Markó Béla: Erdélyi útikönyvek (Születésnapi levél Bodor Ádámnak)

Utasemberek vagyunk mindannyian.

Jövünk-megyünk egy végtelen történetben.

Nem a kijáratot, hanem a bejáratot keressük.

Elöl díszes kapuk. Fekete-piros szoknyák,

ingvállak, mellények, csipkés blúzok

összefogózva körben. Hímzett függönyök.

Rákóczi búcsúja aranykeretben. Olajfoltos

aszfalton lócitromok. Vagy az is lehet, hogy

zöld teniszlabdák. Örökös ünnep. Festett ház,

bordázott kerítés, mint egy tangóharmonika.

Mohos kövek a kútban. Cimbalom. Kútágas.

Irdatlan ütő. Már mind-mind szólíthatatlan.

Csak nézhető. Patyomkin-Erdély. Máshonnan

kell közelíteni. Csűr. Pajta. Fészer. Kocsmazaj.

Biztos, hogy van valahol egy másik bejárat.

Ahol mindenki idegen. Az is, aki soha

ki sem mozdult. Nem a főúton kell jönni.

Nem a kivilágított színpadon. Csak hátul.

A kulisszák mögött. Egy füstölgő, ócska

autóbuszban. Eljutni azok közé, akik valóban

élnek még. Akik még halnak is. Ahol még

van titok. Megérkezni egy mellékbejáraton.

Átvergődni az ürességen. Micsoda látvány!

Ez az igazi ország. Mindenki ismeretlen.

Mintha értenénk ezt a nyelvet. A lejtését.

A hangzását. A zenéjét. De mit jelent vajon?

Úgy jössz mindig haza, mint aki nem ment el

innen soha. Mi pedig úgy élünk itt, mint akik

réges-rég elutaztak. Talán kivándoroltunk

egy történetbe. Próbálgatjuk a mondataidat,

akár egy ajtót. Folyton vibrál a szemünk előtt

a látható Transylvania. Csak egy képernyő.

Ülünk előtte. Bárcsak itthon lehetnénk végre

akkor is, amikor itthon vagyunk. Utasemberek,

akik nem utaztunk el sehova. Csodálatos

útikönyveket írtál nekünk. Rémisztő útikönyveket.

Félünk kinyitni őket. Aztán nem tudjuk letenni.

Marosvásárhely, 2026 februárjában