Közös történeteink itt lebegnek Kolozsváron – csoportkép Balla Zsófiával

Legfontosabb

2023. március 12. – 10:29

frissítve

Közös történeteink itt lebegnek Kolozsváron – csoportkép Balla Zsófiával
Fiatal értelmiségiek Kolozsváron 1977 márciusában, a Continental-vendéglőben. Balról jobbra: Szőcs Géza, Fränkel Anna (TGM első felesége), Marius Tabacu, Egyed Péter, Andrássy Kati, (Egyed Péter első felesége), TGM és Balla Zsófia – Fotó: Balla Zsófia személyes archívuma

Másolás

Vágólapra másolva

Balla Zsófia a legfontosabb kortárs erdélyi magyar költők között van számon tartva, annak ellenére, hogy élete felét Budapesten töltötte. Kolozsvárhoz való erős, elszakíthatatlan kötődéséről verseiben, esszéiben lehet olvasni – kötetnyi szövege szól arról, mit tekint hazának –, de beszélgetésekben is szívesen elevenít fel a városhoz, egykori barátaihoz fűződő régi történeteket. Egy 1977 márciusában elkattintott fénykép kapcsán beszélgettünk a szigorodó diktatúra éveiről, amikor a fiatal értelmiségiek egymásba kapaszkodva keresték a túlélés lehetőségeit.

A legtöbbünkben létezik egy olyan mitologikus Kolozsvár-kép, amelyben a tereket, utcákat belakják azok a költők, írók akik írtak a Sétatérről, Fellegvárról, a Szamos-partról, a Hójáról, a Bükkről. Az irodalom, az elmesélt és átörökített történetek nélkül ezek a helyek puszta terek maradnának.

Tamás Gáspár Miklósra emlékezve tett közzé egy fotót Balla Zsófia költő, amelyet valamikor a 70-es években kattintott el egy fényképész Kolozsváron. Jókedvű asztaltársaságot örökített meg: a sztálinista korszak szörnyűségei után, egy éppen nyugat felé is nyitó kelet-európai állam fiatal, tehetséges alkotói vidáman mosolyognak a kamerába. Nem tudják, hogy kis idő múlva ismét sötét évek következnek. TGM és Balla Zsófia mellett ott van Egyed Péter, Szőcs Géza és Marius Tabacu is.

Ezek az emberek, bárhova is vetődtek később, megmaradtak kolozsvárinak, írásaikban, magatartásukban megmaradt a mélyen gyökerező kolozsvári identitás, első számú otthonuk mindig Kolozsvár volt. Az alkotók annak a nemzedéknek a tagjai, akik az erdélyi magyar irodalom tradícióját szándékoztak megújítani, jelentős hatással voltak közösségükre, de egymásra is.

Az én rettenetes szomorúságom az, hogy a képen jelenlevő legközelebbi barátaimból egyedül én vagyok életbenmondta el Balla Zsófia, amikor arra kértük, meséljen azokról az évekről, barátságokról, eltávozott emberekről. Az elsüllyedt Kolozsvárról, az erdélyi főváros íróinak, művészeinek akkori életéről, arról, hogy ki milyen utat járt be az akkor még nagyon fiatal alkotók közül.

Milyen volt azoknak az éveknek a hangulata Kolozsváron? Sokan beszélnek a '70-es évekbeli nyitásról, amikor lazább volt minden, lehetett találkozni, beszélgetni, nem kellett annyira félni a cenzúrától, megjelenhettek szövegek. Ezt ti is éreztétek?

Elsősorban a szüleimnek jelentett ez sokat a szörnyű ötvenes évek után, de én is nyitásként éltem át. A korábbiakhoz képest kétségtelenül érezhető volt a szabadság fuvallata. Ceaușescu 65-ben került hatalomra, akkor lazult föl minden. Én 16 éves diák voltam akkor, de évek múlva, még korai felnőtt koromban is érezhető volt a XX. pártkongresszus hatása, amikor nyíltan elhangzott a leszámolás a sztálinizmussal. Kevesebb volt a cenzúra, jobban lehetett publikálni, utazgatni is bizonyos mértékig. Bejöhettek külföldi könyvek, elő lehetett fizetni magyarországi lapokra, és a könyvesboltban árultak is Magyarországon kiadott, vagy közös könyvkiadási egyezmény keretében publikált köteteket. Teljes demokrácia nem volt, de mindenképpen nagy fellélegzésként éltük át.

