A kolozsvári Dalí-kiállítás a szürrealizmus helyett csak a múzeumboltba vezet be

Amikor decemberben olvastam, hogy Dalí-kiállítás nyílik a főtéri Hintz-házban, arra gondoltam, hogy egyre inkább kezd a tervezett kulturális csomópontra hasonlítani a történelmi épület, működik már benne a Gyógyszertártörténeti Múzeum és a könyvesbolt, és a hírek szerint zenei-művészeti klub is készül az udvari szárnyba. Tisztában voltam vele, hogy a műtárgykölcsönzés a nagyobb állami múzeumoknak is komoly anyagi és műszaki kihívás, nem számítottam arra, hogy a katalán művész leghíresebb festményeit fogom eredetiben látni, mégis úgy gondoltam, főleg, amikor a jegyárakat megláttam, hogy az erdélyi városokban néha feltűnő, a művészettörténet sztárjainak nevével nagy garral beharangozott, de annál laposabb kiállításoknál azért komplexebb lesz az élmény. Nem volt.

A Dalí univerzuma a Hintz-ház mindhárom emeletét betölti, ezek a terek ezzel a kiállítással nyíltak meg először a nagyközönség előtt. Az udvaron át, a patinás lépcsőházból léphetünk be, a pénztártól előbb a kiállítás második szintjére irányítanak, onnan a harmadik szinten berendezett VR-szobába, végül az első emeleti termekbe, valószínűleg azért, mert így a múzeumbolt lesz az utolsó állomásunk. Csakhogy a Dalíról és a kiállításról szóló bevezetőt így csak a látogatás felénél olvassuk el.

Becsöppenünk tehát a második emeleti terembe, különösebb előzetes információ nélkül. Amit itt látunk, az nem az a kép, ami Dalíról elsőként beugrana, talán a Mae West ajkairól mintázott pamlag az, amelyről sokan láttak már képet, és a kisebb méretű üvegszobrokon fedezhetjük fel a Dalí-festményekről ismerős mankókat vagy fiókos mellkasokat. A művész kevésbé ismert alkotásairól, mint amilyenek a Shakespeare, La Fontaine, Apollinaire vagy Freud hatására készült illusztrációk vagy a Csavart Krisztus és a Beethoven fejét mintázó szobrok, egy rövid és általános leírásnál nem tudunk meg többet.

Ezután az, aki kifizeti a felárat a VR-élményért, kipróbálhatja, milyen Dalí fantáziafigurái között járni, de előbb a művész(t alakító színész) román szinkronhangon felvértezi néhány Dalí-aforizmával, nehogy túlságosan meglepődjön, amikor például az ajakpamlag „elnyeli”. Egy 3D-mozikon edzett fiatalnak ez talán nem lesz annyira meglepő.

Visszatérve az első emeletre, a látogató végre tájékozódhat arról, hogy mi is ez a kiállítás. Az angol szövegből és a helyenként hibás román fordításból kiderül, hogy a kiállítás tárgyai a Beniamino Levi alapította Dalí Universe nevű gyűjteményből származnak, amely egyrészt „a három dimenziós Dalíra” helyezi a hangsúlyt a szobrokkal és tárgyakkal, másrészt a ritka irodalmi illusztrációkra. Megtudjuk még, hogy Dalíra hatással voltak a reneszánsz mesterek, szenvedélye volt a tudomány és a vallás, a pszichoanalízis és az álmok vezérelték, és különösebb részletek nélkül értesülünk arról is, hogy volt egy paranoia-kritikai módszere, amellyel rejtett értelmű és szándékos torzításokkal teli műveket alkotott. Emellett egy lista is olvasható Dalí gyakori jelképeivel és azok magyarázatával.

Az első emeleti termek egy-egy nagyobb méretű szobor köré épülnek, a Szent György és a mankónyelvű sárkány, a karján elfolyó órát tartó Idő asszonya és a bal kezében pillangóvégű botot tartó Ember mellett ezen a szinten látható a De Sade márki írásai által inspirált felkavaró illusztrációsorozat, a Michelin rabszolgája – egy autógumikba szorított nőalak –, vagy az a Vénusz-fej, amelynek orra van a füle és füle az orra helyén.

