Aki egyszer látta, sohasem felejti el – 160 éve nyílt meg a sétatéri tó Kolozsváron

„Felfrissülve, csillogó szemmel nézzük az új és hullámzó életet s örömmel állapítjuk meg, hogy a csolnakázó sport divatba jött és nemcsak azoknak nyújt élvezetet és kedves szórakozást, akik a csolnakokon ülnek és eveznek, hanem azoknak is, akik a partról nézik a pittoreszk látványt” – írta a Keleti Ujság 1933. augusztus 12-én a kolozsvári Sétatér taváról. A tavat 1866. júniusában, épp 160 éve avatták, azóta is a város egyik must-see helyszíne, kiemelt pihenő- és találkozóhelye, festményeket és irodalmi alkotásokat ihletett, fényképek tömkelege készült róla és valószínűleg nincs olyan kolozsvári, akinek ne lenne gyermekkori élménye róla.

Papp-Zakor András például a Transtelexnek írt tárcájában így idézte fel a saját tó-élményét a rendszerváltás előtti időszakból: „A tavon akkor még nem laktak kacsák, voltak viszont hattyúk, igaz, nem feketék, csak rutin-fehérek. Kétféle eszközzel lehetett körbehajózni fészkelőhelyüket, a szigetet: a kétszemélyes, fapados vízibiciklikkel (spártai kivitel, nuku flamingó, sárkány, még egy árva üveghal nem sok az orrban, annyi díszük sem volt) vagy csónakkal. Utóbbiból volt családi méret, villás evezőpárral és a kajakra hajazó, karcsúbb, kétágú evezős változat. Mindkettővel az volt az igazi élmény, ha benavigált velük az ember a parti öreg fűzfák vízre hajló ágai alá, és azokba fogódzva húzta a csónakot előre-hátra a susogó árnyékban.”

A csónakázó tavak a sétányok, zenepavilonok, mulatók mellett a 19. századi városi közparkok fontos eleme és szorosan kapcsolódik a polgári testkultúrához is. Az evezés „testünk minden izmát foglalkoztatja, az ozonnal telt levegő jótékonyan hat a tüdőre, a víz fölött nyugvó hatalmas láthatár fölemelő érzést plántál lelkünkbe” – ez a Tolnai Világlapjában 1913-ban megjelent leírás is mutatja az Angliából indult sport növekvő népszerűségét.

Kolozsvár lakóit nagyjából a pesti Városliget vagy a bécsi Volksgarten kialakulásával párhuzamosan kezdte el foglalkoztatni a szabadidő eltöltésére alkalmas közkert kialakítása, bár eleinte tóról még nem volt szó. A mai Sétatér területe a Szamos árterülete volt és csak a folyó szabályozása után kezdődött el a korszerű, tóval ellátott park tervezése. A Hangyásberekben, ahogy nevezték, azonban már 1812-ben volt ital- és ételárusítás, így már akkor a kolozsváriak egyik találkozóhelyévé vált. A berek egyébként nem a hangyákról, hanem a hangás, cserjés növényzetről kapta a nevét, csak ez a köznyelvben módosult.

A Sétatér történetéről író Fekete Albert tájépítész szerint (Fekete Albert: Kolozsvári kertek, Művelődés, Kolozsvár, 2004.) kissé késleltette a Hangyásberek közparkká alakítását, hogy a 19. század elején a kolozsvári főurak saját díszkerttel rendelkeztek, a Népkertnek is nevezett Haller-kertet pedig bárki látogathatta. Végül az Asszonyi Jótékony Egyesület elnöke, báró Jósika Jánosné Csáky Rozália látta meg benne a lehetőséget és bérlőként hozzálátott a sétahely kialakításához.