Azonban '72-ben, miután Ceaușescu hazatért Kínából, előállt az úgynevezett júliusi tézisekkel, egy majdnem maoista doktrínával, amelyet nem tudott egyből bevezetni, de fokozatosan kezdett ismét nyomasztóbbá válni a légkör. Nem lehetett egyből rájönni, mi történik, csak egy-egy jelből, és az ember azt hitte, jaj, hát itt ezt most rosszul csinálják, de majd kijavítják. Aztán nem javítottak semmit, hanem még visszavágtak a lehetőségekből.

Egyre rosszabb lett, szinte élhetetlenné vált az élet a ’80-as évek közepére.

Egyre céltudatosabban húzták össze a hálót, és szüntették meg mindazt a személyes és közösségi szabadságjogot, amely az embernek járna.

Aztán jött a fűtéshiány, áramhiány, benzinhiány, élelmiszerhiány, a sorok, a fázás. Rengeteget fáztunk. Hajnali ötkor gyújtott be anyám, hogy a cserépkályha átmelegedjen, mert akkor egy kicsit jobban égett a gáz, és így valamennyire még kitartott a napközben. Sokszor olyan gyengén pislákolt a láng, hogy nem lehetett felügyelet nélkül égve hagyni.

Sokszor nem volt víz napközben, csupán éjszaka. És akkor az ember kilépett a folyosóra, hogy vizet hordjon, és körben a városban mindenütt imbolygó fények jelezték, hogy az emberek gyűjtik a vizet lábasba, tartályba, kádba, vagy mosakodnak, élettől, nyüzsgéstől forrt körben az éjszaka. Még a mosogatóvizet sem öntöttük ki, mert akkor azzal meg lehet locsolni a növényeket. Leírhatatlan évek voltak.

Az esszéidben írtál erről, meg a versekben, természetesen.

Mikor a válogatott kötetemet összeállítottam, arra kellett nagyon figyelnem, hogy aki nem élte át mindezt, nem értheti azt a rejtjelezést, amivel megpróbáltuk kijátszani a cenzúrát, és ami metaforikusan rejtőzik a versekben. Ami csak árulkodó jel volt, de azért nem teljesen nyíltan kimondva, azért, hogy megjelenhessen kötetben.

Balla Zsófia – Fotó: személyes archívum
Balla Zsófia – Fotó: személyes archívum

Így is azért volt tíz év, amikor egyáltalán nem jelenhetett meg könyvem Romániában. Csak gyerekkönyvet publikálhattam, gyerekverseket és fordítást, illetve egy kötet versválogatást tehettem közzé, meg békeverseket egy antológiában…

A cenzúra mellett ott volt a szekuritáté, a mindenkit fenyegető biztonsági szolgálat és besúgói rendszer. Egy nagy börtön volt az egész ország, őrökkel és megfigyeltekkel.

Nem hagyhattam el abban az időben Romániát, tíz évig nem kaptam útlevelet. '80-tól '89-végéig semmi esély nem volt arra, hogy kitegyem a lábam az országból. És természetesen a letiltás nem valamilyen eljárás keretében fogalmazódott meg, nem volt erről hivatalos kiértesítés, hanem egy körtelefon ment a szerkesztőségekbe, és amikor legközelebb vittem valahova szöveget, akkor vállvonogatással, sajnálkozva visszautasítottak. Egyedül az Utunk közölhetett tőlem két-három verset: ezt akkoriban részleges letiltásnak hívták, hogy megtartsák a látszatot, ha netalán valaki Nyugaton szóvá tenné, akkor tudják felmutatni, íme, szó sincs elhallgattatásról.

