Stefano Bottoni: Orbánék békepárti mesét csináltak ’56-ból, Erdélyben pedig még mindig nem tudjuk, mi miért történt

Amikor az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásairól beszélünk, elvitathatatlan az a munka, amelyet Dávid Gyula, Tófalvi Zoltán vagy Benkő Levente elvégeztek: csoportos pereket, egyéni sorstragédiákat tártak fel, tettek ismertté és mentettek meg a felejtéstől. Ám az igazi szemléletmód-váltást és áttörést Stefano Bottoni kutatásai hozták el. Ő volt az, aki a tényfeltáráson és eseménytörténeti leírásokon túllépve valódi történeti tézist fogalmazott meg. Nem csak leírta a megtorlást, hanem megmutatta annak mechanizmusait és politikai célját is. Azt, hogy a bukaresti hatalom miként használta fel a budapesti eseményeket saját hasznára és a kisebbségi társadalom gerincének megtörésére. A firenzei egyetemen tanító olasz-magyar történész szerint ugyanis a bukaresti hatalom számára ’56 nem egy elfojtandó veszély volt, hanem a legfőbb államépítő ürügy: a magyar autonómia felszámolásának és a Ceaușescu-féle nemzeti-kommunizmus megágyazásának a mesterterve.

Kifejezetten nem akartam ’56-ozni. Amikor a Magyar Autonóm Tartományt (MAT) és az ötvenes évek megértése érdekében elkezdtem a CNSAS-ban (Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács – szerk. megj.) kutatni, az érdekelt, hogyan lakták be az emberek a diktatúrát: az együttműködés, a túlélés, a rendszerbe simulás. A MAT pontosan erről szólt, és emiatt nem tetszett ez a téma egyeseknek, nem volt ínyükre ez az egész felvetés. A 89-es fordulatot követően ugyanis mindenki igyekezett tisztára mosni és eltávolítani magát a kommunista múlttól: hirtelen úgy festett a dolog, mintha senki nem lett volna kommunista, senki nem lett volna párttag, és az égvilágon senki nem működött volna közre a Ceaușescu-féle államgépezetben. Ez persze kényelmes fikció, amit az emberek utólag kitalálnak maguknak, a tartomány hétköznapjai viszont egészen mást mutattak.

Aztán 2003 és 2004 között – nagy nehezen, mondhatni az elsők között – bebocsátást nyertem a CNSAS-ba, és elég mélyre ástam magam a Marosvásárhelyen őrzött MAT-pártbizottsági iratokban is. Ott kellett rájönnöm, hogy ’56–’57 után valami elképesztő dolog történik. Tudtam én a megtorlásokról korábban is, csak nem foglalkoztatott igazán. Nem az volt a célom, hogy aprólékosan felrajzoljam a pereket, és lajstromba vegyem, hogy XY tíz évet kapott, a másik tizenötöt, aztán hova vitték őket – hiszen ezeket a családi drámákat a túlélők visszaemlékezéseiből, Tófalvi Zoltán, Benkő Levente vagy Dávid Gyula és Páskándi Anna kutatásaiból részben már ismertük. Engem az döbbentett meg, ami a forrásokból összeállt: miközben Romániában, Erdélyben a szó klasszikus értelmében nincs ’56 – nincsenek tömegtüntetések, nincs látványos fegyveres harc, egyedül Temesváron van egy kétnapos utcai mozgolódás, amit úgy számolnak fel, hogy még lőniük sem kell, mert nem éri el a kritikus tömeget –, mindezzel szemben kapunk egy több tízezer embert közvetlenül sújtó, brutális politikai megtorlást. Ráadásul ez nem egy szimpla bosszúhadjárat volt, hanem egy kőkemény államépítő megtorlás, amivel a román kommunista rendszer felépítette és legitimálta önmagát.

Mi volt a valóságban az erdélyi ’56? Mert a köztudatban még mindig úgy él, mint egy hősi pillanata Erdélynek, mint egy olyan alkalom, amikor az erdélyi magyarok a magyarországi forradalmárok mellé álltak, és ez váltotta ki a megtorláshullámot. Történelmileg megállja ez a helyét?