Új lendületet adott a fejlesztésnek az, amikor 1838-ban a főkormányszék Nagyszebenből visszaköltözött Kolozsvárra és az ennek tiszteletére szervezett bálon gyűjtés indult a park kialakítására. Az évek során egyébként több példa volt arra, hogy közadakozásból finanszírozták a Sétatér akadozó munkálatait, és gyakran lehet olvasni a korabeli sajtóban a különböző egyéni hozzájárulásokról is, például volt, aki a tó megvilágításához szükséges lámpákkal szállt be a park fejlesztésébe, más szandolint (egyszemélyes csónakot) adományozott, a fák egy részét különböző főúri birtokokról – többek között a bonchidai Bánffy-kastély kertjéből – telepítették Kolozsvárra, Schütz János tehetős kolozsvári polgár, a Sétatér gondnoka pedig a saját embereit és szekereit vetette be, amikor földet kellett hordani a sétányokat szegélyező gesztenyefák elültetéséhez. 1866-ban részvénytársaságot hoztak létre a stabil anyagi háttér megteremtésére, a Sétatér Egylet húsz évre vállalta a park ügyeinek intézését.

A Sétatérnek szakszerű terve is készült, az alapstruktúrája ma is az, ahogy azt Hermann Sámuel mérnök elképzelte. Az 1860-as években Kagerbauer Antal kolozsvári építésszel újraterveztették a parkot, de a tervéből végül csak a tó valósult meg. Ennek kiásása 1866-ra készült el. „Egy nyáron át, mondhatni, a sétatér átváltozott. Hol eddig a fák egyhangúságát csak a roskatag őrházak szakították meg, most épületek emelkedtek, egy festői tó terült el” – írja erről az egylet feloszlásakor készített jelentésében Kőváry László igazgató (A kolozsvári sétatér keletkezése és fejlése 1812–1886). A jelentésből az is kiderült, hogy a tóra ekkor hat csónakot vásároltak. A „próba-csolnakázást” 1866. május 24-re időzítették, a tó pedig június 2-án nyílt meg a közönség előtt. „A kioszk kizárólag czukrászati készítmények, frissítők, a sziget hideg étkek, s asztali italok elköltésére, a tó pedig csonakázás és csáklyázásra használtassék” – rendelte el a Sétatér Egylet választmánya a Kolozsvári Közlöny szerint. A szigetre híd vezetett és az átkelésért „vasárnap, ünnep- és zenenapokon” két koronát kellett fizetni.

Azt, hogy milyen lehetett a Sétatér a melegebb évszakokban – még a Pákey Lajos-féle korcsolyapavilon és kioszk megépülése előtt –, Nagy Péter, azaz Grandpierre Emil idézi fel az Ó, kedves Kolozsvár! című, 1926-ban megjelent városkalauzában. „A baloldali főút elején a patak partján körhinta volt. Ringlspil. Vasárnaponként nagyon kultiválták ezt a világvárosi élvezetet, de sokan le is potyogtak róla s véresre törték magukat. Ezért a főkapitány betiltotta a hintázást. Tovább egy körönd szélén a hétvezér mészkő szobra volt felállítva. A szobrok mészkőből voltak. Minden tavasszal bemeszelték őket, de bizony megcsúfultak, eltöredeztek s végre el is tűntek. A keresztúton túl, a mai kioszk helyének egy részén, homlokzatával az út felé fordulva állott a cukrászda. Benne Simon bácsi mindenféle finom likőrrel és süteménnyel. (...) A tó is kisebb volt, mint ma. Szélén kő-oszlopokon álló lámpák, a szigeten ugyancsak cukrászda, amihez hídon lehetett jutni. Akkor a szigeten is hatalmas fehér nyárfák voltak, olyanok, amilyen ma is van egy pár a tó partján. A fenyők csak későn kerültek oda és már ők is öregek ma. A főutak világítása nagyon egyszerű volt. A külső oldalakon két-két fa között kifeszített sodronyon lógtak a lámpák. Egyszerű petróleum-lámpák, amiket naponta megtöltöttek, este meggyújtottak s égtek, míg olajuk tartott.”

