Nádas Péter volt már erdélyi katolikus, újabban pedig kiváltságos fehér író. Ötven év után ismét Háromszéken járt

Szépírás a hivatása, elbeszélés a műfaja, ezért most sem tehet mást, mint történetet mond, jegyezte meg szerényen Nádas Péter, Kossuth-díjas magyar író a SepsiBook harmadik kiadásának díszvendégeként. A rendezvény hivatalos megnyitóján az író azt mondta, hivatása szerint hozzá van láncolva a múlt időhöz. Számára a jelen nyersanyag. „Hadd érjen. Hagyom. Viszem fel a hegyre, mielőtt önnön súlyától fogva visszagördül” – tette hozzá olyan hanglejtéssel, mintha verset mondana, majd újra történetmesélő hangján megjegyezte: „Háromszéken közel ötven éve jártam, ettől aztán merő káprázatban állok itt!”

Aki tehát fejben gyorsan számolt, annak hamar felvillanhattak lelki szemei előtt azok az idők, melyeket Nádas Péter itt jártakor megtapasztalhatott: az ominózus látogatás még az 1970-es évek Romániájában, a Nicolae Ceaușescu diktatúrája alatt játszódott le. A Ceaușescu-rendszer pedig aligha hagyta hidegen a hosszú ideig újságíróként is tevékenykedő írót. A SepsiBook közönségének azt a kalandos, kémtörténetnek is simán beillő sztorit mesélte el, amikor az önkényuralmi rendszer titkosszolgálatával való találkozása majdnem az életébe került.

Nádas elmondása szerint közel ötven évvel ezelőtt Manuel Lückbernnel, a párizsi Le Monde munkatársával, Richard Schwarzcal, a stockholmi Svenska Dagbladet szerkesztőjével, és Schwarz feleségével, Suzanne Vidin műfordítóval érkezett Romániába a „híresen biztonságos svéd autójukon”. „Barátjuk voltam, ezennel szinkrontolmácsként szolgáltam, nehogy Erdélyben olyan helyzetbe kerüljenek, hogy valami fontosat ne értsenek, amit magam is szívesen megértenék. Nézzünk szembe együtt a nyers realitással. Kormányaik, mármint a svéd és a francia, némiképpen el voltak telve magukkal, és el voltak tévedve az európai realitás labirintusában. Tegyük hozzá, eltévelyedésük érdekükben állt. Ami szabad embereket, persze, nem akadályozhat meg abban, hogy kormányaikkal szemben írjanak, beszéljenek. Merő honszeretetből. Hiszen kormányaik jelen idejű eltévelyedése veszélyes lehet a jövőre” – részletezte az író.

A Háromszéki Megyei Tükör ebben az időben arról jelentett, hogy svédországi látogatásán Nicolae Ceaușescu elvtárs és Elena Ceausescu elvtársnő a stockholmi királyi palotában „ünnepélyes külsőségek között, értsd ünnepélyes szélsőségek közepette, magas svéd kitüntetéseket vett át. Őfelsége XVI. Gusztáv Károly király a Szerafim királyi érdemrendet adományozta Nicolae Ceaușescu elvtársnak, ugyanakkor Elena Ceaușescu elvtársnőnek a Sarkcsillag Királyi Érdemrend nagykeresztjét” – tette hozzá Nádas.

Az újságírók előbb Kolozsváron jártak, majd Marosvásárhelyen, onnan Brassóba mentek, így értek el Háromszékig. Utazásukat jó előre előkészítették Budapesten, mivel Nádas Péter szerint „az önkényuralomnak több a füle, mint a farka, s minden hosszú füle örökösen nyitva áll”. Fő céljuk az volt, hogy egy készülő tudósítás miatt titkos és bizalmas beszélgetést folytathassanak „az ősöreg” Balogh Edgárral. Hogy zavartalanul információt cseréljenek, Sütő András darabjának szünetében találkoztak az Állami Magyar Színházban.

„Amint aztán a visszaúton a hegyekből, a lehető legjobb látási viszonyok közepette egy véghetetlen mezőségre értünk, egy keresztúton belénk jött egy traktor. Nem állítanám, hogy nem megrendelésre tette. Ha nem lett volna olyan híresen biztonságos a svéd gyártású autó, akkor sok nem maradt volna belőlünk. Így csak az árokba told bele, át az úttest másik oldalára. Amint kikászálódtunk, a magas üléséről hangos nyögéseket hallatva lemászott a traktorista. Bizonyosan nem volt traktorista, épp kiserkedt szakállú, igen koszos kis katonácska volt, aki rögtön nyekegve és ordítva sírni kezdett, ami valódi volt. Ilyen volt az úgymond realitásunk. Valami olyasmit kiáltozhatott, hogy bocsánat, bocsánat, bocsássunk meg neki, miközben Susanne kezét megragadta és csókolta, csókolta volna, hogy ő mit tett, mit tett, ami valószínűleg szintén igaz volt, nem tudta, mit tett. Hogy amit tett, nem tette eléggé” – mesélte Nádas Péter.

