelése, illetve a vállalati adózás jelenlegi struktúrája is kritikák kereszttüzébe került. Látsz-e ezekben az intézkedésekben valós reformszándékot, vagy inkább elvesztegetett lehetőségként értékeled őket egy átfogó, méltányosabb adórendszer irányába?

Az osztalékadó emelése első ránézésre jó üzenetnek tűnhet, hiszen azokat érinti, akik vállalkozást működtetnek, profitot termelnek, és osztalékot vesznek ki, azaz a magas jövedelműeket. Ebben lenne is logika. Csakhogy, ha megnézzük, hogy három éve még 5 százalék volt ez az adó, most pedig 16% lesz, akkor már más képet kapunk. Ez a 11 százalékpontos növekedés azt az üzenetet közvetíti a nagyvállalatoknak: ne Romániában realizáld a nyereséget.

A tőke ugyanis mobilis, főleg nagyvállalati szinten. Nem arról van szó, hogy könnyen kimutatható csalással kiviszik a profitot, hanem arról, hogy a könyvelési technikákon keresztül (részben) legálisan máshol mutatják ki a nyereséget – ott, ahol alacsonyabb az adókulcs. Így amit a kormány egyik oldalon megnyerne, azt a másik oldalon könnyen el is vesztheti. Azt üzeni a vállalkozóknak, hogy nincsen kiszámíthatóság Romániában, hisz megtörténhet simán az, hogy négy év alatt több, mint megháromszorozódik egy adó...

És közben a vállalati adórendszer reformja teljesen elmaradt, ami nagyon nagy kihagyott lehetőség. A társasági adó kulcsa ugyan maradt 16%, de a valódi problémák a leírható költségek körül vannak. A mostani rendszer torz és kijátszható. Mikrovállalatoknál egyféle adózás, normál cégek esetében a 16%-os profit adó, az 50 millió eurós árbevétel felett külön szabályozás – mindez összevissza hat. Ráadásul a költségelszámolás túl laza: cégre tankolt üzemanyag, cégre vásárolt ruhák – mind leírhatók, mert nincs érdemi szabályozás, nincs célzott ellenőrzés, és ez tömeges visszaéléshez vezet.

Ez a csomag lehetett volna egy jó alkalom a vállalati adózás rendbetételére, de ez elmaradt. Ehelyett jött az osztalékadó emelése, ami – szerintem – önmagában nem fog jelentős pluszbevételt hozni, viszont rombolja a befektetői bizalmat, és megtartja a vállalati adózásban fellelhető hatalmas torzításokat egy olyan kontextusban, amikor egy negatív gazdasági ciklussal nézünk szembe. Egy valódi, hatékony és átlátható vállalati adórendszerre óriási szükség lenne – de ebből most semmit nem láttunk.

A kormány az ösztöndíjrendszer átalakítását is bejelentette, az érdemösztöndíjakat szűkítené, a szociálisakat pedig szigorúbb kritériumokhoz kötné. Emellett nőne a pedagógusok óraszáma is. Hogyan látod ezt a kettőt – akár gazdasági, akár tanári szemmel? Mik a pro és kontra érvek?

Tanárként nyilván nem fogom elárulni a sajátjaimat, úgyhogy itt inkább a kontra érveket emelném ki. Romániában talán a legnagyobb azoknak aránya, akik kiesnek az oktatási rendszerből. A 0. osztályt kezdőknek körülbelül kevesebb, mint harmada jut el egyetemre. Egy tanult ember általában (még akkor is, ha nem a legkiválóbb a szakmájában) társadalmilag nagyobb mértékben járul hozzá a társadalom jólétéhez, mint egy kevésbé tanult. Az oktatás tehát az egyik legnagyobb pozitív externália, azaz az egyéni hasznoknak sokszoros társadalmi multiplikátora van. A közjó tehát megkövetelné, hogy minnél több embert minél hosszabb ideig tartsunk az oktatási rendszerben. Ennek egyik lehetősége éppen az ösztöndíjak. Képmutatónak érzem azt az érvelést, hogy nem lehet érdem-ösztöndíj az, amit a diákok 30%-a megkap. Rendben, nevezzék át. Vagy ha kivezetik akkor helyette adjanak egy világos megoldást, hogy hogyan lehet másképp a rendszerben tartani a diákokat.

