Nem akarnak nagyra nőni: 80 éve a személyes műhelymunkában hisz a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1946-ban indult útjára az intézményesült erdélyi magyar színészképzés a kolozsvári Zene- és Színművészeti Konzervatórium megalapításával, amely 1954-ben költözött át Marosvásárhelyre, a Köteles Sámuel utcai épületbe. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem ma a régió egyetlen önálló, kétnyelvű művészeti felsőoktatási intézménye, ahol a magyar és a román kar egymás mellett, párhuzamos műhelyekben működik. Nem tömegtermelésre berendezkedett intézményről van szó: a 300–400 fős összlétszám, a félszáz fős oktatói gárda és a 8–12 fős kis létszámú osztályok kifejezetten a személyes, mentori jellegű műhelymunkát teszik lehetővé.

Kós Anna rektorhelyettes szerint a túlélés kulcsa mindig az a makacs ragaszkodás volt, amivel a tanárok és vezetők ehhez a helyhez kötődtek. Felidézte, fiatalkorában Kolozsváron közismert volt, hogy aki színházat akar tanulni, annak a marosvásárhelyi Köteles utcába kell felvételiznie, még ha a diktatúra évtizedeiben szinte lehetetlen próbálkozásnak számított bejutni, az évről évre kisebb létszámmal működő egyetmre. Kós Annának sem sikerült a felvételi, esélytelen volt a jóváhagyott 3-4 helyre bejutni, úgyhogy inkább elvégzett egy reál szakot, majd a társadalomtudományok és a közélet felé fordult és tévés újságíróként, szerkesztőként dolgozott. Bukarestben doktorált, és amikor ezzel megvolt, Béres András és Gáspárik Attila megkeresésére és támogatásával jött Marosvásárhelyre tanítani. 2009-ben bevállalt pár órát, hogy megnézze, milyen is a terep a katedráról, aztán a 2011-es tanügyi törvény után rábízták a frissen induló önálló magyar kar megszervezését. Akkor vált intenzívvé az ittléte, és azóta is tart, a régi kötődés pedig jól jött, amikor a nehézségeken kellett túllendülni: „Ezt az intézményt csak szeretni lehet, és annyi akadályés annyi probléma adódik benne, hogy ha nem vagy fanatikus híve, akkor nem nagyon tudod ezt csinálni.”

A nyolcvan évből a legutóbbi 15

Az egyetem azóta egészen más méreteket öltött. Míg 1989 végén mindössze osztályonként három magyar és három román diák lézengett a folyosókon, ma négyszáz fölött jár a létszám. Kós Anna szerint a 2011-es tanügyi törvény óriási lehetőség volt, még ha nemzetközi szinten példátlan feladatot is adott: a semmiből kellett kitalálni egy olyan rendszert, ahol nyelvi alapon szerveződik meg egy egyetemi kar.

A képzési paletta is fokozatosan bővült ki. Béres András és Gáspárik Attila idején visszahozták a rendezőszakot, elindult a bábszínészet, a koreográfia, a látványtervezés, majd a zenepedagógia is. Utóbbi fontosságát Kós Anna külön kiemelte: a magyar népzene pentaton sajátosságai miatt a román zenetanárok egyszerűen nem alkalmasak arra, hogy magyar gyerekeknek tanítsák a saját zenei kultúrájukat, így a zenetanári képzés épp olyan fontos, mint az anyanyelvoktatás. A filmes és médiás vonal elindítása már közvetlenül Kós Annához kötődik. Nem hagyományos újságíróképzésben gondolkodtak, abból volt elég a piacon, hanem egy olyan műhelyben, amelyik lépést tud tartani az új médiával és a képi világgal. A közösségi platformok berobbanásával ugyanis a szakmai elvárások eléggé megváltoztak: a szövegírás önmagában kevés lett, a vizualitás, a mozgókép és a digitális történetmesélés egyre fontosabb része a spektrumnak. A film-fotó-média képzés ezt a ritmust igyekszik elkapni, és a felvételi statisztikák alapján a diákok vonzónak találják a szakot, mert a színészet mellett ma ez az egyik legkeresettebb képzése az egyetemnek.

A mostani őszi évkezdésnél más egyetemekkel ellentétben nem érezték meg a sokat hangoztatott demográfiai hullámvölgyet, mondja Kós Anna, aki szerint a vásárhelyi egyetem épp azzal nyer sokat, hogy kimarad az egyre erősebbé váló számháborúból. Szerinte azok a képzési területek, amiket egyetemük lefed, eléggé speciálisak, és az oda jelentkező diákok is tudják ezt. „Először is a szülők utálják, amikor a gyerekek bejelentik, hogy ők művészek akarnak lenni. Ők azt szeretnék, hogy a gyermekeik biztos szakmát válasszanak, orvosira vagy a jogi képzésekre jelentkezzenek.” Ennek ellenére létezik egy állandó, szűk réteg, amely nem tudja elképzelni az életét művészet nélkül, így a többfordulós felvételi rosták ellenére idén is jelentős túljelentkezés mutatkozott, legfőképpen a színész, a média és a bábszakokon, magyarázta a rektorhelyettes, aki szerint a sikerük egyik titka, hogy a végzett hallgatók mintegy 85 százaléka hivatásos intézményekben marad a pályán, mert abba is energiát fektetnek, hogy a végzett diákok szakmai útját segítsék.