Ebben a formában nem állja meg a helyét, a magyarországi forradalom híre nagyon átszűrten futott át a társadalmon: volt egy vékony réteg – diákcsoportok Temesváron, Kolozsváron, valamennyire Marosvásárhelyen, vagy a határhoz közeli Nagyváradon –, amely tisztában volt a pesti eseményekkel, szimpatizált velük, és szeretett volna valami hasonlót. Ennyi. De nem voltak barikádok, nem dördültek fegyverek; Temesváron két nap alatt felszámolták az utcai megmozdulást anélkül, hogy lőniük kellett volna, mert nem érte el a helyzet a kritikus tömeget. Embereket a semmiért ítéltek el: Páll Lajos költő és festőművész egy versért kapott éveket. Nem lőtt senki, ki se mentek az utcára, mégis brutális börtönbüntetéseket szabtak ki. Egy olyan megtorláshullámról beszélünk, ami nemcsak a vádlottakat vitte el, hanem komplett családokat tett földönfutóvá, zárt ki az egyetemekről, telepített ki a Bărăganba.

A megtorlás mérete és kegyetlensége nem az erdélyi cselekedetekre adott arányos válasz volt. Ez egy államépítő megtorlás volt. A Gheorghiu-Dej-féle kommunista rendszer ekkor építette fel a saját nemzeti legitimációját. Előbb kiszolgálták a kádári konszolidációt – Nagy Imréék snagovi lehallgatásával, a per előkészítésével, majd Kádárék 1958-as romániai vonatoztatásával, ahol Marosvásárhelyen gyakorlatilag elismertették a határokat, és a helyiek joggal érezhették úgy, hogy Budapest cserbenhagyta őket. Ezzel párhuzamosan elérték a szovjet csapatok 1958-as kivonását, majd lendületből lefejezték a magyar autonóm intézményeket, ami végül a kolozsvári Bolyai Egyetem 1959-es erőszakos beolvasztásába torkollott, ahol már a fiatal Ceaușescu vezényelte a terepet.

Ismétlem, nem a magyar forradalom melletti kiállás váltotta ki a terrorhullámot, hanem a bukaresti vezetés használta fel ’56-ot tökéletes ürügyként arra, hogy a román nemzetállam centralizálását végigvigye, és megmutassa a magyaroknak: itt nem ők vannak otthon, csak megtűrt vendégek.

Elővették a „voltakat”, fost exploatator, ahogy fogalmaztak: a régi kizsákmányoló osztályt, az egykori jobboldaliakat. Miért kellett lecsukni Noicát meg a körét ’58-ban? Mit csinált Noica ’56-ban? Nem osztott röplapot, nem szervezkedett, de kategória volt, és a rendszer úgy döntött, ideje a potenciális ellenséget likvidálni. Ugyanez ment végbe a zsidósággal szemben is: amikor 1958 elején, hat év szünet után megnyílt az emigráció lehetősége, közel százötvenezer ember iratkozott fel a kivándorlási listára. A pártvezetés teljesen felháborodott: hogy képzelik, miért akarnak elmenni innen? Rosszabbak vagyunk, mint Antonescu? Az országot elhagyni akarók szerint igen, mert a polgárság szétverése után – akiket magánpraxistól, bolttól megfosztva akartak kényszerrel proletarizálni – elindult egy durva cionistaellenes rosta a pártapparátusban is, és jöttek a kirakatperek. Ugyanez zajlott a németekkel a brassói íróperben. Romániában a személyi igazolványban fel volt tüntetve a nemzetiség, hogy zsidó, magyar vagy német kisebbségről van-e szó, és ’58–’59-ben élet-halál kérdésévé vált, hogy ki micsoda.

Visszatérve a megtorlásokhoz: tudjuk egyáltalán, hogy kik tették ki a politikai elítéltek zömét? Nem az értelmiség, nem a nagy nevek. A legtöbb politikai elítélt a kollektivizálás ellen lázadó, egyszerű román paraszt volt, főleg a Regátban és Moldvában. Több ezer kisembert csuktak le hosszú évekre, mert tiltakoztak, nem akarták, hogy elvegyék a juhaikat meg kevés földjüket.