Az egyik legvitatottabb pont az volt, hogy a 3000 lej feletti nyugdíjak esetében 10 százalékos egészségbiztosítási járulékot kell fizetni a 3000 lej fölötti részre. Sokan felvetették, hogy ezek az emberek már egyszer befizették ezt a hozzájárulást aktív korukban. Ez valóban igazságos megoldás?

Az egészségügyi biztosítási rendszer Romániában nagyon kusza, és gyakorlatilag mindenki biztosított benne, akkor is ha nem fizet be. Ennek átalakítása tehát több mint indokolt, de itt is hiányzik a rendszerszemlélet. El tudnám fogadni a járulékkötelezettséget 3000 lej feletti nyugdíjak esetében, ha ez nem egy elszigetelt és önmagában értelmetlen intézkedés lenne.

Látsz arra esélyt, hogy a mostani csomag után egy későbbi szakaszban még korrigálják, pontosítják az intézkedéseket? Lehet még javítani ezen, ha már most nem történt meg a strukturális reform?

Őszintén szólva, azt nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy egy ilyen négypárti koalíció valódi, mély szerkezeti reformot vigyen véghez. Az viszont elképzelhető, hogy ha a kormány nyakán lazul kicsit a hurok – mondjuk enyhül a nemzetközi nyomás vagy stabilizálódik a piacok bizalma –, akkor hallgatni fognak a vállalkozói szövetségek és szakmai szervezetek ajánlásaira. Ezek a szervezetek már most is elmondták, hogy lehetne úgy több adót szedni, hogy nem a kulcsokat emeljük, hanem az adóalapok meghatározását tesszük tisztességesebbé és átláthatóbbá.

Szóval strukturális reformot nem várok. De azt igen, hogy még jönnek technikai korrekciók. Most mindenáron azt kell bizonyítaniuk az Európai Bizottságnak és a piacoknak, hogy csökkenő pályára áll a költségvetési hiány. A 7 százalékos cél idénre már eleve irreális volt, de ha 8–8,5% környékén maradunk, az már pozitív üzenet lenne. Ez önmagában is egy kis megnyugvást hozhat, noha az idénre vágyott 8%-os hiány is rettentően magas, ezt kell majd a következő 6-7 évben 3% alá szorítani.

És ha a bizottság és piacok megnyugtatása, akkor valószínűleg tovább fognak dolgozni a rendszer finomhangolásán. De nem egy nagy, átfogó reformra kell számítani, hanem inkább kisebb alrendszerek szintjén, fokozatosan, lassan, részben szakmai nyomásra, részben kényszerből. Nehéz lesz. Nagy kihagyott ziccer volt ez.

Többen azt mondják, hogy ez a csomag valójában egy klasszikus fűnyíróelv: mindenhonnan elvesz ahelyett, hogy célzott, igazságos és hatékony beavatkozások történnének. Te is így látod? Jogos ez a kritika?

Hogy mondjak valami jót is: azt mindenképpen helyesnek látom, hogy Bolojan felvállalta azt, hogy az államaparátus költségein is csökkentenek (erről itt kevesebbet beszéltünk, de van egy erős ilyen pillér is). A központi kormányzathoz tartozó sok bizottságot, tanácsot, a politikailag kinevezettek sokaságától el fogja venni a meg nem érdemelt privilégiumok egy részét. Az önkormányzatok esetében is hatalmas fekete lyukak vannak, sok olyan önkormányzat van, ami saját éves bevételéből kevesebb mint egy hónapig tudna működni. Ez számunkra kényes kérdés, de ezzel is kezdeni kellene valamit, és erre is van politikai akarat, itt majd az RMDSZ-nek lesz fontos feladata, hogy ez úgy történjen meg, hogy kisebbségi érdekeket ne sértsen.

A bevételi oldal, amiről fennebb beszéltünk hozni fogja szerintem a most sürgősen elvárt bevételnövekedést, de valahogy úgy sikerült ezt összerakni hogy egyszerre lett méltánytalan és kevéssé hatékony is. De mégegyszer: most ez is ezerszer jobb a további halogatásoknál. Ezt a keserű pirulát most le kell nyelje a társadalom minden tagja, én a kövéreknek nagyobb dózist adtam volna belőle, míg a csontsoványaknak kevesebbet, de nem így lett.