A hatalmat mindig a nyugati kapcsolataink érdekelték, a megfigyelési dossziémban is főként erről van szó, hogy kivel és hogyan levelezek, találkozom. Az volt a cél, hogy ne mondhassam nyugati barátaimnak, hogy tiltólistára tett a cenzúra… Kiszúrták a szemem néhány gyerekverssel vagy egy-egy Utunkbeli közléssel. De lényegében felnőtt verseim tetemes része a fiókban maradt, én pedig fogoly az országban.

Csodagyerekként emlegetnek, akinek a szövegei teljesen kiforrottak voltak már az első kötettől kezdve. Mégis zenei pályát választottál.

Mikor elvégeztem a középiskolát, anyám rábeszélt, hogy a Zeneakadémiára jelentkezzek, mert csak így maradhatok Kolozsváron. Aki ismeri a közelmúlt történetét, tudja, hogy Romániában kötelező álláskihelyezés volt, és anyám nem akarta, hogy Olténiába vagy Moldovába kerüljek. És valóban, ezzel a diplomával a Kolozsvári Rádióhoz kerülhettem, rögtön az egyetem elvégzése után.

Először irodalmi szerkesztőnek vettek föl a Kolozsvári Rádióhoz, Muzsnay Magda javaslatára, mert már volt két publikált verseskönyvem. Magdi nagy pártfogóm volt, vele jártam az első riportúton Nagyszalontán: még találkoztam élő Arany-leszármazottakkal!

Szóval minden jól indult, de miután készítettem egy anyagot Széchenyiről és a Magyar Tudományos Akadémiáról valamilyen évforduló kapcsán, behívatott Vasile Rebreanu, az igazgató, és közölte velem, hogy vége az irodalmi szerkesztői pályafutásomnak, és átzsuppolt a zenei osztályra.

László Ferenc muzikológussal, aki rendszeres munkatársa volt a Kolozsvári Rádiónál – Fotó: Balla Zsófia személyes archívuma
László Ferenc muzikológussal, aki rendszeres munkatársa volt a Kolozsvári Rádiónál – Fotó: Balla Zsófia személyes archívuma

Amikor '85-ben bezárták a vidéki stúdiókat, mihez kezdtél?

Állás nélkül maradtam, és nem is akartak semmiféle munkahelyet biztosítani számomra. Végül Domokos Géza közbenjárására sikerült az Előrénél elhelyezkednem tudósítóként. Iparról, mezőgazdaságról kellett írnom. Borzasztó volt.

Egyszer Jakab Mártával utaztunk Temesvárra, egy fűtetlen vonatban, kitört ablakokkal, télvíz idején, fagyban. Ez hatórás út, az összes pulóverünket, kabátunkat magunkra csavartuk, így értünk Temesvárra, ahol a szállodában szintén fűtetlen szoba várt. Nem volt, ahova betérni melegedni, mert este 9 órakor minden bezárt, csak a kocsmák voltak nyitva, de ott még enni se tudtunk. Vettünk egy fél liter vodkát, magunkra húztuk az ágyban a padlóról a szőnyegeket is, annyira fáztunk, kiürítettük a vodkásüveget, hogy kicsit átmelegedjünk, így aludtunk el.

Ilyen körülmények között telt el az a négy-öt év az Előrénél. Egy korai koszorúér-szűkület maradt utána.

Ezen a fotón még vidámak vagytok, optimistán mosolyogtok, jól érzitek magatokat. Hol, mikor készült a felvétel, hogy verődött össze a társaság?

'77 márciusában készült a kép (a cikkben látható borítókép – szerk. megj.), a baráti körből csak Cselényi Laci és Sütő Ági hiányzik, mert ők nem voltak ott a Gaál Gábor Körnek azon az estjén. Egy vendéglői fotós lépett oda az asztalunkhoz, hogy lefényképezne minket. A színes képet az idő megviselte, de mindenki felismerhető rajta. Balról: Szőcs Géza, Fränkel Anna (TGM első felesége), Marius Tabacu, Egyed Péter, Andrássy Kati, (Egyed Péter első felesége) és a jobbszélen én…

Az irodalmi est után beültünk a Continental-vendéglőbe, amit nem szoktunk rendszeresen megtenni, de csípős, hűvös volt a márciusi szél, melegedni akartunk. Már meg is rendeltük a konyakot, amikor odalépett a fotós.