Van tehát mit nézni, de a munkák címén és rövid, általános leírásán túl szinte semmit nem tud meg a látogató arról, hogy azok hol helyezkednek el a Dalí-életmű vagy a szürrealizmus kontextusában, hogy ki volt Dalí azon túl, hogy szeretett torz formákkal és meglepő asszociációkkal játszani, miért volt megosztó személyiség, mit gondoltak róla a kortársai, megnyilvánult-e politikailag, kit akart provokálni a munkáival, miért sugárzik belőle az önteltség és mit gondolt a fogyasztói kultúráról, milyen körülmények között kezdett el például bútorokat tervezni.

Adatokból nincs hiány, hiszen Dalí pont az, aki tudatosan jelen volt a nyilvánosságban, még romániai vonatkozású történet is fűződik a nevéhez, és például azt is lehet róla tudni, hogy hologramot készített Alice Cooperről, érdekelte a három dimenzió, amit talán meg lehetne említeni, ha „a három dimenziós Dalít” mutatjuk be VR-élménnyel kiegészítve. Aki nem ismeri kapásból a művész életpályájának részleteit, az a kiállítás megnézése után sem lesz tájékozottabb.

Az viszont az információszegény bemutatásnál súlyosabb, hogy a leírások azt sugallják, hogy minden kiállított tárgy Dalí keze munkája, pedig ez nem teljesen helytálló.

Amikor megpróbáltam ugyanis kideríteni, hogy mi is ez a Bukarestben „átütő sikert” aratott, korábban Párizsban, Shanghaiban és Firenzében is bemutatott kiállítás, rátaláltam a Dalí Universe honlapjára, amely szerint Beniamino Levi gyűjtő az 1960-as években rendelt Dalítól egy sorozatot a legismertebb képei alapján készült szobrokból, majd ő lett ezeknek a „kiadója”. A 29 szoborból köztéri, nagyobb és kisebb beltéri méretben készültek másolatok, de ezek alapján készültek azok a drágakővel kirakott aranyszobrocskák is, jóval Dalí halála után, amelyeket a kolozsvári kiállításon Dalí aranyérmekből készült tárgykollekciójával egy térben, mindenféle elkülönítés nélkül állítottak ki.

A Dalínak tulajdonított szobroknak és grafikáknak több millió dolláros piaca van, eredetük pedig gyakran áttekinthetetlen. Az Artnews.com 2008-as cikke szerint ennek kialakulásához maga Dalí és felesége, Gala is hozzájárult, mert pazar életmódjuk fenntartásához pénzre volt szükségük, így több kiadónak adtak el többek között szobrok reprodukciójára szóló jogot is. Ma legalább 10 cég gyárt több mint 100 különböző, főleg bronzból készült Dalí-szobrot. Közülük az Artnews.com szerint épp Beniamino Levi a legismertebb, aki a lapnak azt mondta, hogy megszerezte a jogot 29 Dalí-szobor háromféle kis méretben, egyenként 350 darabos példányszámos gyártására, és ezek további, „múzeumi” és monumentális méretű reprodukálására, egyenként 12 példányban. Az egyik kisebb méretből 2008-ig állítólag 6-7000 darab készült el.

Attól, amiért a Dalíval vagy a művész hagyatékának kezelőivel kötött szerződés alapján készültek a 2000-es években legyártott drágaköves miniatűrök, különböznek-e azoktól a tárgyaktól, amelyeket általában a múzeumboltok kínálatában és nem a kiállítótérben találunk meg? Eredetibbek-e a helyben 185 lejért kapható olvadó óránál, a néhány ezer lejért vásárolható grafikarepróknál vagy a 486 ezer lejes unikornis-másolatnál? Mennyire feszegeti a giccs határát már az is, hogy szürrealista festményekből kiragadott figurákból készülnek szobrok?

„A giccset sokféleképpen meg lehet határozni, időnként talán éppen emiatt nehéz felismerni, hogy mi az, ami annak számít. Különösen akkor, ha valami teljesen másnak álcázzák. A giccs olyan, mintha művészet lenne, hiszen gyakran a művészet eszközeivel készül, azonban a művészettel ellentétben a giccs gyors és egyszerű válaszokat ad, kielégíti az elvárásokat és nem kavar fel. A giccs azért létezik, hogy fogyasszák, és éppen a fogyasztás tartja fent. Ráadásul ki is használja a fogyasztók szépre, értékesre való igényét, érzelmi és gondolati kiszolgáltatottságát. Egyfajta visszaélés. Ahogy szerintem ez a mostani kolozsvári Dalí-kiállítás is” – mondta Ladó Ágota művészettörténész, amikor hozzá fordultam a kérdéssel.