Erdélyben pedig mindezt megfejelték a politikai hisztériával. ’58–’59-ben röpködtek a tíz-tizenöt-húsz éves ítéletek, még halálos büntetések is nevetséges vétségekért. Csak fel kell lapozni az akkori sajtót az Arcanumon: a Vörös Zászlót, az Igazságot, az Előrét. Nézzük meg például a csíkszentdomokosi káplán, Sánta Antal perét ’58 karácsonyán: miközben köztudott, hogy Márton Áronról termelte a román állambiztonság a legtöbb aktát a története során, a közvetlen környezetét úgy próbálták megsemmisíteni, hogy a papot kislányok szexuális zaklatásával vádolták meg. És ezt tudatosan magyarul terítették a sajtóban, a székely parasztságot célozva, hogy morálisan mocskolják be az egyházat, és meggyőzzék a szülőket, hogy Márton Áronék veszélyesek a társadalomra nézve.

Ez mind benne van a romániai ’56-ban. Ezért nem szabad ezt leszűkíteni néhány kolozsvári diák kiállására: ez a társadalom gerincének szisztematikus megtörése volt, ami a mai napig nincs szisztematikusan feltárva.

A romániai viszonyokat egyszerűen nem lehet összevetni a kádári internálással: Magyarországon sosem volt igazi Gulág, Recsk nagyon messze volt attól. A román valóság viszont kicsiben, balkáni formában kísértetiesen másolta Szibériát vagy a sztyeppét. Richard Wurmbrand vagy Visky András történetei, a testi elpusztításnak ez a foka csak itt létezett. Ott van a monarchiás múltú szamosújvári börtön, ahol a fogva tartottak több ezer fős lázadását géppuskával verték le, majd az egész társaságot – Páskándi Gézát és a többieket – átvagonírozták a Duna-deltába vagy a Brăilai-nagyszigetre. És egy érdekes adalék: Szamosújváron a börtönőrök jó része széki volt, magyarok őrizték a magyarokat, mégis alig tudunk erről a mikrotörténetről valamit.

A kíméletlenség a helyi rendszerből fakadt, de a nagypolitikai logikát nem lehet csupán Bukarestre szűkíteni. Látni kell, hogy Bulgáriában még annyi ’56 sem volt, mint nálunk, egyetlen diák sem ment utcára, mégis brutális tisztogatás indult ’57 után, és ott is azonnal rárontottak a török kisebbségre. Miért? Mert ’45 után a szovjetek rájuk kényszerítették a jelentős, 10–15 százalékos kisebbségek elismerését, de amint Hruscsov ’58-ban kiadta az orosz nyelvet védő, központosító iskolatörvényét, a csatlósok rögtön kapcsoltak. Ha Moszkvában lehet a birodalmi nyelvet tolni és visszaszorítani az ukránt, akkor Bukarest és Szófia is zöld utat kap a nemzetiesítésre, a kisebbségek erőszakos beolvasztására. A Bolyai Egyetem 1959-es bekebelezése és az iskolák összevonása e nélkül a szovjet hátszél nélkül sosem történhetett volna meg; ’56 egyszerűen egy tálcán kínált ürügy volt a nemzetiesítésre.

Van a történetnek egy másik oldala is: sokakat azok közül, akik éveket húztak le a Deltában, aztán visszatértek a civil életbe, a Securitate beszervezett a besúgói hálózatába.

Az államapparátus ’56-ra többek között azzal reagált, hogy rájött: sokkal intenzívebben be kell vonnia a lakosságot az állambiztonsági és megelőző munkába. Egyszerűen több forrásra, ügynökre, együttműködőre volt szüksége, és elkezdte megkeresni az embereket – nem kis részben a börtönviselt, ’56-os múlttal rendelkezőket. Terhelt, nehéz történet ez, és húsz év után az ember már bölcsebb: nem a hibáztatás a lényeg, senki felett nem kell pálcát törni. Ez egy szörnyű élethelyzet volt, ahol három-négy-öt, vagy akár hét év börtön után az ember kapott egy olyan ajánlatot, hogy lehet így is élni, meg úgy is élni. Nem tudok azon csodálkozni, hogy egy részük úgy döntött, inkább a békességet, egy kis nyugalmat próbál magának meg a családjának biztosítani.