Gazsi halálakor elkezdtem újranézni a fényképeimet, mert a Transtelex felkérésére írtam a mi régi és hosszú barátságunkról. Amikor ez a fotó a kezembe került, nagyon megrendültem: rájöttem, mindenki meghalt már az asztalt körülülő barátaim közül. Kimondhatatlanul szomorú, hogy ez a nemzedék ilyen gyorsan, idő előtt tűnt el.

A TGM-től búcsúztató, emlékező írásodban olvastam, hogy bizonyos értelemben a születésed előtti időkből ismertétek egymást.

Az anyáink együtt raboskodtak 1943-ban, a Kolozsvár melletti szamosfalvi börtönben. Nagyszabású razziákat rendeztek a kommunisták ellen, akkoriban fogták el Józsa Bélát is, akit halálra kínoztak. Tamás Erzsi nénit, mint politikai foglyot elítélték egy évre, vagy többre, ezzel úszta meg a deportálást. Anyámat azért verték, hogy apám hollétét árulja el. Apu akkor Nagyváradon bujkált és hamis személyiket gyártott különböző barátainak, meg születési papírokat. Gáll Ernő így menekült meg attól, hogy Auschwitzba vigyék, „megúszta” munkaszolgálattal és a buchenwaldi táborral, mert apám neki is új születési bizonyítványt gyártott.

Micsoda összeérő történetek, sorsok. Gáll Ernő, a szüleid, a Tamás család…

Igen, Gáll Ernő gyakorlatilag apámnak köszönhette az életét. És sokan mások. De térjünk vissza anyura, aki nem tudta, apám hol van. Közvetítők néha hoztak üzenetet, meg ő küldött neki tiszta ruhát, de mivel nem tudta merre bujkál, nem volt mit kiverni belőle. Ezért néhány hét múlva elengedték. A verés, a brutális események miatt Erzsi néni is, anyám is a háborús évek alatt több gyermeket elvetélt... Amikor Gazsi '48 őszén megszületett, akkor anyám, elment a kórházba megnézni Erzsike kisfiát. Én meg már ott voltam a hasában, '49 januárjában születtem. Ezért szoktam mondani, hogy születésünk előttről ismertük egymást.

Melyek a legkorábbi emlékeid Gazsiról?

Olyan három és fél, négyévesek lehettünk. Volt a szobánkban egy hatalmas ovális ebédlőasztal, én bemásztam alá, mert a csapolásoknál nagyszerű kis polcocskák voltak, azokat teleraktam játékkal meg kis edényekkel, és hívtam Gazsit játszani. Gazsinak csak a fehér térdharisnyácskáját láttam, meg a rövid nadrágját, oldalt a két gyöngyházgombbal ahogy menetelt, hátratett kézzel, és előadást tartott valamiről. Magyarázott, magyarázott és nem jött be az asztal alá játszani. Én meg mérges voltam és csalódott, hogy miért nem jön, mit beszél annyit… Ezen később sokat nevettünk.

Tamás Gáspár Miklós a baráti körben, 1976-ban. Balról jobbra: Andrássy Kati, Egyed Péter, TGM, Darkó István – Fotó: Kabay László / Szőcs Petra személyes archívuma
Tamás Gáspár Miklós a baráti körben, 1976-ban. Balról jobbra: Andrássy Kati, Egyed Péter, TGM, Darkó István – Fotó: Kabay László / Szőcs Petra személyes archívuma

Te zenei pályát választottál, ő meg elment klasszika-filológiára Bukarestbe. Mégsem szakadt meg a barátságotok.

