Történethabzás

„Lacival 1976 késő őszén határoztuk el, hogy válunk. De ez pontatlan így, mert nem elhatározás kérdése volt, hanem kényszerű döntés, és főleg a Lacié. Ő külföldre akart költözni, én pedig maradni akartam. Nem bírtunk megegyezni, mást akartunk.” (7.)

Drámai, olvasmányos, fordulatos, jól megírt könyv Szabó Róbert Csaba regénye. Hiteles párbeszédek és leírások olvashatók benne. A szerzőnek mindig is nagy erénye volt a szomjazó mesélés, és ez a tulajdonsága ebben a 250 oldalas kötetben is tetten érhető. Eller Gizi, aki amolyan bolygó újságíró volt a huszadik század első felében – sorsa annál is izgalmasabb, mert nőként más kihívásokkal és főleg más tabukkal, előítéletekkel kellett szembenéznie, mint a férfiaknak.

A Transtelexen közölt cikkből kiderül, mennyit kutatott Szabó, hogy mindennek utánajárjon. Ez az utánajárás jó értelemben látszik a Pokoltó-n. Árad a mesélés, és soha nem torpanunk meg, pontosabban ha mégis, az azért van, mert Ila, aki gyakran beszél (erről később), mozaikokban adja elő a történetet, és az olvasótól erőfeszítést követel a teljes kép összerakása. Az erőfeszítés azonban nem a slendrián mondatok miatt van, és ez jó.

Somlyóiak, bukarestiek, magyarok, románok, zsidók, szerkesztők és szekusok, Horthy bevonulása és téglagyár, Danilovicsné és a Pokol-tó: mindez remekül bele van építve a regénybe. Az is szép, hogy nem érződik semmilyen ideológia: Szabó nem azért mesél, hogy valakinek igazat adjon, hanem valóban azért, hogy elmeséljen egy történetet.

Ugyanakkor nem is modernkedik: a puzzle szervesen, lendületesen van szétbontva, természetesen, ahogy az emberek mesélnek.

A szereplők egyénítettek, értem, hogy Bimbi hogyan vélik Lacivá, és aztán miért nem lehet többé Bimbinek szólítani, értem, hogy Eller Gizi miért szeretné, ha 1944 lenne a halálozási évszáma, értem, hogy Jónás, a hallgatag kocsis, miért teszi, amit tesz, és ez az „értem” nem abból fakad, hogy az író alaposan a szájamba rágja. Értem, hogy a munkaszolgálatba hajtott zsidók miért nem úgy képzelik a menekülést, mint Fábián törzsőrmester.

„Szólongattak, de nem tudták a nevemet. Mindenfélének kitaláltak, hogy a végén már nevetnem kellett, és bármennyire is haragudtam anyámra, büszke voltam rá, hogy nem mondta meg nekik. Legszívesebben megöleltem volna hálából, szorítottam volna napestig és reggelig, ha ott lett volna. De hát nem volt. Így csak magamban öleltem és szorítottam, és közben szívből nevettem, hogy a könnyeim kicsordultak, vagy már azelőtt is folytak, mert lehet, hogy sírtam. A könny és a nevetés egymásra talált, mint két hangszer a revüben, sírtam és nevettem egyszerre, a képzeletbeli szving ritmusára.” (64.)

Az árvaság nagy témája a könyvnek, inkább a felhabzó történet, mint a lélekvizsgálat irányába.

A Pokoltó mesei elemei is – sárkányok, kincsek, barlangok – ugyanilyenek. Minden, ami történik, azért fontos, mert elmesélhető, mert a történetben mint tükörben meglátjuk magunkat.

Azt nem értem olykor, hogy ki mesél. Mert Ila nem tudhat mindent, amit az elbeszélő olykor tud, nem ismerheti annyira részletesen más emberek életét. Az üres bekezdések hagyta tér elválasztja a részeket, de mégiscsak úgy indul a regény, hogy itt Ila mesél, aztán hirtelen, semmivel nem jelzett váltással más kezd mesélni időnként. Mintha a rendező nem lenne biztos abban, hogy hogyan mozog a kamerája, mit akar felvenni, kiemelni. Ez a lendületet is megfojtja olykor: az olvasó visszalapoz, mégsem érti.

„Fábián arra gondolt, Zilahon utolérik a századot, leadja a szakaszt, és utána beszél Horváthhal, elkérezkedik, és megnősül végre.” (189.) Tudhatja ezt egy olyan beszélő, aki csak azt tudja, ami rá vonatkozik, hiszen például azt sem tudja, hová tűnt Laci a földrengéskor? Ennyire, ilyen biztonsággal nem lehet egy ember fejébe látni.

Ez az olykor tisztázatlan elbeszélői pozíció csorbít a perspektíván, általában viszont

szépen kidolgozott, megmunkált regény a Pokoltó.

Szélesen sugárzik az erdélyi és az emberi időben.