A tó „pittoreszk” látványához – akárcsak most – mindig is hozzátartoztak a rajta élő madarak, bár kanadai lúd vagy fekete hattyú csak az utóbbi időben lakja. Az Ellenzék szerint egy alkalommal Bánffy Dánielné ajándékozott a városnak hattyúkat és pézsmarécéket, hamarosan kiderült azonban, hogy a pézsmarécék „ellenséges magatartást tanúsítottak” a hattyúkkal szemben, így aztán visszaadták őket az adakozónak. 1907-ben az is felmerül, hogy a tavon élő hattyúk táplálását elhanyagolja a város, pedig nélkülük már el sem lehetne képzelni a tavat. „Mi valószínűnek tartjuk, hogy a város nem éhezni tartja a hattyút, hanem hogy díszei legyenek a tónak. Hát a dísz igen szép dolog, de ha az a bizonyos dísz véletlenül élőlény és éhezik, akkor az már igen furcsa dísz. A hatytyuk nem hívei a nagyböjtnek. Kérjük, vegye ezt tekintetbe a város” – írták.

A tó partja sokszor volt népünnepélyek helyszíne is, ezek pedig bevételi forrást is jelentettek a szervezőknek vagy a parknak. 1887. augusztus 16-án például a Kolozsvári Athlétikai Club (K.A.C.) rendezvényéről számolt be a Magyar Polgár. „A sétatér fősétányán szerencsekosarak voltak, csoda-mázsáló mutatta a súlyát a kiváncsiaknak, a kiállítási téren keleti bűvészek mutatványait nézte a közönség. Az arénában györgyfalvi deli legények ügyes magyar szólója, pártás leányok csárdás táncza szórakoztatott. A tó mellett a 15 m magas árboczra mind a két nap folyt a kúszás a szebbnél-szebb díjakért.” A lepényevő verseny és birkózás mellett a „szép csolnakversenyekről”, „regatta versenyről”, zsákfutásról, mezítlábasok versenyéről és fazéktörési versenyről, „veloczipéd mutatványokról” is beszámolt az újság.

Télen sem néptelenedett el a sétatéri tó, a jegén ugyanis komoly sportélet alakult ki. 1872 februárjában megalakult a Kolozsvári Korcsolyázó Egylet (KKE), amely az 1873-74-es korcsolyaszezontól az 1918-as hatalomváltásig bérelte a sétatéri tavat, de a két világháború között is működött és többen bajnoki címet szereztek a tagjai közül. 1875-től hetente kétszer lehetett zeneszó mellett korcsolyázni a sétatéren, vasárnap délben és csütörtökön délután, a megfelelő jégminőséget pedig a város főterén, az Orbán kávéházra kitűzött lobogóval jelezték. A tavon versenyeket és jégbált is tartottak, többszörös világbajnokok léptek fel rajta, mint Kronberger Lili vagy Méray-Horváth Opika. A Pákei Lajos tervei alapján 1896-97-ben felépült korcsolyapavilon és kioszk, azaz mulató is a kolozsvári korcsolyaélethez kapcsolódik, amiről Killyéni András sporttörténész írt több cikket, és amely a két világháború között elterjedő amatőr fotózás egyik kiemelt témája volt Újvári Dorottya művészettörténész írása szerint.

A sétatéri pihenés egyébként nem volt mindig mindenki számára egyformán hozzáférhető. A 19. században a kocsiút jobboldalán található sétány például kizárólag a főuraknak volt fenntartva, a sajtó pedig a későbbi évtizedekben is gyakran ír méltatlankodva arról, hogy nem lehet nyugodtan sétálni a viháncoló fiataloktól vagy hogy a rendfenntartók túlságosan szemet hunynak a katonák és cselédek közötti „policiális” jelenetek felett. Arról nem is beszélve, hogy a padon ülés nem volt mindig vagy mindenhol ingyenes, volt, hogy ezért helypénzt kellett fizetni, így a kevésbé tehetősek kiszorultak a Sétatérről. A 1930-es évek elején arról ír az Ellenzék, hogy „a szegény embernek már a levegő is pénzbe kerül”. Akkor részben az okozta a felháborodást, hogy már nem csak a tó körüli padokért kellett fizetni. „A nyugdíjasok nem tudják megfizetni az egy lejt és így kiszorultak a térről. Ott álldogálnak a park bejárata előtt és vágyó szemmel nézik az üres padokat, amelyeken a pihenést olyan drágán méri a város, hogy azt a szegény ember meg sem tudja fizetni” – írták.

