A budin olvasásról is esszét írt legújabb kötetében Demény Péter

Demény Péter írásaihoz nagyon kategorikusan tudnak viszonyulni az olvasók. Akik szeretik a Demény-esszéket, azok a lényegükért szeretik őket: a nyugtalan, izgalmas, frappáns és fordulatos stílusért, amiben mindig van rácsodálkozás, kikacsintás, nevetés vagy sírás, sztori, élő hús-vér emberek, művészek, alkotók. És sok-sok könyv. Amiket időnként a fotelben, máskor a budin olvasunk. Egyesek megmaradnak mélyen, másokat elfelejtünk, ismét másokat életünk során többször előveszünk. Ezekből a szilánkokból, élményekből, emlékekből és töprengésekből gyúrja össze a szerző szövegeit, amelyekből most új kötet kerekedett ki. A Forog bennem a Komp-Press Kiadónál jelent meg, ott, ahol már két előző esszégyűjteménye is megjelent Deménynek – A menyét lábnyoma és A lélek trolija – így akár trilógiaként, esszékötet-sorozatként is értelmezhető a három könyv. Ezt a gondolatot föl is vetette Balázs Imre József, a kötet szerkesztője, akivel a szerző egy ráérős, nevetős, időnként hahotázós beszélgetésen mutatta be kötetét a kolozsvári Vallásszabadság Házában.

Demény Péter egyébként úgy beszél, ahogy ír: biztos, hogy már a második mondatán kacag a közönség, és aztán még sokszor az est folyamán, de nem olcsó viccek ezek, és a kanyargó, hirtelen felbukkanó ötletek által kitérőkkel tarkított eszmefuttatásai színesek, érdekesek, és mindig kerek egésszé állnak össze, amikor pontot tesz a végükre, hogy a következő kérdést meghallgassa.

„Az esszé mindig nagyon érdekelt, olyan időben nőttem fel, amikor a műveltség fontos volt. Egy olyan műveltség, amely a könyvek olvasásán keresztül vezetett új dolgok irányába. Most a Robin Hoodot olvasom újra. Annak idején Gilbert elvezetett Walter Scotthoz, az Ivanhoe pedig Lammermoori Luciához. Fontos volt számomra az okosság, az értelmesség. Később olvastam Sarkadi Imréről, hogy okos volt, és megvetette az okosságot” – hangzott Demény válasza Balázs Imre József első kérdésére, amelyben a kötet szerkesztője arra kérte, fogalmazza meg, mit jelent számára az esszé. Már ez a rövid idézet is tökéletesen példázza, hogyan épül be Demény Péternek nemcsak írásaiba, hanem gondolkodásmódjába és életvitelébe is a művészet.

„Mi az, amitől a könyvek jók lesznek, mi az, amitől én jó leszek a könyvek által? Az olvasás utáni hátradőlés pillanata mindig rövid ideig tartott, nem tudtam sokáig a műélvezet utáni pillanat nyugodtságát élvezni. Eszembe jut Szilágyi Domokos sora is – »Adj egy csöpp nyugalmat annak, aki nyugtalanságra született« –, mert az esszé épp ennek a nyugtalanságnak a lenyomata. Egy feszült, impulzív, örökmozgó műfaj, az értelemnek az állandó fúrása-faragása, meg nem szűnő keresése a válaszoknak a létező legkülönfélébb kérdésekre: mitől jó valami, miért vagyunk a világon?” – érzékeltette Demény az esszéíró állandó keresését. Ennek a keresésnek a jele már a kötetcímben is felfedezhető.

A tudás, a figyelmesség, a miértekre való válaszok kiküzdése mellett a szerzőnek azonban szüksége van konkrét megmunkálható anyagra, árulta el a közönségnek az esszéírás egyik titkát. Ő maga nem tud megfoghatatlan dolgokról elmélkedni, mint a filozófusok teszik, hanem szüksége van olyan konkrét matériára, amit kitapintható, körbejárható stb. Huxley például a macskákról írt, Liiceanu a szemétről – hangzottak el azonnal azok a példák, amelyek a Demény-féle műveltséguniverzumból nem hiányozhatnak.

