Szép város Kolozsvár

Gyönyörű esszék voltak, egy nagy kolozsvári szívszorító, pontos írásai. Bennük egy másik Gazsi fogalmazódott meg, vagy mondanám inkább, belőlük egy másik Gazsi fogalmazódott ki. A sprőd, fölényes, apokaliptikus emberből kilátszott a szív, ahogy dobog. Cs. Gyímesi Éva, Tamás Gáspár, Bálint Tibor, K. Jakab Antal lépett elő a ködből, és még a köd is kolozsváriasan homálylott.

Az irodalom legnagyobb varázslata az, hogy teljesen személyes dolgok megragadják az idegent, aki olvasó.

Tamás Gáspár Miklós ezekben az esszékben igazi író volt, egy-egy szócskával – punga! – hangulatot, atmoszférát teremtett, s aki nem ismerte az illetőt – például én Tamás Gáspárt, az ő édesapját –, az is megértette, milyen volt és miért lehetett szeretni.

Értett a nyelvhez – ez persze nemcsak ezekből az esszékből nyilvánvaló. Érződött a stílusán, hogy gondosan csiszolta, bár a tehetség természetesen ajándék. A nagy és gyakran riasztó erdélyi hagyomány, hogy mintha csak a szóból értenénk, nála és ezekben a portrékban elbűvölő művészetté alakult.

Siratott egy világot. Nem úgy, mint a nacionalista múltba révedők, akik hét tengert, hatvannégy vármegyét, és egyetlen nemzetet szeretnének, hanem úgy, mint aki kicsit röstelli, hogy szíve van, de nagyon óvja a dobogását. Fájt neki, hogy az otthon már nem az, nem utolsósorban azért, mert ismerte azokat, akik elhajóztak, s mielőtt elhajóztak, esetleg megőrültek. Látta az őrületüket, de nem tudta nem szeretni őket.

Régóta töprengek az osztálytárs-szindrómán. Valaki ott ült melletted kémiaórán, és ezt az élményt nem tudod feledni, sem felülvizsgálni. Később minden megváltozik, az emberek távol kerülnek egymástól, a propaganda megteremti, kitermeli a maga hasznos idiótáit. De azon, hogy az az ember melletted ült kémiaórán, semmi sem változtat.

Gazsi szép esszéket írt arról, hogy egy kemény diktatúrában az emberek ott voltak mellette, ki így, ki úgy, de mindenképpen.

Egy levesben főttek, egy társasághoz, horribile dictu, közösséghez tartozott velük. Ezt a kötetet feltétlenül ki kell adni, hogy a kezembe foghassam, lapozgassam, szagolgassam.

És emlékezzek Gazsival együtt Gazsira.