Egy kilakoltatott roma videonaplójából vágta össze Adrian Dohotaru a peremlétre szorult kolozsváriak kiáltványát

Miután a 2024-es One World Romania Filmfesztivál nyitófilmje volt és dicséretet kapott az Astra Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztiválon, Kolozsváron, a Művész moziban is bemutatták Adrian Dohotaru civil aktivista első dokumentumfilmjét, a Zágor halálát (Moartea domnului Zagor). A címszereplő egy kolozsvári kisnyugdíjas, aki folyamatosan egy lépésre van attól, hogy utcára kerüljön, közben pedig egyfajta videónaplót vezet a mindennapjairól.

A rendező, Adrian Dohotaru civil környezetvédelmi aktivista, aki a városi és a városhoz közeli zöldövezetek védelmét, a tisztességes lakhatáshoz való jogot és részvételi költségvetést szorgalmazza, volt USR-s, majd független parlamenti képviselő, 2022 őszétől rövid ideig a Zöld Párt ügyvezető elnöke volt, azóta azonban ismét teljes mértékben civilként és kutatóként dolgozik. Az úgynevezett részvételi akciókutatás művelője, ami annyit tesz, hogy egy adott közösség tagjai maguk kutatják a saját életüket befolyásoló, számukra releváns problémákat.

Zágor halála című filmje pontosan olyan, mint amilyenre Dohotaru eddigi pályája alapján számítani lehet: low budget (producere Monica Lăzurean-Gorgan dokumentumfilmes), a kolozsvári ingatlanfejlesztés és szociálpolitika fejetlenségét illusztrálja, részvételi – hiszen Dohotaru meggyőzte az egyik ismerősét, akivel a részvételi akciókutatási projektjei közben találkozott, hogy régi kamerájával dokumentálja a környezetét –, és aktivista, hiszen vállaltan felerősíti egy olyan ember hangját, aki nem illik bele a fejlődő, gazdag Kolozsvár imidzsébe.

Iosif Zagor, ahogy a filmben bemutatkozik, de írhatnánk Zágor Józsefnek is, hiszen kiderül, hogy magyar roma, Kolozsváron élő, 75 éves, magányos kisnyugdíjas, azok egyike, akiknek a Ceaușescu-időszak jobban ment, a rendszerváltás után viszont a peremre sodródtak. Korábbi foglalkozásának köszönhetően van egy videokamerája, ezzel filmezi a mindennapjait, az otthonát, amely többször változik, miután állandóan kilakoltatják, a szomszédait, közben pedig beszél is a kamerába az aktuális helyzetéről, az életéről, illetve a szomszédait is megszólaltatja.

Már a film elején nyilvánvalóvá válik, hogy Zágor József célja a dokumentálás és a felvételeket a külvilágnak szánja. „Dokumentumfilmet csinálok” – mondja az egyik szomszédnak, akivel a lépcsőházban találkozik, miközben az albérletéül szolgáló penészes, romos épületet filmezi. Interjúkat készít a kilakoltatás veszélyének árnyékában élő, kilátástalan helyzetű szomszédokkal. Következetesen románul beszél bele a kamerába, amikor bemutatja éppen aktuális szobáját, egészségügyi állapotát, de olyan dokumentumfilmes „cseleket” is bevet, mint a különböző élethelyzetek dokumentálása, a szomszédokkal ünnepelt születésnapot, keresztelőt, az egyház szociális munkásainak látogatását, temetést filmez, akár asztalra letett kamerával, akár úgy, hogy átadja valakinek a felvevőt.

Az már Adrian Dohotaru és Alexandru Popescu vágó döntése volt, hogy a nyersanyagból mi került be a filmbe. Erről a rendező annyit mondott a kolozsvári bemutató utáni beszélgetésen, hogy több film is kijönne a videokazettákból, de úgy döntöttek, hogy a film csak Zágor Józsefről fog szólni, ezért azokat a felvételeket válogatták be, amelyeket ő maga készített a közvetlen környezetében. Az is látszik, hogy úgy válogattak, hogy a főszereplő életének alapvető mozzanatairól értesüljön a néző, de nem törekedtek arra, hogy pontosan megmagyarázzák, miért került ilyen helyzetbe, miért kell állandóan költöznie az idős, egyre betegebb férfinak, az épületek sorsáról döntő polgármesteri hivatal arctalan, távoli hatalomként van csak jelen. Mi csak azt látjuk, amit a főszereplő filmezett, gyakran a kamera beállításának pillanatait is, a rángatózó felvételeket, halljuk a túlsúlyos férfi ziháló lélegzetét, és a címnek köszönhetően tudjuk, hogy hiába Zágor József optimizmusa, amivel minden szűk zugot otthonossá tesz, hiába süt-főz és szobabiciklizik rendületlenül, hogy ne merevedjenek le a tagjai, mindennek egyetlen végkifejlete lehet.

A film a felvételek intimitása ellenére nem egyetlen ember sorsáról szól, inkább kiáltványszerű, Zágor József maga is azt hangsúlyozza a felvételein, hogy ő a rendszer áldozata, és a hozzá hasonlók jelképévé vagy hangjává válik azáltal is, hogy a felvételein felvillan még néhány nehéz sors, férfiaké és nőké egyaránt. A Zágor halála címről egyébként rögtön beugorhat a kultikus román újhullámos film, a Lăzărescu úr halála, ez a párhuzam pedig szintén a filmnek azt az állítását erősíti, hogy ezek az emberek nem saját hibájukból kerültek ide, hanem egy rosszul működő rendszer áldozatai. Ezt húzza alá a filmet záró statisztikai adat is a szociális lakások alacsony romániai arányáról.