Balázs Imre József le is csapott a fölvetett témára, és megkérte a szerzőt, hogy a kötet utolsó esszéjéről beszéljen, amelyben épp a tárgyakhoz fűződő viszonyát taglalta Demény. „Van, aki megőrzi a tárgyait, egy karszámot az iskolából, egy kalapot, sálat, de nekem a tárgyakhoz fura a viszonyom, könnyen meg tudok válni tőlük. Ismerek embereket, akik el sem férnek a lakásban az összegyűjtött tárgyaktól, én viszont azon kapom magam, hogy elkezdem kidobálni őket, mondván »vagy ők élnek itt, vagy én«” – magyarázta széles gesztusok kíséretében, hogy milyen megfontolások mentén szokott hirtelen lomtalanításokba kezdeni. A sztori folytatásában azonban a tárgyaktól való idegenkedésen keresztül felsejlett Demény milyensége: közmondásos kézügyetlensége, hogy ösztönösen rossz irányba szokta elfordítani a csapot, hogy folyton beleakad a kulcsa a zárba, vagy megbotlik, nekimegy valaminek, a kalapács számára nem szerszám, hanem rosszindulatú, ellenséges tárgy. A tárgyak érzelmeket, élményeket, emlékeket hordoznak, részletezte Demény, és Poirot bajuszkötőjét, Maigret pipáját említette, de a magyar irodalomból Tolnai Ottót, Balla Zsófiát és Nemes Nagy Ágnest is, akiknek költészetében különböző dolgoknak fontos szerep jut („Az én szívemben boldogok a tárgyak” – írta Nemes Nagy). Mindeközben a Demény-szöveguniverzumban az emberek a lényegesek, ismerte be a szerző.

Demény egyik legprovokatívabb esszéje a kötetből, árulta el a közönségnek Balázs Imre József, az Íriszillat és szarszag, melyben tulajdonképpen a vécén töltött csendes félórákról értekezik a szerző, és ennek kapcsán a testről és a lélekről, a szabadságról, az önmagunkkal töltött percekről, de a bűzről és az erotikáról is szó esik benne. Proust, Ottlik, Székely János és sok más szerző felvillan a vécé-esszében, és mindegyik hozzátesz egy kicsit Demény gondolatmenetéhez.

Galsworthy regényéről is van esszéje Deménynek a könyvben. „A Forsyte Saga azért fontos nekem, mert egy nyugodtságot ír meg hosszú oldalakon keresztül. Miközben telve van nyugtalansággal a regény, ugyanakkor arról is szól, hogyan lehet nyugodtnak maradni a sok nyugtalanság közepette” – magyarázta lendületesen a szerző, és bevallotta őszintén, ez benne nem működik, mert „folyton őröl valami”.

Ahogy a kötet esszéit sorra vette Balázs Imre József, egyre több név bukkant fel, megemlítették Montaigne-t és Szilágyi Júliát, Camus-t és Brettert, mint olyanokat, akikre figyelt, akiknek esszéi világlátást formálták. „Én egy olyan embernek tartom magam, aki nehezen közlekedik elméleti fogalmak között. A doktori dolgozatommal vért izzadtam, miközben Camus filozófiai fogalmakkal is könnyedén tud bánni. Camus-n kívül Bretter, Székely János is úgy nyúlnak az esszéíráshoz, hogy szívesen tanulok tőlük. Markó mondta Székelyről, hogy miközben öltönyt viselt, felállt a színpadra, és kijelentette, a költészet halott. Ez egy végiggondolt provokáció volt. Az értelemnek a sziporkázó működését szeretem ezekben az emberekben, akik nem a közhangulat után totyognak, hanem autonóm gondolkodók. Szilágyi Júlia is a causeurség megtestesítője. De említhetném Réz Pált is, akivel Déryről, Ottlikról beszélgettünk, és közben grappáztunk.”