A polgárosodással párhuzamosan egyre inkább felmerült a gyermeknevelés szempontja is, 1900-ban például az Ellenzék olvasói levelet közöl a játszótér szükségességéről. „Míg városunk nem volt olyan beépített, mint most, a sétatér sem volt oly látogatott, mert majd minden háznak megvolt a maga kertje. De most? Hova menjen tehát a szegény ember beteges gyermeke? Fürdőre, falura? Miből? Tehát marad a sétatér. Igen ám, de onnan, mint mondani méltóztatik, kiszorítják a nagyok s a rendőrök” – vetette fel a levélíró.

A tó már az 1880-as években túl kicsi volt Kolozsvárnak, az Ellenzék 1882-ben arról ír, hogy nagyobbítani kellene, mert „az egyetem és más tanodák felállítása következtében városunk ifjúsága tetemesen megszaporodott”, egyszerre több csónaknak nincs elég hely és a tó télen a jégsport igényeit sem elégíti ki. A bővítést végül 1933-ban valósítják meg, ekkor ássák körül a korcsolyapavilont, kialakítva a második szigetet.

„A kolozsvári Sétatér messze földön híres. Aki egyszer látta, sohasem felejti el. Hiányzanak talán a pazar virágdíszek, a meglepő hatású szökőkutak. Ami mind a nagyvárosi parkot jellemzi. Ehelyett olyan gyönyörű festői részlete van, amelyet csaknem valamennyi kolozsvári festőművész megörökített már. A sétatéri tó közvetlen környéke ez a színpompás kép, mely az idei nyáron még szebb lesz. A kolozsvári Sétatér ugyanis most nagyvárosi színt kap. A tavat kibővítették. A tó meghosszabbítása körülöleli a korcsolyapavilon épületét. A pavilon egy sziget lesz, amelyet magasított japán híd köt majd össze a parttal” – írta 1933. június 15-én az Ellenzék.

A lap az 1920-as évek végén még beszélgetett Zobátz bácsival, „a kolozsvári Sétatér atyjával s a virágok és gyermekek barátjával”, a Schönbrunnban tanult kertésszel, aki elmondása szerint 50 évig gondozta a parkot. Később már visszatérő téma az újságokban – akárcsak manapság – a sétatéri fák sorsa. Egy súlyos sérülést okozó letört faág kapcsán az 1930-as évek elején már arról cikkezett a sajtó, hogy „kipuszítatásra ítélte a kolozsvári interimár tanács a sétatér százados fáit”. A fák kezelése azóta is több alkalommal keltett felháborodást, ahogy az is, ahogy a város magát a parkot kezelte.

A második világháború után más városrészek építésével volt elfoglalva a város, a polgári Sétatérre már nem jutott akkora figyelem, mint korábban. 1975 szeptember 4-én már az országos pártlapban, az Előrében is arról írnak, hogy nem kéne veszni hagyni. „Nincs semmi dolog kivéve az állandó változás, és így az elmúlás törvénye alól sem. De azért a híres, réges-régi kolozsvár-napocai Sétateret mégiscsak sajnálja az ember és határozottan úgy látja, hogy ennek elmúlása mégsem volna szükség szerű és a város roppant iramú fejlődése közben is át lehetne menteni a jövő számára ezt – az eredeti formájában – páratlan urbanisztikai, dendrológiai avagy arborétum-jellegű – műemléket. Aminek sajnos soha sem volt nyilvánítva” – írták.

A park legutóbbi nagyszabású átalakítása 2012-ben fejeződött be, a sétányok megújítását, a közvilágítás korszerűsítését és az egykori mulató épületének helyreállítását kb. 4 millió eurós uniós támogatásból finanszírozták. A fő arculatán azonban – a tó bővítését leszámítva – a Pákei-féle korcsolyapavilon és kioszk építése óta nem változtattak, és remélhetőleg nem is fognak, hiszen a Sétatér 2010 óta műemlék. A 19. században kialakított közpark ma is város egyik leglátványosabb pontja, nem csoda, hogy épp ezt a területet szemelték ki az Untold számára. A fesztivál 2015 óta minden nyáron tömegeket és ezzel együtt rengeteg pénzt vonz a városba, ugyanakkor Kolozsvár egyik legvitatottabb rendezvénye a park lezárása, a fű széttaposása és a zajszennyezés miatt.