„Az első igazi erdélyi újságíróasszony” – Somlyói Eller Gizella elfeledett életútja

„És amikor az anya már a ravatalon feküdt, akkor sem engedték hozzá gyermekét. A gyermek nem búcsúzhatott el édesanyjától, aki elindult az utolsó útra... Azt az embert, aki az anyától a gyermekét elrabolta, Füzi Jánosnak hívják és vasúti tisztviselő. És megírtam, mert kötelességem volt megírni. Ez az ember a Szent Kereszt Hadsereg tagja. Tudom, hogy ez az ember csak katholikus volna, csak református, vagy csak zsidó, akkor ahhoz senkinek semmi köze. De azt hiszem, jól tettem, kötelességemet teljesítettem akkor, amikor megírtam, hogy külsőleg ahhoz a hadsereghez tartozik, amelynek fegyvere a Kereszt. És kötelességem volt azzal a Kereszttel szemben, amely elé én is, apám is, távoli ősöm is vérző szívvel sok nehéz órán annyiszor leborultunk. De kötelességem volt azokkal szemben is, akik a Kereszt árnyékában zarándokolnak: Vigyázzatok, ti Kereszt Katonái! Az az ember ott, aki azt állítja, hogy közzületek való, elrabolta egy anyának gyermekét, s méltatlan hozzátok!” (Brassói Lapok, 1928. június 14.)

A fenti sorok szerzője Somlyói Eller Gizella, akinek nagy visszhangot kiváltó riportsorozata a feleségét súlyosan bántalmazó Füzi János vasútigazgatósági dolgozó ügyét tárja föl. Füzi, aki éveken át bántalmazza feleségét, Deák Ilonát, végül közös gyereküket magához véve elhagyja feleségét, aki nem sokkal később meghal. Füzi becsületsértési eljárást indít Eller Gizella ellen. Mivel a férj tagja volt a Szentföld Bizottság által a huszas években megalapított katolikus Szent Kereszt Hadseregnek, a cikk szerzője a brassói egyházzal is konfliktusba kerül, az ügy komoly hullámokat vet.

Ha a történet kulcsszavait kiemeljük – huszas évek, bántalmazás, Erdély, újságírónő, egyház –, akkor egyrészt szembetűnő az ügy maisága, másképpen: a korra nem feltétlenül jellemző, a nőket védő, a női jogokra apelláló szemlélete, másfelől feltűnhet a Brassói Lapok bátorsága több szempontból is: egy köztiszteletben álló férfiről állít elmarasztaló dolgokat egy kényes ügy feltárásával, ami ráadásul (és ez végképp szokatlan a korban) egy újságírónő, egy nő oknyomozásának köszönhető. Azt gondolom, hogy a közel száz évvel ezelőtti ügy és annak feltárása valóban komoly bátorságot igényelt a lap és szerzője részéről.

De kicsoda is Somlyói Eller Gizella?

Somlyói Eller Gizella újságíró, a huszas évek derekán/végén új lendületet kapó Brassói Lapok szerkesztője. A huszas évek elejétől publikál, versei, novellái jelennek meg a Keleti Újságban, az Ellenzékben, a Vasárnapi Újságban. Felolvas Dsidával, többször fellép szerte Erdélyben. A Brassói Lapoknál egy év újságíróskodás, különböző, botrányokat okozó riportjai miatt és féltucat sajtóper után férje és a lap vezetőségének tanácsára abbahagyja az újságírást és 1928-ban illatszerboltot nyit Brassóban a Weisz Mihály utcában.

„Egy év alatt Gizella annyi sajtópert gyűjtött gyenge vállaira, hogy nem bírta már a kényelmetlen terhet, a törvényszéki tárgyalásokat, az elővezetési parancsokat. Amikor egy ízben a hajnali órákban verte fel a rendőr, hogy elkísérje a reggel nyolckor kezdődő tárgyalásra, Gizella idegrohamot kapott. Ez igen megrémítette Ernőt, aki valóban gyöngéd férj volt. Rábeszélte a feleségét, hagyjon fel a riportereskedéssel, ne szolgáltassa ki magát többé a durva rendőri önkénynek. Költőnek azért megmaradhat. Csakhogy abból megélni nem lehet, valami biztos kereset kell, rendszeres havi jövedelem. S lehetőleg minél több, hogy eltartson két igényes költőt.” (Kacsó Sándor: Fogy a virág, gyűl az iszap, 58. old.)

A bolt nagyon gyorsan csődbe megy, a nyár végi indulás után az Aradi Újság november elsejei számából kiderül, hogy a cég „600 ezer lej passzivával terhelhető.”