A Nádas-ügyről nem esett szó

A megnyitó után Nádas Péter Tompa Andreával beszélgetett csütörtökön. Ez volt a 3. SepsiBook nyitóelőadása. Az eredeti tervek szerint a nyitóelőadást a színpadon ejtették volna meg, azonban az írók külön kérésének eleget téve a szervezők lemondtak szándékukról, hogy ezáltal Nádas és Tompa közelebb kerüljön a közönséghez. Az alkalom pedig nem csak két elismert és népszerű író jelenléte és az általuk létrehozott belsőséges hangulat miatt volt különleges, hanem azért is, mert Tompa Andrea első alkalommal beszélgetett nyilvánosan Nádas Péterrel, és ez Erdélyben valósulhatott meg.

Ugyanakkor beszélgetésüket az a polkorrekt botrány előzte meg, ami a német Világ Kultúráinak Háza 35 ezer euróval járó Nemzetközi Irodalmi Díja körül robbant ki, és Nádas Pétert abban érintette, hogy bár Rémtörténetek című regényét a zsűriben többen mesterműnek tartották, de egyesek közülük identitáspolitikai szempontok alapján hátrébb sorolták, mert egyesek szerint Nádas kiváltságos fehér szerző, akit a kritika is szeret, ezért kevésbé érdemelte meg a díjat. Az estről Demény Péter írt publicisztikát a Transtelexnek, amiben a jelenséget épp az imént említett Ceausescu-korszakban megtapasztalt cenzúrához hasonlítja: „Gyermekkorom ceaușizmusa sem tett mást, mint szavakra csapott le, húzott és vágott kíméletlenül; nem az egészet olvasta, csak a részeket; mindig a cél lebegett a szeme előtt.”

Az ügyet Nádas Péter a Transtelexnek sem szerette volna kommentálni, mert hogyan is szólhatna hozzá egy olyan díj átadásához, amit meg sem kapott – jegyezte meg. Ugyanakkor Demeter Szilárd felvetéseire sem kívánt reagálni. A zsűrik identitáspolitikai és nem művészi szempontokat követő döntése kapcsán pedig annyit mondott, rasszizmus volt és lesz is.

Ceaușescuék csúcsra járatták a gyűlölködést

Visszatérve a nyitóelőadáshoz, Tompa Andrea fontosnak tartotta kiemelni Nádas Péter erdélyi kötődéseiről tanúskodó esszéket, hisz azokat talán még Nádas munkásságának jó ismerői sem feltétlenül tartják számon.

Tompa Andrea emlékeztetett, Nádas Fantasztikus utazáson című esszéjében írt a megnyitó beszédében hallott történetről, a Nagykarácsonyi gyilkosság című esszéjében pedig a Ceaușescu házaspár kivégzéséről is írt.

Nádas elmondása szerint azért írt Ceaușescuék kivégzéséről, mert a megfékezhetetlen gyűlölet foglalkoztatta, ami őt magát is a hatása alá kerítette. Az író azt mondta, bár nagyon hosszú életében nagyon ritkán történt meg vele, hogy ismert vagy ismeretlen személyt gyűlöljön, de a Ceaușescu-rendszer szörnyűségei miatt gyűlölet ébredt benne is a diktátor házaspár ellen.

Nádas Péter azt is elmesélte, hogy egyszer Budapesten a Kálvin téren szinte „összefutott velük”: rendőrök sorfala között látta a Ceaușescuékat szállító konvojt, amint éppen előtte haladtak el. Akkor, mondta Nádas, őszintén sajnálta, hogy nincs fegyvere.

Arról írt tehát művében, hogy az ember miként próbálja megfékezni magában a gyűlöletet. Szerinte a mód, ahogy Ceaușescuékat kivégezték, az embertelenségnek a csúcsteljesítménye volt, amit – mint liberális ember – nem tudott elfogadni. Ugyanakkor érzelmileg mégis örült neki. „Magamban kellett megoldani ezt a kettősséget, hogy valaminek örülök, amit nem tudok elfogadni, és megvetek” – magyarázta.

