Behavazott lábnyomok és 90 év – Bodor Ádámot ünnepelték a Petőfi Irodalmi Múzeumban

A születésnapjára megjelent Behavazott lábnyomok című kötet bemutatójával köszöntötték Bodor Ádámot a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban. Az estet a Magvető Kiadó és a múzeum közösen szervezte, a beszélgetést Szegő János vezette, a programban felolvasások, zenei betétek és pályatársi köszöntők is szerepeltek. A 90 éves Bodor remek történeteket osztott meg a hallgatósággal arról, hogy mire ment el az első írói honorja, vagy milyen volt, amikor Kolozsváron egy másolói irodában dolgozott, de a sajátos bodori világról, írásairól és egyáltalán az íróságához való viszonyáról is sok érdekeseket mondott, és meg is nevettette hallgatóságát.

Az ünnepséget Török Petra, a múzeum főigazgatója nyitotta meg. Felidézte, hogy 1998 tavaszán jött létre a Digitális Irodalmi Akadémia, amelynek Bodor Ádám alapító tagja, így „teljes életműve olvasható a Digitális Irodalmi Akadémia honlapján, az eredeti szövegkiadást alapul tekintő új, javított, hiteles kiadások formájában”. Ez a jelenlét – hangsúlyozta – nemcsak digitális hozzáférhetőséget jelent, hanem intézményi elismerést és folyamatos gondozást is.

Arra is emlékeztetett, hogy ez már a harmadik alkalom, amikor a Petőfi Irodalmi Múzeum a Károlyi-palota dísztermében ünnepli Bodor Ádám születésnapját. 2011 februárjában, a 75. évfordulón filmvetítéssel és beszélgetéssel köszöntötték, 2016-ban, a 80. születésnapon pedig barátok, pályatársak és olvasók gyűltek össze ugyanitt. Most ismét „harmadik alkalommal gyűltünk össze a Károlyi-palota dísztermében, hogy Bodor Ádámot ünnepelhessük” – fogalmazott.

A múzeum és az író kapcsolatát nemcsak a jubileumok jelzik. Török Petra felidézte azokat az alkalmakat is, amikor Bodor nem kifejezetten „alkotói” minőségben kapcsolódott az intézményhez. 2015-ben, a Budapest Transzfer Irodalmi Fesztiválon például egy rendhagyó receptárverésen vett részt, ahol kézzel írott receptje – a Quintet saláta, „különösen ajánlott füstölt borjúnyelvhez” – talált gazdára. Egy másik kiállításhoz kéziratot adott, amely később a múzeum gyűjteményébe került. Török Petra ennek kapcsán arról beszélt, milyen különleges pillanat, amikor egy kézirat „már nemcsak egy szöveg, hanem műtárgy”, amikor „nagyon szigorúan véve állami tulajdonba kerül, és gyűjteményi tárgyként nyilvántartott kulturális jószág lesz”.

Beszéde egyik legerősebb, már-már irodalmi csúcspontja azonban egy Bodor-szövegből kiinduló gondolat volt. Egy fiktív szakácskönyvet idézett fel, amelyben az ember „mindig talál a történtekre magyarázatot”, és amely „bölcs útmutatásokat rejt a nem várt események megértéséhez”. Azt kívánta az ünnepeltnek – és a közönségnek is –, hogy legyen mindenkinek az életében egy ilyen könyv, „amelybe be lehet zárkózni válaszokat keresve, valahányszor csak szorult helyzetbe kerülünk”. Majd hozzátette: biztos abban, hogy sokak számára „ez a felsejlő, átderengő, világító, megcsillanó, sugárzó könyv Bodor Ádám valamelyik kötete”.

Dávid Anna, a Magvető igazgatója azzal kezdte, hogy ha jól számolja, ő már az ötödik igazgató a Magvetőnél, akivel Bodor Ádámot „összeterelte az élet”, és ebben a minőségében köszönti most a volt és jelenlegi szerkesztőség nevében. Megjegyezte, irigyli azokat, akik nemcsak olvasóként, hanem életének részeseként ismerhették az írót, és azt is sajnálja, hogy szerkesztőként nem láthatta, miként dolgozik mások szövegein, hogyan nyúl bele egy kéziratba, hogyan végzi el az utolsó simításokat a saját írásain.

A frissen megjelent Behavazott lábnyomok kapcsán felidézte az utóbbi évek közös köteteit – A barátkozás lehetőségei, Sehol –, és azt mondta, örül, hogy a kiadóval együtt több új könyv is elkészülhetett. A mostani kötet előkészítésekor pedig, tette hozzá némi derűvel, sikerült „rávenni” Bodor Ádámot arra, hogy újraolvassa az összegyűjtött novelláit. „Bízom benne, hogy tetszettek” – mondta, egyszerre tréfásan és komolyan.

Külön hangsúlyozta, hogy az életmű ma már nemcsak magyarul él: angol, német, olasz, francia, orosz, török, arab és perzsa nyelven is olvashatók a könyvek, vagyis egy újabb generáció fordítja, adja ki és fedezi fel Bodor prózáját. Ez a nemzetközi jelenlét – sugallta – nemcsak szakmai siker, hanem annak bizonyítéka is, hogy ez a különös, sűrű, időnként nehezen körülírható világ más nyelveken is működik.