Férje, a Tanácsköztársaság bukása után Romániába menekülő és ott új egzisztenciát kezdő, „érzékeny költő”, Győri Ernő újságíró, író. Győriről az Erdélyi Futár 1929-ben azt állítja, hogy egy tervezett napilapra összekalapolt előfizetések összegéből automobilt vásárol és (feltehetően) Párizsig meg sem áll. A még Kolozsváron megismert és nőül vett Eller Gizellát nem viszi magával. Eller ezután Kolozsváron próbálkozik „életben maradni”, elválik férjétől, végül 1935 tájékán visszaköltözik gyermekkora színhelyére, Szilágysomlyóra, a Magurára rúgó Szőlő utca utolsó házába.

A második bécsi döntés után az újjáéledő Szilágysomlyó hetilap főmunkatársa lesz 1942-ig, de később is publikál a helyi érdekeltségű lapban kisebb-nagyobb időközökkel. A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon közlése szerint elhalálozási éve 1944, a szócikk írója a 2000-es években Zilahon elhunyt Seres Zsófia. Somlyói Eller Gizella önálló kötetet sosem adott ki, ismert fénykép nem maradt fent róla.

És nem 1944-ben halt meg.

A Transtelex Dialóg Láthatóak-e az erdélyi magyar nők? című beszélgetés leiratát olvasva úgy érzem, hogy Somlyói Eller Gizella életútja, pontosabban elfelejtett életútja, a körülötte kialakult felejtés leírható a beszélgetésben azonosított kérdésfelvetések mentén. Eller Gizella, „az első igazi erdélyi újságíróasszony” (Mikes Imre) életére vonatkozó adatok alig állnak rendelkezésünkre, a legfontosabb forrásaink (és kontrollforrások híján nyilván óvatosan kezelendő) Eller saját szövegei, amelyekben elejt egy-egy információt életének aktuális alakulásáról. Az RMIL által megadott elhalálozási dátum (1944) mondhatni keserű iróniával kiabál ez elfeledett életműről és életútról, illetve mintha azt erősítené meg, hogy amint egy író(nő) megszűnik publikálni, azonnal meghal, el is felejthetjük. Mert Eller Gizella a második háború után valóban nem publikál. Lehetetlen kideríteni, hogy indexre került-e, az elérhető szövegei alapján ez nem feltétlenül indokolt. Honleánynak vallja magát az 1940-es magyar bevonulás hevében, de 1942 után mégis kilép az antiszemita cikekket is közlő Szilágysomlyó szerkesztőségéből, a lap fejlécén korábban szereplő főmunkatársi titulusa lekerül. Ha mégis közöl a lapban, akkor a Magurán megejtett kirándulásairól, a természet szépségeiről ír. Antiszemita, nyilas szöveget sohasem jegyez, igaz, a zsidók jogfosztásai, elhurcolása ellen sem tiltakozik írásokkal – bár azt szinte bizonyos, hogy a lap főszerkesztője nem publikálta volna. Férje, Győri Ernő izraelita felekezetű; a Brassói Lapokban közölt, botrányokat kiváltó szövegei nagyfokú érzékenységéről árulkodnak, az elesettek iránti empátiája hatja át témáit, cikkeit; egykori kollégái és barátai, a Brassói Lapok szerkesztősége csupa baloldali írókból állt. Nagyon nehéz tehát azt feltételezni, hogy Eller Gizella antiszemita nézeteket vallott, vagy a nyilasokkal szimpatizált volna. Egyszerűen elhallgat 1944 után. Meghal.

És engem ez kezdett el érdekelni akkor, amikor a Pokoltó című regényem vázlatán dolgoztam. Mert az hamar kiderült Vida János, szilágysomlyói helytörténészi segítségének hála, hogy Eller Gizella nem 1944-ben halt meg. Néhányan emlékeztek arra a Magura alatti városban, hogy könyvtárosként dolgozott sokáig, és valamikor a hetvenes években egészségi problémái miatt a máramarosszigeti szegényházba került, a feltételezések szerint ott is halt meg. De hogy pontosan mikor, azt senki sem tudta.

Mivel semmiféle nyomra nem akadtam a Groedel-házban berendezett máramarosszigeti szegényház utáni nyomozás során, néha úgy gondoltam, talán mégiscsak Seres Zsófiának van igaza. Hogy valóban eltűnt, meghalt Eller Gizella a második háború végén. Hogy talán ezt ő akarta így. Nyomatalanul eltűnni, egyetlen verset, novellát sem publikálni többé. Még akkor is úgy tűnt, hogy Seres Zsófiának van igaza, amikor a Falvak Népében rábukkantam Eller Gizella néptanácsi tag olvasói levelére, amiben a kulálok eltávolítását követeli: „Osztályharcos szellemben dolgozni pedig annyit jelent, hogy irgalmatlanul leleplezzük és eltávolítjuk sorainkból az osztályellenséget, mert ez a legveszélyesebb bomlasztó elem.” (Falvak Népe, 1951. május 13.) A levél jellemidegennek tűnik, nem következik az ő korábbi munkáiból kiolvasható empátiából. Ezzel együtt, eléggé valószínű, hogy ő a levél szerzője. Neve előtt nem szerepel már az úri Magyarországot idéző Somlyói előtag, viszont a korszak retorikájára jellemző összes szófordulat benne van ebben az egy mondatban. Soha korábban nem fogalmazott ilyen vonalasan, ezért él bennem egy vékony gyanú és talán remény, hogy nem feltétlen meggyőződésből írta azt a levelet. De azt már szinte lehetetlen kideríteni, miért, így marad a történet végi keserűség: az elfeledés súlyos árnyékában élő írónő utolsó szavai.