Gazsi visszajött Kolozsvárra filozófiát tanulni, és azokban az években, a'70-esekben vette el Fränkel Annát, aki szintén ott van a fotón. Ő egy temesvári család lánya volt, francia szakot végzett. Házasságuk harmadik vagy negyedik évében jelentkezett nála a lupusként ismert autoimmun betegség. Ennek ellenére teljes életet igyekezett élni: már itt éltek Pesten, de még elvégezte a kínai szakot, sőt egy évre kiment Kínába megtanulni a nyelvet, és még vezetett kínai csoportokat is Budapesten. Ez csak egy kis zárójel Anna életéről, aki egy kedves, nagyon okos, jólelkű, mosolygós ember volt, ‒ a fényképe a mai napig itt van a szobám falán. Később elváltak, Gazsinak más nagy szerelmei adódtak, gyermekei születtek, más irányba ment tovább az élete. Anna 1994-ben halt meg, Budapesten.

Sokakban úgy él TGM alakja, mint a legműveltebb ember, akit valaha is ismertek. Ez a baráti társaságban hogyan nyilvánult meg?

Én sem ismertem nála műveltebb embert, ugyanakkor volt rá hajlama, hogy a beszélgetőpartnert kicsit kioktassa. De a gyerekkori viszonyunk azt jelentette, hogy megmondhattam neki, ha úgy éreztem, hogy túllőtt a célon. Olyankor megbánta: „igazad van, – mondta –, majd megpróbálom jóvá tenni”. Volt benne belátás, és meg lehetett neki mondani azt, hogy ebben vagy abban elfogult vagy téved. Nagy szeretettel voltunk egymás iránt, ha nem is találkoztunk állandóan. A Parnasszusnak volt tavaly ősszel egy rólam szóló száma, amibe Gazsi egy nagyon szép szöveget írt a munkásságomról, egészen megrendített. Ez az egyik utolsó írása.

Eddig nem éltem még úgy 74 év alatt, hogy Gazsi ne lett volna a világon. Úgyhogy nekem az ő távozásával lezárult egy korszak, valami nagyon végleges, visszavonhatatlan dolog történt. És hát a többiek is mind sorban elmentek így-úgy. Külön-külön elmesélhetném mindenkinek a drámáját.

TGM koccint Balla Zsófiával a 60. születésnapján – Balla Zsófia személyes archívuma
TGM koccint Balla Zsófiával a 60. születésnapján – Balla Zsófia személyes archívuma

Az egyik legismertebb szereplője a fotónak Szőcs Géza. Költőként indult, de érdekes pályát futott be.

Mindannyiunknak egyik legközelibb barátja volt, és összekötő kapocsként működött a baráti társaságnak több szárnya között. Ebbe a körbe tartozott Cselényi László is, aki Gézának legjobb barátja volt egy ideig, és akit én Selmeczi Györgyön keresztül ismertem meg.

Géza az eljegyzésére mindenkit meghívott: ott volt Gazsi, Marius Tabacu és én, aki akkor a férjem volt, és meghívta Egyed Pétert is a feleségével, akkor ismertem meg őket, így bővült az ismerősi, baráti körünk.

Aztán Géza nagyon megváltozott. Frissítés 2023. március 14.: Gézát sokat vegzálta, sokszor hallgatta ki a szeku, és erre a nyomásra olyan információkat szerzett meg és adott ki, amelyek nagyon súlyosak voltak később az életünkre nézve. Nem volt az állomány beszervezett tagja, de a jegyzőkönyvek tanúsága szerint sokat ártott sok embernek. (Az interjúban korábban közölt, Szőcs Géza és a Szekuritáté kapcsolatáról szóló állítást Balla Zsófia kérésére módosítottuk – szerk. megj.). Másfelől az a szerep, amelyet, mint miniszterelnöki tanácsadó játszott Magyarországon, nagyon hosszú ideig, rendkívül negatív. Mert a vagyonszerzés és a politikai hatalomszerzés útjára került. Rendkívül rossz szerepet játszott a magyar politikában és kiderült, hogy ennek már otthon is voltak előzményei. Megérződött ez a későbbi költészetén és a publikált könyvein is, és aki nem értett vele egyet, azt ellenségének tekintette. A halála előtti húsz évben már nem beszéltünk egymással. Kerültem. Most sem szívesen beszélek róla.