Dohotaru a saját kudarcával való szembenézésként, egyfajta terápiaként tekint a filmre. „Szolidarizálsz a szenvedéssel, tenni is próbálsz, közpolitikai javaslatokkal, civil aktivizmussal, törvényjavaslatokkal, de azt látod, hogy mindez alig segít. Ez egyfajta terápia, amely segít megértenem a helyzetet. (...) Ugyanakkor az ilyen típusú filmeknek társadalmi, civil, politikai tétje is van” – mondta a film utáni beszélgetésen.

Azt is elmondta, hogy rendezőtársnak tekinti a főszereplőt, aki egyébként magyar roma, de azért beszélt végig románul, mert neki szánta a felvételeket. „Nem csak személyes találkozásaink alkalmával, hanem a videokazettákon keresztül is kommunikáltunk.

Sok órányi anyagunk van kilakoltatásokról, más helyszínekről, de végül lemondtunk arról, hogy különböző helyzetek panoptikumát sorakoztassuk fel és egyetlen történetre koncentrálunk„ – mesélte Dohotaru. ”Ez a performatív antropológia: terepre mész és készítesz interjúkat, de nem csak kiemeled onnan az így megszerzett tudást, hanem megpróbálod a peremről a középpontba hozni azokat az embereket, akikkel kapcsolatba kerültél. Ezt próbáltam én meg ezzel a filmmel. Ezért ez nem csak egy egyszerű kazettagyűjtemény, amit feldolgoztunk„ – tette hozzá. Zágor videonaplójának egyébként az vetett véget, hogy elkapta a koronavírust és meghalt, árulta el a rendező.

A beszélgetésen részt vett Andrei Lazăr biológus, természetfotós is, akivel közösen Adrian Dohotaru egy kisfilmet rendezett. A Homo Capitalocens pe Inelul Verde című kisfilm, amelyet a Zágor halála előtt vetítettek le, a Kolozsvár környéki zöldövezetek visszaszorulásáról szól, azzal az ironikus, de kissé didaktikus áldokumentumfilmes megközelítéssel, hogy egy új, invazív faj, a homo capitalocens (a kapitalista ember) jelent meg a városban. A kisfilm az álkörnyezetvédelem jelenségére hívja fel a figyelmet, egyrészt azokra, aki annyira szeretik a természetet, hogy egyenesen az erdő közepére építenek maguknak házat – elindítva ezzel az épületek térhódításának lavináját, másrészt a kompenzálásként kialakított védett területekre, amelyek túl kicsik és elszigeteltek ahhoz, hogy az élőviláguk ne módosuljon. Andrei Lazăr a Szénafüvekkel példázta mindezt: a természetvédelmi területet teljesen körbeöleli az egyre terjeszkedő város, nincs meg körülötte a szükséges ökológiai folyosó, negatívan érinti a túllegeltetés és a sok kutya, akik vadásznak itt.

Dohotaru szerint a városnak lenne elég helye új lakóépületek számára anélkül, hogy kifelé terjeszkednek, például a régi ipari zónában (ahová most épp Románia legnagyobb bevásárlóközpontját tervezik), másrészt a jelenlegi árak sokak számára elérhetetlenné teszik a lakásvásárlást Kolozsváron.

A nehéz helyzetűek számára úgy lehetne lakhatást biztosítani, hogy ha növelnék az államtól bérelhető szociális lakások állományát, de akár azzal is, ha az ingatlanfejlesztőket arra köteleznék, hogy a lakások egy részét a piaci ár alatt adják el, hogy hozzáférhetőbbé tegyék őket, mondta Dohotaru. George Zamfir, a Szociális Lakásokat MOST! állami lakhatásért és lakhatási igazságosságért harcoló mozgalom aktivistája arra hívta fel a figyelmet, hogy Kolozsváron 2020-tól 2024-ig kb. 1000-ről kb. 1800-ra nőtt azoknak a száma, akik 6-10 lakást birtokolnak, tehát nem lakhatási célokra, hanem befektetésként használják őket, amit szerinte szintén figyelembe kellene venni a közpolitikák kidolgozásánál.

”Mi, akik jóval kiváltságosabb helyzetben vagyunk, mint a film szereplői, úgy gondoljuk, hogy velünk nem fordulhat elő az, mint velük. Itt az ideje, hogy elgondolkodjunk azon, hogy a lakás elvesztésének veszélye sokkal többeket érinthet, és nem csak a társadalom peremén élőket, időseket, romákat, kiskeresetűeket. Már az IT-szektorban is egyre több elbocsátásról hallunk, pedig Kolozsváron ez az ágazat számított a földi paradicsomnak, éppen az itt dolgozók tartották fenn a város ingatlanpiacát. Velük is előfordulhat, hogy nem tudják fizetni a hitelüket és a bank kilakoltatja őket. Ebből kellene kiindulnia a politikai szolidaritásnak, ezt figyelembe véve kellene kitalálni, hogy mit tehetnénk közösen” – mondta Vincze Enikő egyetemi tanár, Szociális Lakásokat MOST! másik aktivistája. A kapitalista értékrend szerinti, kizárólag profitorientált fejlesztés mind a természetet, mind a társadalmat tönkreteszi, vont párhuzamot a két levetített film között.