Csakhogy ennek ára volt: ez akaratlanul is összepiszkítja ’56-ot. Gondoljunk például Varró Jánosra, aki aztán kemény emberként még húsz-harminc évig csinálta ezt külföldről is, miközben ő volt „a nagy ’56-os”. Benne volt valamiben, kapott érte húsz évet, leült belőle hatot – és csak azért nem ülte le mind a húszat, mert jött a ’64-es közkegyelem –, de utána beállt.

Ez egy kettős törésvonalat hozott. Egyfelől megindult a román kommunizmus nemzetiesítése, másfelől egy mély társadalmi, lélektani törés állt be az erdélyi magyarságon belül. A MAT gerince ekkor tört meg igazán. Az autonóm tartomány magyar kommunistái ’56–’57-ig azt hitték, hogy otthon vannak, és azt csinálnak, amit akarnak. ’57–’58 után viszont a Csupor Lajosék tudtára adták: nem, ők nem urai a helyzetnek, csak vendégek ezen a vidéken. Ekkor fordult meg minden nyelvileg és tudatilag: világossá tették számukra, hogy a kisebbségi lét ott is kisebbségi lét, ahol tömbben élsz.

Ezt magam sem értem teljesen. Húsz évvel ezelőtt letettünk egy pár dolgot az asztalra: ott volt a doktori disszertációm, amiből a Sztálin a székelyeknél lett, bedolgoztuk magunkat a Tismăneanu-jelentésbe Novák Zozóval, Nagy Misivel, Olti Ágostonnal és másokkal. Őszintén szólva akkor azt hittem, hogy majd jönnek még utánunk, folytatják, árnyalják, pontosítják vagy cáfolják kutatásainkat, de nem ez történt.

Nemcsak a lelkesedés fogyott el, elfújta a szél a történészeket. Van, aki mást csinál, vagy más korszakok felé fordult. Közben az ’56-os tematika szinte nyomtalanul eltűnt. Miközben a mai napig nem tudjuk százszázalékosan tisztázni, hogy a Szoboszlai-féle szervezkedés valóság volt-e, vagy elejétől a végéig a Securitate fikciója. Ötvenhét elítélt és tíz kivégzett ember – Romániában végezték ki a legtöbb embert az egész keleti blokkban ’56 kapcsán, többet, mint a Nagy Imre-perben, és a román szakma sem csinált vele semmit Ioana Boca 2001-es kötete óta!

Nincs intézményes bázis. És most, amikor alapítványok meghirdetnek pénzeket, hogy kutassák a Securitate és a magyar értelmiség viszonyát, ez jó, de ez nem szisztematikus munka, és nem szűrődik át az egyetemi oktatásba. A szakmai munka helyett marad az emlékezetpolitika, ami beéri azzal, hogy idős emberek koszorúzásokon emlékeznek valamire, ami vagy úgy történt, vagy nem.

Magyarországon viszont nem a csend a probléma, hanem a túlpörgetett politikai átírás. Hogyan jutottunk el az ’56-os konszenzustól odáig, hogy a forradalomból politikai gyurmát csináltak?

A kutatás szempontjából Magyarország és Románia két külön világ. Budapesten a nagy felfutás a kilencvenes években lezajlott, a ’96-os kerek évforduló környékén a forradalom diplomácia- és társadalomtörténetének makroszintjét tisztességesen megírták. Moszkva döntéseitől kezdve a megtorlás számaiig a nagy kép a helyére került. A kétezres évek elején már olyan mikrotörténetek jöttek, mint Csics Gyula gyereknaplója – sőt, a Snagovi napló előbb jelent meg románul, mint magyarul, mert Pesten sokáig nem tudtak mit kezdeni a benne lévő indulatos, kényelmetlen szövegekkel. Aztán jött 2006, amit Gyurcsány, az „elkúrtuk” és az utcai harcok teljesen elvittek. Kordonok mögött, füttykoncertben avatták fel a fura emlékművet, a fél belváros lezárva, az emberek meg a rendőrökkel verték egymást a sarkon, miközben este a Müpában szólt az ünnepi koncert. Mindegyik politikai oldal kivégezte ’56 méltóságát; az a nap egy méltatlan, borzalmas pillanat volt, amivel utána semmit sem tudtak kezdeni.