Nem akarom részletezni, de nagyon sok minden belejátszott abba, hogy Gézával az utóbbi két évtizedben igyekeztem kerülni a találkozást. Néha messziről megláttuk egymást egy vendéglőben, ő is odabiccentett, és én is – ez lett az egykori nagyszerű barátságból. Emlékszem, amikor még jóban voltunk, hosszú sétákat tettünk a kolozsvári sétatéren, a színháztól egészen a park végéig és vissza. József Attiláról meg Szilágyi Domokos verseiről beszélgettünk. Nagyon sok mindenről. Géza rendkívül művelt volt, és most meg kell mondanom, ugyanolyan gonosz, mint kritikus apja.

Ő is rettenetes leveleket írt aztán mindazoknak, akikkel megszakította a kapcsolatot, vagy haragudott rájuk, borzasztóakat. Megalázót, fenyegetőt. De akkor még valahogy ezeket a kis bosszúálló tulajdonságait nevetve elhessegettük magunktól, mert a műveltsége és a humorérzéke felülmúlta ezeket, és főként az otthoni első nagyszerű verseskönyvei. Talán ő volt a legtehetségesebb közülünk.

Halálakor TGM emlékezett rá még a Transindexen, és ő is azt írta, hogy Szőcs kolozsvári versei remekművek voltak, a későbbi műveiről már nem ugyanaz volt a véleménye.

Gézát egy ideig nagy elismeréssel követtük, a humora is ellenállhatatlan volt, meg az, ahogyan szembeszegült a rendszerrel. Ez félelemmel vegyes csodálattal töltött el, és tiszteltük érte. Persze, amikor később kiderült, hogy valószínűleg a Herder-díjas külföldi tartózkodása már a szekuval való megegyezés következtében történhetett meg, minden átértékelődött bennünk.

Mi történt?

Sütő András 79-ben Herder-díjat kapott, és a díjazott kiküldhetett külföldre valakit. Akkor Cselényi Laci hazament Kolozsvárról feleségével, Sütő Ágival Vásárhelyre, és meggyőzték Sütő Andrást, hogy Gézát, az egyik legjobb barátjukat küldje ki a bécsi ösztöndíjra. Géza ennek köszönhette azt, hogy kikerült egy évre Bécsbe. Aztán onnan elment Izraelbe, elment Kanadába, bejárta a fél világot, eljutott Dél-Amerikába is.

Amikor visszakerült Kolozsvárra, megkérdeztük, hogy milyen pénzből utazott, miből élt? Hogy van az, hogy egy évre ment ki, és szinte kettőt töltöttél kint? Akkor egyikünknek azt mondta, verseket írt és publikált, a másiknak, hogy volt egy öreg, gazdag szeretője. A harmadiknak valamilyen külföldi jótékonysági szervezetet említett, szóval mindenkinek valami mást mondott. Amikor ez egy beszélgetésben kiderült, épp Laciéknál voltunk. Akkor Egyed Péter megjegyezte, „nem szeretek olyan emberrel beszélgetni, akin sötét szemüveg van, mert nem látom a szemét”.

Tulajdonképpen a barátságok akkor rendültek meg, Géza elkezdte az Ellenpontokat szerkeszteni, és hát a többi az ismeretes, hogyan került ki Nyugatra. Frissítés 2023. március 14.: Később azt feltételeztük, hogy Gézánál feltételhez kötötték azt, hogy kiengedik egy évre. (Az interjúban korábban közölt, Szőcs Géza és a Szekuritáté kapcsolatáról szóló állítást Balla Zsófia kérésére módosítottuk – szerk. megj.) És pénze onnan volt, hogy a titkosszolgálatok támogatták, hogy különböző erdélyi magyar társaságokat keressen fel és jelentsen róluk, mivel ismeri őket és sok közeli barátja van közöttük, Izraelbe is így került. Így érnek össze a szálak.

A fotón két másik férfi is ott van, Marius Tabacu és Egyed Péter. Marius volt az első férjed, aztán Egyed Péter lett a társad.