„Nem újkeletű az a kritika, miszerint Dalí egy idő után művészetét a saját perszónája marketingelésének és a vagyonszerzésnek rendelte alá. Munkáinak értelmezése így eleve problematikus, és ezt a feszültséget csak akkor lehet oldani, ha egy megfelelő kontextus támogatja a befogadást. Ez azonban ezen a kolozsvári tárlaton hiányzik, így a hatalmas jegyárak, a kiüresített motívum-szobrok, a megfizethetetlen emléktárgyak csak az egésznek a kommersz jellegét, giccs-hatását fokozzák” – tette hozzá.

A pár hét alatt összedobott kiállítást (erről maga a szervező számolt be) úgy reklámozzák, hogy „a legértékesebb Dalí-gyűjteményt” mutatják be, a jegyek ára pedig a nagy nyugat-európai múzeumok áraival vetekszik (egy teljes árú hétvégi jegy 95 lej/kb. 19 euró), úgy, hogy a látogató a kiállítási tárgyak között elég gyakran a szponzorok reklámfelületeibe botlik.

Ennél valamivel kevesebb pénzért, teljes áron 18 euróért meg lehet nézni például a párizsi Centre Pompidou összes kiállítását, hívta fel a figyelmem Ladó Ágota. „Nyilván a jegyárak önmagukban nem mérvadóak, hiszen nagyon sok körülmény befolyásolja azokat, de szerintem jogos kérdés, hogy a majdnem 100 lejes belépőt pontosan mire fizetjük és kinek. A Pompidou-ban egyébként nemrég ért véget az a nagyszabású Szürrealizmus című kiállítás, ami a művészettörténet-írás eddigi állásait is felbolygatta. Ebben is volt Dalí-kép, ami viszont éppen azért tudott működni, mert egy teljesen váratlan kontextusba került. A tárlat egyik hatalmas termében szürrealista festőnők alkotásai sorakoztak, akik munkáikban a sejt szintű működésekkel, magzati fejlődéssel, szülési traumákkal foglalkoztak. Ide került Dalí-nak egy 1926-ban készült képe, melyen így a megcsonkított női test és a felvágott hasú bárány teljesen új megvilágításba került. Ebben az esetben a kurátoroknak köszönhetően a katalán művész alkotása nemcsak a motívumok öncélú ismételgése maradt, hanem valóban új életre kelt” – mondta a művészettörténész.

„Jó kiállításért nem kell messze utazni, nálunk is vannak ilyenek, de a Dalí univerzuma sajnos nem az” – tette hozzá Ladó Ágota. Valóban egyre inkább látni korszerű, tartalmas tárlatokat Erdélyben is, hozzátehetnénk viszont, hogy ha ezek közintézményekben vannak, akkor munkaidő után, esetleg hivatalos szabadnapokon, amikor ráérnél, nincs esélyed megnézni őket. A téli ünnepek között a Dalí univerzuma volt szinte az egyetlen látogatnivaló Kolozsváron, így az április 30-ig nyitva tartó kiállítás létező piaci rést töm be az este 8-ig tartó látogatási idejével.

A romániai közönségnek van igénye kiállításokra, ezt mutatja, hogy a hétköznap délelőtti időpont ellenére voltak még látogatók rajtam kívül, amikor megnéztem a szürrealista tréfamester imidzséből táplálkozó, valójában cseppet sem provokatív kiállítást. Nem csoda, hogy időről-időre felbukkannak a művészettörténet húzóneveivel hirdetett, kevésbé értékes vándorkiállítások. Volt már Kolozsváron Rembrandt- és Dürer-kiállítás is, amelyeken tulajdonképpen 19. századi metszeteket lehetett látni nem túl izgalmas tálalásban. Da Vinci találmányainak modelljei is eljutottak a városba, egyébként épp a Dalí univerzuma szervezője, a stand-up comedy fesztivál, a Beercrafters sörfesztivál, a ‘80-as-2000-es évek sztárjait felvonultató We Love Retro fesztivál és a kissé balul elsült King On Ice jégshow mögött álló kolozsvári Spotlight Events látta meg az üzleti lehetőséget abban is. Bár személyes élményem még nincs róla, de ide tartozónak érzem a klasszikusok „immerzívesített”, virtuális valósággá animált képeiből álló „kiállításokat” is, amelyeknek már állandó helyszíne is van Kolozsváron.