Aztán jött a hatalmas pálfordulás: Orbán, aki ’89-ben az oroszok hazaküldésével futott be, 2002-ben, a Terror Háza megnyitásakor már egy olyan merev, antikommunista olvasatot adott ’56-nak, amiből a reformkommunistákat teljesen kiseprűzte. Holott ma már Bencsik Péterék kutatásaiból pontosan tudjuk, hogy ’53 és ’56 között micsoda elképesztő intellektuális és politikai előkészítés zajlott a rendszeren belül. De Orbánéknak a kommunista reformerek nem fértek bele a panteonba: Nagy Imrét, Losonczyt, Gimes Miklóst teljesen kiradírozták a hivatalos képből. Ennek a végső, szimbolikus aktusa 2018-ban a Nagy Imre-szobor fizikai eltakarítása volt a parlament elől: áttolták a Jászai Mari tér sarkára, hogy a kutya se lássa, ne legyen szem előtt.

2016-ra pedig Schmidt Máriáék meg Békés Mártonék kitalálták belőle a tökéletes merchandise-terméket. Felépítették a Bem rakparti ’56-os kocsmát, és a forradalomból csináltak egy kontextus nélküli, apolitikus, ideologizált nemzedéki bulit. A „pesti srácok” náluk pont olyanok lettek, mint ma az arab fiúk Marseille külvárosában: törnek-zúznak, ropogtatják a Molotov-koktélt, mert fiatalok, lázadnak, és élvezik a csetepatét. Ennek a lázadásnak a hivatalos narratívában se értelme, se társadalmi programja, se eszmei töltete nem maradt. Mindehhez kötelező jelleggel lenyomták az iskolások torkán új himnuszként az Avanti ragazzi di Budát – a gyerekek azt se tudták, mi az, miközben ez a római Lazio szélsőjobboldali szurkolótáborának a nótája. Egy hatvanas évekbeli olasz jobboldali mozgalmi dalt emeltek be a NER-giccsbe. Brutális kisajátítás ez és félelmetes elszegényítés: eltávolították ’56-ról a lényeget, a sokszínű, szabadságpárti és enyhén szocialista, harmadikutas karaktert, és kidobták a kukába a forradalom legnagyobb vívmányát, az önigazgató munkástanácsokat.

Az utóbbi időben viszont már nemcsak a pesti srácok romantika megy, hanem az az elképesztő narratíva is, hogy a magyarok valójában nem is akartak harcolni, csak békét szerettek volna.

Ez volt a csúcs! Ha jól emlékszem, Orbán Viktornak valamelyik ünnepi beszédben hangzott el, hogy a magyar forradalmárok valójában csak békét akartak, senki nem akart háborúzni vagy harcolni. Hát ne vicceljünk már: meghalt nagyjából háromezer magyar és hétszáz szovjet katona, és előállnak azzal, hogy senki nem akart harcolni? Ez a csavarás már nem csak az oroszok felé tett hajbókolásról és a háborús propagandáról szólt, hanem arról is, hogy a hatalom tulajdonképpen retteg a forradalomtól.

Mert mi volt ’56 a valóságban? Az első Majdan! És a Majdan veszélyes minden hatalomra nézve. A tömegek lázadása – legyen az 1848, a párizsi kommün vagy 1956 – azért félelmetes, mert nem irányítja senki felülről, a tömeg önmagát mozgatja, és ha egyszer megindul, bárkit képes elsodorni. Orbánék egyszerűen elkezdtek félni attól, hogy ’56 veszélyes fegyverré válik, ezért inkább lefojtották, és csináltak belőle egy steril, békepárti mesét.

