A történelem törmelékeiből építkezik Szabó Róbert Csaba Pokoltója

Június 1-jén a Bukaresti Nemzeti Színházban adták át a Romániai Írók Szövetségének díjait, Szabó Róbert Csaba pedig megkapta a magyar irodalmi díjat a Pokoltó című regényéért az anyanyelvi és nemzeti kisebbségi irodalmi díj kategóriában.

A könyv 2025-ben jelent meg a Jelenkor kiadó gondozásában, korábban pedig a Látó folyóirat közölt belőle részleteket. A recepciója pozitív volt, egyes kritikák szerint a Pokoltóban az elhagyatottság poétikává alakul, van, aki azt mondta, hogy „drámai, olvasmányos, fordulatos, jól megírt könyv”, mások pedig egészen odáig merészkednek, hogy kijelentésk, Szabó Róbert Csaba „jól beszéli a katasztrófák” nyelvét. Dokumentumfilm is készült a regény alapján, amely annak helyszíneit járja körül és valódi, történelmi vonatkozásait hangsúlyozza.

A Pokoltó a 20. századi Erdély történelmi traumáit és személyes sorsait fonja össze egy női főhős önkeresésének történetében, amelynek központi motívuma az 1977-es bukaresti földrengés. A valós történelmi eseményeket és alakokat felidéző mű megmutatja, miként lehet a romokból újra építkezni.

A szerző életművének az az állomása ez a regény, amely mintha az eddigi szövegek formai kísérleteinek termését aratná le: az Alakváltók kollektív traumaábrázolása, a Fekete Dacia helycentrikus borzongástörténetei és a Vajon Nagyi, az Újratöltés és a Cipzárkovács gyerekperspektívája találkozik itt. A Pokoltó azonban nemcsak Szabó Róbert Csaba életművébe illeszkedik találóan, hanem azt az erdélyi magyar prózahagyományt követi és folytatja, amely az elmúlt pár évben a szerzők és az olvasók körében egyaránt népszerűnek mutatkozott, határon innen és túl: a 20. századi Erdélyt felelevenítő, azt szerzői személyes, fiktív kozmoszban feldolgozó, valós történelmi utalásokkal átszőtt regényformát, amelybe Visky András Kitelepítése, Vida Gábortól legutóbb a Senkiháza, Tompa Andreától pedig a Sokszor nem halunk meg is illeszkedik.

A történet 1977-ben kezdődik, a főszereplő, Ila és a férje, Laci közti feszültség és a válás lehetősége az, ami elindítja az események kibontakozásának és az emlékek felidézésének folyamatát. Ila a történet során nemcsak a férjét keresi, hanem önmagát is, inter- és intraperszonális utazás ez időn és téren át. Megismerjük Eller Gizit, Szabó Rumót, ott vagyunk a magyar katonák bevonulásának napján, de időről időre visszatérünk a szilágysomlyói Pokoltóhoz és a bukaresti földrengéshez.

Szabó Róbert Csaba olyan narratív keretet teremt, ahol a fiktív szálakat, a személyes történeteket történelmi referenciák szövik át és fűzik a valósághoz. Ebben a keretben megidézi a 20. századi Erdélyt, Szilágysomlyót, Kolozsvárt, Brassót és Bukarestet, Szilágyi Domokost és Dsida Jenőt, a bukaresti földrengést, a munkaszolgálat és a gettók sötétjét. A kollektív tudás és tapasztalatok felmutatásának eszközével hat, a közösségiséggel próbálja bevonni és az egyéni történetekkel megtartani az olvasóját.

A regény főszereplőjének nézőpontjából kezdi el építeni a történetet, majd a földrengéssel rombolja le ezt, innentől már a törmelékek útját követjük, míg ismét porrá nem lesznek. A törmelékekből kell az olvasónak rekonstruálnia az alaphelyzetet, a történet felépítése a főszereplő megváltásához, egy új rend felállításához, a romokból való újraépítéséhez vezet. Ezt a struktúrát maga Eller Gizi is felvezeti a regény elején: „Ha minden összeomlik, akkor újat építhetsz…”. A földrengés központi motívuma, szervezőelve és, mint ilyen, katalizátora a cselekménynek. „Méregzöld”, „vesebarna”, „vécékagyló-sárga”, de „színtelen folt” is, valódi, átélhető, tapintható, és bár az emlékezet elhomályosítja, a nyoma megmarad.

Ilyen módon pedig úgy nyúl a traumábrázoláshoz, hogy annak mind közösségi, mind egyéni vonatkozásai átélhetők, nem veszteségként és lezárt folyamatként, hanem a jelent és a jövőt alakító tapasztalatként. A Pokoltó nem pusztán a veszteség regénye, hanem annak a küzdelemnek az elbeszélése is, amely során megpróbálunk jelentést és nevet adni a katasztrófáknak, majd együtt élni azok következményeivel.

Külön kiemelném, hogy olyan női hangot sikerült találnia Szabó Róbert Csabának, amely hiteles marad, nőiségében önazonos, és nem veti alá magát sem a férfitekintet által meghatározott ábrázolásmódnak, sem a narratívaegyszerűsítő női szerepmintáknak. Így természetes marad mindvégig Ila karaktere, még a szöveg végső, kritikus pontján sem idegeníti el az olvasót, ehelyett megteremti a saját valóságát és a nyelvet, amelyen ezt át tudja adni anélkül, hogy felszínessé vagy érzéketlenné válna. A női perspektíváról maga a szerző is beszélt korábban egy interjúban, ahol elmondta, nem hisz abban, hogy férfi nem írhat nőről, vagy nő nem írhat férfiról. Szerinte kismillió követendő példa van az átjárhatóságra, ő többek között a mészölyi prózát tartja irányadónak.

Ez a tudatos ábrázolás a regény másik központi női karakterére is jellemző. Eller Gizi egy valós személyt mintáz, Somlyói Eller Gizellát, aki az 1920-as majd az 1940-es években tevékenykedett újságíróként. A regény szerzőjének a Transtelexre jegyzett „Az első igazi erdélyi újságíróasszony” – Somlyói Eller Gizella elfeledett életútja című írásában említésre kerül, hogy a kötet egyben kísérlet is Eller Gizella örökségének, munkásságának, karakterének, életművének megörökítésére.

Somlyói Eller Gizella ugyanis korának kiemelkedő újságírója volt, aki a közéleti és női ügyek iránt egyaránt érzékenyen írt. Nagy visszhangot kiváltó riportsorozatában a feleségét súlyosan bántalmazó Füzi János vasútigazgatósági dolgozó ügyét tárta fel. Kortársai „az első igazi erdélyi újságíróasszonyként” emlegették, életéről azonban alig maradtak fenn adatok. Pályáját és személyiségét elsősorban saját írásai alapján lehet rekonstruálni, amelyekben időről időre önmagáról is elejt egy-egy részletet. Szabó Róbert Csaba ezeket a szövegeket olvasta végig, majd saját írói perspektíváján keresztül építette be alakját és történetét a regénybe.