Arra is odafigyelnek, hogy csak annyi diákot vegyenek fel, ahánnyal érdemben tudnak foglalkozni. Rendezőből nem is lehet évi tíz-tizenkét embert felvenni, mert nekik színpad, színész, stáb és nyersanyag kell, ennyi rendező számára képtelenség lenne egyszerre biztosítani a produkciókészítés lehetőségét. A képzés közben keresi az új terepeket is: az idén például Gyergyószentmiklóson pedagógusoknak indítottak alkalmazott bábművészeti mesterképzést, hogy az ott élő óvónők és tanítók is megtanulhassák, hogyan lehet a bábokat bevinni a mindennapi tanításba.

A kilencvenes évek óta stabil jelenség, hogy a magyar tagozatos hallgatók egyharmada vagy akár fele Magyarországról érkezik – a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem modellváltása idején még ennél is nagyobb hullám érkezett Vásárhelyre, sőt akkor több neves oktató is átigazolt a Köteles utcába. Kós Anna szerint Marosvásárhely mára a térség természetes gyűjtő- és kibocsátópontjává vált a művészetekben, ahová tudatosan érkeznek a határon túli fiatalok. A szakmai színvonalat külsős rendezők és vendégtanárok is garantálják, például Bocsárdi László, aki rendezőosztályaival olyan alkotókat indított el a pályán, mint Nagy Botond, Sardar Tagirovsky vagy Kiliti Krisztián. Kós Anna rektorhelyettes ugyanakkor nem hallgatta el a jogszabályi nehézségeket sem: a tanügyi törvény által előírt kötelező doktori fokozat komoly gátat szab annak, hogy a gyakorlatban sikeres színházi vagy filmes alkotókat bevonják a tanításba, hiszen „az a filmrendező például, akinek fut a szekere – és a diákok nyilván azoktól akarnak tanulni, akiknek fut a szekerük – azok nem ülnek le 200 oldalas doktori dolgozatot írni.” Ezt a szakadékot a saját Doktori Iskolájuk segítségével igyekeznek áthidalni, beiskolázva és támogatva a fiatal művészeket ezen az úton.

Az egyetem nemzetközi kitekintése is erősödött az elmúlt időszakban: az École des Écoles európai szövetség tagjaként élő kapcsolatot tartanak az európai előadóművészeteket oktató egyetemekkel, az idén pedig egy olyan háromoldalú nemzetközi mesterképzést indítanak, amelyben a hallgatók két szemesztert Norvégiában, egyet Marosvásárhelyen, a negyediket pedig a dublini Trinity College-ban teljesítik.

MOGYTTE + Művészeti Egyetem = ...

A szakmai munka mellett persze ott lebeg a helyi felsőoktatási erőpolitika. Marosvásárhelyen az egyetemegyesítés amúgy sem semleges kifejezés: a Petru Maior Egyetem 2018–2019-es beolvasztása a MOGYE-be alaposan átrendezte a helyi erőviszonyokat. Sokan már akkor hatalmi manővert láttak a háttérben, amivel a rektori mandátumszámlálót sikerült lenullázni. Leonard Azamfirei, a mára konglomerátummá duzzadt orvosi egyetem (MOGYTTE) rektora évek óta próbálja a művészetit is beterelni ebbe a hálóba. A rektor a hangzatos „urbánus egyetemi ökoszisztéma” víziójával házal, mondván, nincs szükség elkülönülő akadémiai szigetekre. A Köteles utcában ezt kezdettől fogva nem együttműködésnek, hanem sima bekebelezési kísérletnek látták.

Ráadásul a nyomásgyakorlás szintet lépett: miután a művészeti egyetem következetesen elzárkózott az egyesüléstől, Azamfirei a nyár végén bejelentette, hogy a MOGYTTE saját angol nyelvű színészképzést indít. A burkolt fenyegetésként ható lépés a Köteles utcában nem váltott ki pánikot, inkább csak fejcsóválást. Kós Anna rektorhelyettes szerint a művészképzés nem úgy működik, hogy valaki csettint egyet az irodájában: színházat és színészetet oktatni speciális mesterség, anyanyelvi szinten angolul beszélő, doktorált és a szakmában valóban hiteles művészeket találni a nulláról pedig finoman szólva sem egyszerű feladvány.

A fúziós tervek ráadásul a művészeti egyetem román karán oktató kollégák körében sem arattak sikert, hiszen mindenki számára világos, mekkora az aránytévesztés. Ahogy Kós Anna fogalmazott: „ők egy mamut egyetem, mi pedig egy kicsi ékszerdoboz vagyunk.”

A rektorhelyettes szerint a beolvadással a sajátos művészeti profil és a 2011-ben kiharcolt önálló magyar kar is azonnal feloldódna a gépezetben: „amikor egy szenátusban van 25 orvos és egy darab művész, aki akár román, akár magyar, hiába áll elő azzal, hogy kellene mit tudom én, 3 köbméter 2 colos deszka színpadi emelvénynek, ha a 25 orvos a fogorvosi székeket és a lélegeztetőgépeket tartja fontosnak. A Művészeti Egyetem mindenestül eltűnik ebben a nagy konglomerátumban.”

A Köteles utcában egyelőre szélcsend van, a nyomás viszont aligha fog csillapodni. Kós Anna rektorhelyettes elvárása meglehetősen prózai a tanévkezdésre: „ha kívánhatok valamit, akkor az, hogy hagyjanak békén, illetve aki segíteni tud, az segítsen, de erről kérdezzen meg minket, hogy hogyan is segíthet.”