Menet közbeni kerékcsere

Nem kertelek: csodálatos volt a Gyimesi Éva-konferencia! Nem olyan, mint egy emléktábla-avatás, ahol már senki nem emlékszik az illetőre, még a műveire sem esetleg, csak beszélnek meghatottan, mert hát muszáj úgy tenni, mintha emlékeznének.

Nem. Itt egykori tanítványok, barátok, kollégák gyűltek össze a kolozsvári Bölcsészkar Popovici-termében, hogy minden sejtükkel megidézzék azt a nagy tanárt, embert, mestert, aki Éva volt. Mint Berszán István mondta a kolozsvári tévében, az együttlét fontos volt, nem formális. Akadt olyan, akit harminc éve nem láttam, de éppen olyannak tűnt, mint akkor: dinamikusnak, áldozatkésznek és értelmesnek.

Sajnos, én csak a második napra tudtam megérkezni, de Zsizsmann Erika tudósításából kiderül, hogy az első nap is remekül sikerült. Nem szeretném visszavonni az előadók érdemeit és erényeit, a magaméit sem, de ebben Évának óriási szerepe volt.

Bármilyen ellentmondásos, feszültségek szabdalta ember lett légyen, közösséget teremtett, méghozzá egy színvonalas, intelligens, összetartó közösséget, amelybe hatvan körüliek éppúgy beletartoztak, mint az ötvenesek vagy a nyolcvanasok. Orbán Gyöngyi, Orbán Jolán, Papp Ágnes Klára, Sata Kinga-Koretta, Török Zsuzsa, Antal Balázs, Balázs Imre József, Balogh F. András, Markó Béla, Dánél Móna, Boka László, Csobán Attila, Péntek János, Salat Levente, Szajbély Mihály, Szilágyi N. Sándor, Szilveszter László Szilárd, T. Szabó Levente, Tibori Szabó Zoltán és mások – tulajdonképpen széles, tágas közösség ez, az értelem szakszervezete. Kiemelném Zabán Mártát, az én szekcióm elnökét: üde pimaszságával sokkal több volt, mint egy olyan elnök, aki felvezeti, aztán megköszöni az előadást.

„Helyben gondolkodni” – ezt is Berszán mondta, hogy ezt tanulta Évától. Tehát hogy minden felkészültségünk ellenére maradjunk rugalmasak, legyünk képesek menet közben kereket cserélni, ne gátoljanak bennünket a jegyzetek vagy előzetes feltevéseink.

Ha körülnézek a világban, nem hiszem, hogy ez a látásmód győzedelmeskedett. De hát azt hiszem, egyikünk sem rövid távra játszott, egy nagy, harsány, csillogó győzelemre, noha gondolom, nem feltétlenül lenne ellenünkre. A megértést szerettük volna, és hogy az Évának is kedves Szilágyi Domokossal elmondhassuk: „minden véges: megalkuvás.”

Ezzel telt el az életünk.