Tompa Andrea megjegyezte, sokan osztoztak ezen a gyűlöleten. Ő maga is fontosnak tartotta megemlékezni a Ceaușescuék kivégzéséről, és ő is pontosan erről az ellentmondásos érzésről, hogy egyfelől ünnep volt a kivégzésük, másfelől szembe kell nézni azzal, hogy mi magunk hoztuk volna meg a ravaszt, ha lehetőségünk lett volna akkor ott állni.

Nádas Péter, mint erdélyi katolikus

Tompa egy másik esszé, a Világló részletek egy passzusával folytatta, ami szerinte egy olyan momentumot ragad meg az író személyes történetéből, ami már a kétéves Nádas Pétert összekötötte az erdélyiséggel. „Anyám úgy mesélte, hogy a státuszunkat bármikor fel tudtam hangosan mondani, ő verte belém, miszerint erdélyi menekültek lennénk Pesten. Erdélyi, erdélyi, az erdélyi megragadt, minket kibombáztak a mi szép otthonunkból, a kibombáztak is nagy alaktani élvezetet okozott, a mi szép kis keresztény pesti otthonunkból is kibombáztak, keresztény, apuka a fronton harcol a hazáért, a hazáért” – idézte fel a részletet Tompa Andrea a közönségnek.

Nádas a felolvasott passzus kapcsán arról mesélt, hogy hamis papírokkal élték túl a magyarországi nyilas uralmat. Bár a szülei nem voltak vallásosak, a családjuk mindkét része kifejezetten ateista volt, a szülei ennek ellenére a nürnbergi törvények szerint zsidónak számítottak. Hogy túléljék, hamis papírokat szereztek be. Ezek szerint Nádas Péter és szülei erdélyi menekültek voltak, őt Kovács Péternek hívták, és katolikus volt.

Nádas édesapja által ismereteket, tapasztalásokat szerzett Erdélyről. Apja katonaként vonult be Erdélybe, sokat mesélt neki Észak-Erdély visszafoglalásáról. Szociális beállítottsága miatt, főleg az iszonyatos szegénység maradt meg benne, amivel találkozott a falvakban. „Egész extrém és furcsa dolgokat is mesélt, amiket most nem fogok elmesélni” – zárta rövidre a válaszadást az író.

Ugyanakkor az erdélyiséghez tartozik, hogy sokszor írt a Polcz Alaine-nel őt összekötő barátságáról, akit az egyik szövegében kolozsvári nagyasszonynak nevezett, ezért Tompa erre az erdélyi szálra is rákérdezett. Nádas szerint dupla közvetítés volt a Polcz Alaine-el való barátsága, mert míg Polcz Alaine kolozsvári, férje, Mészöly Miklós szekszárdi volt. „Most a halott barátaimról szeretnék könyvet írni” – árult el egy fontos részletet új könyvéről Nádas az erdélyi közönségének.

Polcz Alaine esetében Nádas számos nyelvi különbséget felfedezett. „Polcz Alaine haláláig megőrizte a kolozsvári, széki nyelvét. Nem vette át a Magyarországon megfogalmazott magyar szavakat: örvendett és nem örült, kacagott és nem nevetett, amit Budapesten senkinek eszébe nem jut csinálni. A kacagás az egy XIX. századi szó, irodalomból ismert, ma már nem használt, és főleg leányok kacagnak” – mesélte. Hozzátette, egész növénytant is megtanult, miután Polcz Alaine a növények neveit másképp mondta.

Az író arról is beszélt, hogy Esterházy Péter mellett Mészöly Miklós és Polcz Alaine voltak azok, akikkel olyan intim dolgokról tudott beszélni, mint a hivatás vagy a szakmai kérdések. Erről ugyanis szerinte még más írókkal sem könnyű beszélni. Az ember hivatása ugyanis sokakat nem érdekel, de intim is, mert szerinte közvetlenül a testtel vagy a testi jelenségekkel áll összefüggésben. Nem beszélve a lélektani funkciókról, amelyeket mi kevésbé ismerünk, mi magunk is bajban vagyunk velük.

„Polcz Alaine inkább a művészetpedagógus, az őrangyal és a kolozsvári nagyasszony szerepe között ingázott, mindig óva intett minket a kegyetlenség, a brutalitás és az ocsmányság, a káromkodás ábrázolásától. Ez olyan kispolgári mentalitást közvetített, ami neki se volt a sajátja. Pedagógiai célból megpróbált minket visszatartani, de ezek visszatarthatatlan dolgok. A realitást nem lehet visszatartani. A nyelvi realitást sem” – jelentette ki.