És ezzel ugyanazt a kádári propagandát építették vissza, mint Putyinék. Másodszor, és egyben utoljára 2016 novemberében voltam Moszkvában egy akadémiai ’56-os konferencián. Az orosz kollégák között tapintható volt a feszültség, mi meg először nem is értettük, mi a baj. Hát az volt a baj, hogy Oroszországban 2016-ban már rég visszatért a hivatalos kánon: ’56 nem népfelkelés volt, hanem a nyugati imperialisták által pénzelt fasiszta puccs. A kádári propaganda ugyanezt nyomta évtizedeken át, hogy a büdös reakciósok a tőkésekkel akarták megdönteni a néphatalmat. Aztán néhány év múlva Budapesten az antikommunista pátosz mögött a Fidesz éppúgy igyekezett kiirtani a forradalom valódi, plurális és önszerveződő lényegét, mint a moszkvai vagy az egykori kádári gépezet.

Romániában a nemzeti radikalizmus és a populista szuverenitás reneszánszát éli. Látod a párhuzamot az ’56 után felépített nacionalista gépezet és a jelenlegi politikai hangulat között?

Nyilvánvaló a folytonosság. Ha meg akarjuk érteni Călin Georgescut és a román nacionalista-szuverenista hullámot, akkor nem a tegnapi híreket kell olvasni, hanem az 1930-as évek fasiszta hagyományait és az ötvenes-hatvanas évek fordulóját tanulmányozni. Ott van például Marius Turda kutatása: a hatvanas évek fordulóján Bukarestben elővették a naftalinból a régi eugenikus, harmincas évekbeli náci figurákat, mert a faji, etnikai gondolkodásuk hirtelen megint jól jött a rendszernek. „Reactualizare” – mondták. Georgescu ennek az ötvözetnek – a legionárius gondolkodásnak és a Ceaușescu-féle nemzeti kommunizmusnak – a tökéletes kvintesszenciája.

’56 Romániában azért fontos, mert ennek ágyazott meg, ez adott neki társadalmi legitimációt. Gondoljunk bele: azzal, hogy a zsidókat kiengedték az országból, a magyarokat meg bezárták és hátrasorolták, néhány év leforgása alatt lakások, pozíciók, állások és karrierek százezrei szabadultak fel! Ez egy villámgyors, brutális kádercsere és elitcsere volt. Olyan emberek kerültek helyzetbe a többségi társadalomból, akiknek korábban esélyük sem lett volna. Ekkor rögzült kőbe az az etnocentrikus államfelfogás, hogy ez a nemzetállam nem mindenkié egyenlően, hanem a többségi nemzeté. Nincs egyenlőség, nem is lehet.

Jó, hogy most van egy kerek évforduló, mert számot lehet vetni azzal, mi történt a szakmában és az emlékezetpolitikában az utóbbi húsz évben. Erdélyben szinte kizárólag a nemzeti mártíromság maradt meg: kopjafák, koszorúzások, a magyar vértanúság toposza. Csakhogy a valóságban a romániai halálraítélteknek és elhurcoltaknak talán ha 15-20 százaléka volt magyar. Volt felülreprezentáció, persze, de ez a történet messze nem csak a magyarokról szólt. Lehet erre építeni politikai pátoszt, csak történetileg egyszerűen nem igaz, és ezzel megint félreviszik a lényeget, a mélyére kell menni a történetnek, meg kell érteni, hogy mi miért történt.

Ha azt akarjuk, hogy a mai húsz-harmincévesek felfogjanak valamit ’56-ból, akkor le kell hámozni a giccset, és be kell mutatni az eseményeket a maguk komplexitásában: a társadalom megtörését, az államépítő cinizmust, a nemzetközi dinamikát és az emberi megalkuvásokat is. És még valami: 56-ot nem lehet elszigetelt történetként kezelni, látni kell, hogy az egész keleti blokk megérezte a forradalom utóhullámait: Bulgáriában például úgy zajlott le egy kísértetiesen hasonló, brutális tisztogatás és a török kisebbség jogfosztása, hogy ott egyetlen ember sem ment ki az utcára. Ezek a folyamatok egymásra reflektáltak, egymásból táplálkoztak, és ezt a tágabb regionális összefüggésrendszert a mai napig nem tettük a helyére. Anyag, forrás lenne bőven a levéltárakban, csak éppen munkához kell látni.