Valósággal ömlöttek a nevek, helyek, irodalmi utalások, bármilyen kérdésre válaszolt Demény. De nem a sznob ismeretfitogtatás jeleként, hanem egyfajta otthonosság-érzetet keltően. Az általa megemlített szerzőkbe egy-két jelzővel azonnal életet is lehellt, ott voltak a közönséggel egy társaságban, belakták nemcsak Demény világát, hanem a hallgatóság terét is. Megértettük, hogy Petőfiről, Aranyról meg Szilágyi Domokosról miért és hogyan lehet szótári formában is érdekeset írni, hogyan találta meg azokat a kulcsszavakat, amelyek köré rendezve gondolatait újat tudott mondani az agyonelemzett költőkről, és azt is, hogy rajtuk keresztül milyen megvilágítást nyertek az olyan fogalmak, mint a szabadság, a magyarság, vagy éppen a barátság. „A barátság is nagyon izgatott mindig. Hogyan talál az ember valakit, akihez olyasmi fűzi, ami nem szerelem, de egyfajta kémia. Ezért is olvasok el mindent a témában” – ismerte be a szerző, akit köztudottan szoros barátság fűz az őt kérdező Balázs Imre Józsefhez.

Egy másik nagy, kibeszélésre kerülő téma az újraolvasás volt, ugyanis A világ nagy enciklopédiája című esszében Demény azt vizsgálta, miért pont azokat a könyveket olvasta újra meg újra élete során: Ottlik Iskola a határon; Mészöly Miklós Az atléta halála, de Camus, Yourcenar, Spiró és Nádas Péter könyvek is említésre kerültek a szerző újraolvasott könyveinek a listájáról.

Balázs Imre József felvetette, hogy az újraolvasás egyfajta irodalmi séta, ugyanis a sétában is van az állandóság mellett valami váratlan is. „A sétában van egyfajta megismerési mód, ami meg tud lepni” – mondta. Megemlítette, hogy a kifejezést maga Demény is használja a kötet fülszövegében, és a metafora visszatér a Jánosi Jánosról szóló esszében is, akiről azt írja Demény, hogy két kultúra között sétált.

Jánosi esztétikatanára volt Demény Péternek a kolozsvári bölcsészkaron a 90-es évek elején. „Az egyetemi évek olyan időszakra estek, amikor nyugdíjasok és frissen toborzott tanárok tanítottak. Nem volt, aki esztétikát oktasson, Jánosit hívták fel, aki négyhetente jött fel, és olyan dolgokat mondott, mint a Balzac-Chopin-Delacroix trió, vagy hogy az építészet megfagyott zene. Thomas Mannt eredetiben olvasta, de Dosztojevszkijt is. Nagy korkülönbség volt köztünk, de ez nem gátolt abban, hogy megszeressem. Nagyon művelt, több kultúra között sétáló ember volt. A román irodalomhoz épp úgy hozzá tudott szólni, mint a magyarhoz. Nem is tudtam, hogy ez mennyire modellszerű lesz az életemben. Ez egy létezési a forma, amikor az ember több kultúrában keresi saját kérdéseire a választ” – vont párhuzamot a jelenleg Bukarestben élő, és a Matca Literară kulturális folyóiratot szerkesztő Demény a saját életútja és a Jánosi által megtestesített műveltségeszmény között.

A kötetről már meg is jelent az első recenzió az ÉS-ben, Károlyi Csaba szövegéből olvasott föl egy gondolatot az est végén Balázs Imre József: „Számomra ma Demény Péter a legizgalmasabb magyar esszéista. Sokan vannak kiválóak, de ő talán a legmeghökkentőbb. (…) Személyesen »kiküzdött« írások ezek, de nincs bennük semmi fárasztó küzdelem, semmi izzadtság. Gördülékenyek, lazák, jól olvashatók, szellemi izgalmat és olvasói örömöt egyaránt adnak.”