Mészöly Miklóssal nagy vitái voltak arról, hogy a szeretkezést hogyan és miért nem teszi például tárgyává az irodalom, és ha tárgyává teszi, akkor miért nem jó, vagy miért hagy lukakat, miért minimális a reflexiónk rá. Ezek szerinte szigorú szakmai problémák. A Mészöly azon volt, hogy ne írjon róla, ő meg írt egy 120 oldalas fejezetet egyetlen egy szeretkezésről. „Egy rossz szeretkezésről” – hangsúlyozta.

Akinek nincs tengere, legfeljebb Dunája lehet

Ha már a szakma jött szóba, Tompa és Nádas az írásról is beszéltek, pontosabban arról, hogy Nádas íráskor előbb elképzel valamit, vagy egyből írni kezd.

Itt kiderült, hogy Nádas előbb képben gondolkodik, az elképzelés felé próbál eljutni. Ha az írás első fázisában nem tudja, hogy hová tart, akkor nem tudja megírni.

A jövő héten Bukarestben románul is megjelenő Rémtörténeteknek is van egy ilyen ősképe, ez pedig a Duna. A folyó nagyon nagy szerepet játszik minden könyvében, mert a folyó a folyás, folyamat, a sors, a mozgás – egy regénynek is erre van szüksége.

„Ez az én képi fantáziámnak egy nagyon fontos eleme. Meg a Dunával nőttem föl, úgyhogy ezért is fontos nekem, ha a tengerrel nőttem volna föl, akkor a tenger lenne fontos, de így egy szárazföldi patkány vagyok tenger nélkül” – jegyezte meg humorosan. Nádas a 18 évig írt Párhuzamos történetek kapcsán megjegyezte, azt a képet, amivel lezáródik az 1500 oldalas regény az írás második évében látta meg, és afelé menetelt mindvégig.

„Ezt az utolsó fejezetet írtam meg először, és aztán megpróbáltam visszafelé írni, de ez nem ment. Tehát el kellett kezdeni, és el kellett érni a zárófejezethez, a zárófejezet záró képéhez. A fantáziához természetesen hozzátartoztak azok a figurák, azok a cigány útépítő munkások, akiknek van egy magyar háborút járt munkavezetőjük, és ez a munkavezető hozza azokat a háborús történeteket, amelyeket Mészöly Miklós elmesélt nekem, és soha nem írt meg. Ha megírta volna, akkor is elloptam volna tőle” – jegyezte meg szellemesen.

„Hol a francban van ez a falu?”

Rémtörténetek kapcsán, ami egy megnevezetlen faluban játszódik, Tompa Andrea rákérdezett arra is, hogy Esterházy Péter miért nevezte Nádast az utolsó magyar parasztírónak? Nádas szerint ez nem őt, hanem Esterházyt jellemezte, mert nagyon kedves, éles, gúnyos bók volt.

Abban az értelemben pedig tényleg az utolsó parasztíró, mert saját maga termeli meg azt, amit megesznek. 26 évesen hagyta el Budapestet. Előbb Kisorosziban éltek, és aztán még messzebbre költöztek, egészen a nyugati határig, Göcsejbe, a Gombosszeg nevű faluba.

„Amikor magyar parasztíró lettem, akkor az emberek többsége hagyta el a falvakat, és én meg mentem befelé egy kihaló faluba, tehát az egésznek volt egy mulatságos jellege, és a Péter ezt tulajdonképpen nehezményezte. Nemes Nagy Ágnes is nehezményezte. De más okból. Hova a francba megy maga, kérdezte tőlem nemes egyszerűséggel. Hol a francban van ez a falu? Hova a francba megy maga? Holott Göcsejben már Kosztolányi is volt, és Gombaszegen átment, tudjuk” – viccelt Nádas Péter.

Szerinte egyébként lélekben budapesti maradt, de megtanult egy tájnyelvet, illetve kettőt, de a kisoroszi tájnyelv az szerinte nem volt olyan pregnáns. „Göcsejben ténylegesen meg kellett tanulni egy másik nyelvet. Az első időben állandóan félreértettek minket, és mi félreértettük őket. Például azt mondták, hogy mit főzött? Spárgát főztem. Spárgát főzött? Aztán kiderült, hogy a spárga náluk zöldbabot jelent” – mesélte az író. Hozzátette, ott a szörpöket meg málnának hívják, így amikor egyszer egy néni meggyet magozott, és rákérdezett mi lesz belőle, azt a választ kapta, hogy meggymálna.

Mint elmondta, vidékre vezető útja egyfajta belső emigráció volt, ami az újságírással járó konfliktusok miatti idegösszeomlásának kiheverésével kezdődött. Turistaként vagy egyfajta menekültként ment egy idegen környezetbe. Ezt a menekültstátuszt soha nem akarta, de a belső emigrációja hozta magával.

Ez a belső emigrációja pedig azóta is tart.