Végül hosszas kutatás után, és amikor már tényleg nem reméltem, és miután a regény kéziratát is leadtam, végre rábukkantam Eller Gizella állami születési anyakönyvi bejegyzésére, ahová az elhalálozás idejét és helyét fel szokás tüntetni szerencsés esetben. És szerencsém volt. A hadadi állami anyakönyv szerint tehát Eller Gizella 1900. április 30-án született Hadadon reformátusként, és 1972. július 9-én hunyt el Zsibón. Azt feltételezem, hogy Mármamarosszigetről élete utolsó éveiben átkerülhetett Zsibóra, de ezt biztosan állítani, megerősíteni – ahhoz újabb kutatások kellenek.

Amiről végül röviden szólni szeretnék, az az Eller-életmű pozícionálási kísérlete. Úgy látom, hogy Somlyói Eller Gizella életművének két igazán jelentős és értékelhető szakasza van, és mindkettő a sajtóban elvégzett munkásságához köthető, de ezekbe a korszakokba illeszthető bele a szépírói kísérletezései is. Az első az 1927-28 közötti Brassói Lapoknál eltöltött időszaka, a második pedig a Szilágysomlyó lapnál végigdolgozott másfél éve, 1940-től ‘42-ig. A Brassói Lapok huszas évei sajtótörténeti szempontból kivételes időszaknak számítanak. A legfőképp a már idézett Kacsó-könyvből összerakható történet egy progresszív, nyitott és tehetséges tollú szerkesztőkkel működő lapot tár elénk, amelyben a korszakra nem jellemző, tabudöntögető témák is helyet kapnak, sokszor épp Eller Gizella által. Ugyan Eller Gizella férje, Győri Ernő révén kerül a laphoz, ám ott nagyon gyorsan „saját jogán” szerez nevet magának, kivívja a tiszteletet. A riportjait övező botrányok viszont úgy tűnik, a Brassói Lapok nyitottságán is kifogtak, és végül Gizellát eltávolítják az újságírói pályáról. De csak egy időre. Üzletasszonyi karrierje (amely tiszavirágéletű és bukás zárja) után a harmincas évektől újra publikál, és az 1940-ben (újra)induló Szilágysomlyó című hetilap főmunkatársaként tér vissza a lapszerkesztéshez. A Szilágysomlyó igazi kincsesbánya a korszak kutatóinak. Annak az időszaknak az ívét rajzolja meg, amely az 1940 szeptemberi, nagy reményű, euforikus bevonulással veszi kezdetét, de az Észak-Erdélyben működő gettók legkegyetlenebbjének a létrehozásával, illetve a szovjet csapatok bevonulásával zárul. A kezdő- és végpont közötti események krónikása a lap, hétről hétre mutatja be a közigazgatási rendeleteken, természeti csapásokról szóló beszámolókon, számtalan kulturális- és sporteseményeken, apróbb és nagyobb híreken, elhalálozásokon, születéseken, szigorodó törvényeken stb. keresztül azt az egyre inkább rémisztővé váló száguldást, amellyel az ország, és vele együtt ez a gyönyörű város, Szilágysomlyó halad a pusztulás felé.

Eller Gizella végignézte ezt a pusztulást, és 1944 után íróként elhallgatott, és ezzel feledésbe merült. Szilágysomlyó zsidóságát, amely a város és környéke meghatározó gazdasági és kulturális motorjának számított, deportálták, elenyésző részük tért vissza. A város teljesen átalakult, az államszocializmus pedig fokozatosan eltüntette a közelmúltra utaló emlékeket, és csak 1989 után indulhatott el egyfajta rehabilitáció, többek között az impozáns zsinagógában létrehozott holokauszt múzeummal. De természetesen nem csak zsidók, hanem magyarok, románok és cigányok is éltek ebben a partiumi városban, ami a második világháborúban billen ki végképp az egyensúlyából. Eller Gizellának pedig nem voltak szavai, mondatai ehhez a kibillent állapothoz. Amit én személy szerint mélységesen sajnálok.