Az est gerincét az a beszélgetés adta, amiben Szegő János kérdezte az írót. Szegő, aki a megjelent gyűjteményes kötetnek szerkesztője is volt arról kérdezte az írót, milyen érzés volt szembesülni a saját szövegeivel. Bodor Ádám erre azt mondta, amikor lead egy kéziratot, mintha „megnyomná a delete gombot”, és egy év elteltével már újdonságként hatnak rá a saját írásai. A mostani kötetbe mintegy százhúsz–száznegyven szöveg került be, köztük olyanok is, amelyek hatvan évvel ezelőtt születtek. A legkorábbi és a legkésőbbi írások között azonban – fogalmazott – nem érez szembeötlő különbséget, ezért nem időrendben rendezte őket újra, hanem „játékosan csoportosította” a novellákat, elkerülve, hogy fejlődéstörténet vagy hanyatlástörténet rajzolódjon ki.

Az est ettől a ponttól kezdve fokozatosan oldódott fel. Amikor Szegő egy 1969-es interjú részletét olvasta fel, amelyben Bodor egy félkész kisregényről beszélt, az író bevallotta, hogy az a szöveg végül nem készült el. Azt is tisztázták, hogy nem a Sinistra körzet korai változatáról volt szó, az ugyanis 1982 előtt, Erdélyből való távozása idején kezdett formálódni.

Az írás folyamatáról Bodor Ádám egyszerűen beszélt. Azt mondta, amikor leül írni, egyfajta öröm tölti el, és hozzátette: „ha nem szórakoznék jól írás közben, biztosan nem írnék”. A mondat könnyedén hangzott el, de nehéz volt nem komolyan venni.

Szikszai Rémusz felolvasta a címadó novellát, a Behavazott lábnyomokat, amelyben a hegyre rátelepedő felhők, a félig betemetett nyomok és a sárgás fényben kirajzolódó peremek lassú, sűrű atmoszférát teremtettek a teremben is. Márkos Albert csellójátéka nem illusztráció volt, inkább folytatás: mintha a hangszeren keresztül is tovább hullott volna a hó.

A köszöntők sorában Gáspárik Attila Markó Béla versét olvasta fel, majd Dragomán György személyes hangú történettel érkezett, amelynek végén elhangzott a mondat: „Az élet egy hosszú Bodor Ádám-novella.” A közönség nevetett, de a kijelentésben volt valami pontos, talán azért, mert Bodor prózájában a groteszk és a komoly, a kegyetlenség és a humor mindig egyazon mondaton belül fér meg.

A beszélgetés második felében bővebben is szóba került a kolozsvári időszak. Bodor Ádám felidézte, hogy miután az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában dolgozott – „pedig nem vagyok egy klerikális alkat” –, egy másolóirodában vállalt munkát. Ezt az időszakot élete sötétebb korszakának nevezte: a hosszan elnyúló, idegőrlő irodai munka nem neki való volt. Ugyanakkor éppen ezekben az években, amikor nem hullafáradtan ért haza, esténként egy jegyzetfüzetbe kezdett körmölni. Az első szöveget elküldte az Utunk szerkesztőségébe, ahonnan táviraton értesítették, hogy közlik az írást. A novella honoráriuma tizenkétezer lej volt – annyi, amennyit egy év alatt keresett volna a munkahelyén. Felmondott, Bukarestbe utazott, és az első írói bevételéből sílécet vásárolt.

A síléc története után a beszélgetés már nemcsak az írásról, hanem a távozásról, az otthon és itthon közötti időarányról is szólt. Bodor megjegyezte, hogy hamarosan eljön az a pont, amikor már annyi időt töltött Magyarországon, mint amennyit korábban Erdélyben élt.

Kiss Tibor Noé köszöntőjében azt mondta, az első szó, ami eszébe jut Bodor prózájáról, a zene. Nemcsak a nevek és a helyszínek hangzása miatt, hanem a mondatok ritmusa miatt is. A kivetítőn ezt követően a műfordítók üzenetei jelentek meg, akik arról beszéltek, milyen élmény volt más nyelven megszólaltatni ezt a világot.

Az est vége felé Szegő János ismét megpróbálta értelmezésre bírni az írót, aki azonban finoman, de határozottan hárított. „Írtam néhány könyvet, de irodalommal nem foglalkozom” – mondta, és hozzátette, hogy a saját művei kapcsán tartja magát a legkevésbé illetékesnek.

Az utolsó felolvasás a Kikötő, este volt. Bodor Ádám csendben figyelt, ahogy a szöveg újra megszólal, és a zene még egyszer körbefut a termen. Kilencven évesen is meggyőzte a hallgatóságát arról, hogy számára az írás nem emlékmű, hanem egy körkörös mozgás: leírni valamit, elengedni, elfelejteni, majd újraolvasni és felidézni – mintha ugyanaz a történet minden alkalommal egy kicsit másképp kezdődne el.

A végén hosszan tartó taps következett, a színpad körül sűrűsödni kezdtek a gratulálók, ölelések és kézfogások váltották egymást. Bodor Ádám türelmesen dedikálta a frissen megjelent kötet példányait, időnként felnézve, váltva néhány szót az ismerősökkel, barátokkal. Aztán előkerült a torta is: a kilencvenest formázó gyertyák fellobbantak, a terem egy pillanatra elcsendesedett, hogy aztán a csend helyét ismét átvegye az ünneplők zaja.

Az estet itt lehet visszanézni, már a Bodor-sztorik miatt is érdemes belekattintani, de a felolvasott szövegek, Márkos Albert zenéje és a teljes est hangulata miatt is élmény a videó. Amúgy a Transtelex születésnapi interjúját is még egyszer az olvasók figyelmébe ajánlom, számtalan olyan mondata van itt is Bodor Ádámnak, ami hosszan az olvasóval marad.