Mariust a Zeneművészeti Főiskolán ismertem meg, magyarul mutatkozott be. Volt egy pici szilágysági akcentusa, és csak pár nap múlva derült ki, hogy ő román. Volt egy horvát nagymamája is, mert temesvári a család egyik ága, de egyébként teljesen román volt.

Balla Zsófia és Marius Tabacu – Fotó: Balla Zsófia személyes archívuma
Balla Zsófia és Marius Tabacu – Fotó: Balla Zsófia személyes archívuma

Az is érdekes történet, hogy a temesvári édesapját, aki az orvosit végezte el, burzsoá származása miatt Szilágyságba helyezték, és Marius Szilágysomlyón született. Anyja és apja is elég jól beszéltek magyarul, számára természetes volt, hogy baráti társaságunkban ezen a nyelven beszélt.

Hogy milyen orvos volt az apa, ezt két történettel tudom szemléltetni. Egyszer egy idős néni jött be, és azt mondta, nem tudja megvásárolni a felírt gyógyszereket, férje, fia beteg és csak ő keres… Mire Tabacu doktor, kivette a zsebéből a pénzt a gyógyszerre, „gyere be jövő héten ellenőrzésre”, mondta neki, és elküldte a patikába. Egy nap behoztak egy motorbiciklis férfit súlyos mellkasi törésekkel. A protokoll szerint ő nem operálhatta meg, hanem be kellett volna küldenie a mentővel Zilahra, a megyeközpontba. És Tabacu papa azt mondta, ha beküldöm, biztosan meghal. Ha megműtöm, akkor van esély, hogy esetleg megmarad. És kockáztatta a karrierjét, a börtönt, mert ha meghal a beteg, akkor az járt volna neki. Megműtötte és ott aludt mellette minden éjjel a kórházban, nem hagyta egy percre sem magára, és a fiatal férfi életben maradt. Ilyen erkölcsű család volt a Mariusé.

Amikor először találkozott a barátaimmal Kolozsváron, akkor udvariasságból mindenki románul szólt hozzá, és Marius megszólalt, hogy ő tud magyarul és még jobban meg fog tanulni. Ez is példátlan volt, nagyon hamar összebarátkozott mindenkivel.

Marius Tabacut később filmesként, műfordítóként ismertem meg, mindig magyarul beszélgettünk. Fontos szövegeket fordított románra, Bánffynak az Erdély-trilógiáját, Bodor Ádám-köteteket és TGM-nek azIdola tribusát.

Marius nagyon jól megtanult magyarul, úgyhogy letette a műfordítói vizsgát, és tizenöt könyvet fordított románra.

És ugye az, ma már ismeretes, hogy Doina Corneával és Gyimesi Évával a leghatékonyabb ellenállók közé tartozott, és kisebbségi kérdésekben is szembefordult a román kormánnyal. Mint azt később Blénessy Évától megtudtam, mikor Kolozsváron egyetlen egyszer román nyelvű Ceauşescu-ellenes röpcédulát szórtak a piac melletti tízemeletes ház tetejéről, azt Marius csinálta. Ő soha nem állt elő vele, soha nem hivatkozott az érdemeire.

Nála is nagyon sokszor volt házkutatás és rángatták a rendőrségre. A megfigyelési dossziéja, amelyet megkapott Bukarestben, 11 ezer oldalnyi anyag. Kiderült, hogy közelinek számító barátok, ismerősök is jelentettek rólunk, de nem akarok erről többet mondani.

Nagyon fájó ez a mai napig, mindannyiunknak, akik még élünk, néha megbeszéljük ezt, mert tulajdonképpen feldolgozhatatlan, hogy barátaink árultak el minket. Egy nagyon kedvelt filozófia tanárnőmről is így tudtam meg, hogy jelentett. Ráadásul a szekusok üzengettek egymásnak, amikor egyik vagy másik olvasta a dossziét. Néha ceruzával ráfirkantottak plusz infókat, nemegyszer éppen az igazi nevét az álnéven jelentőnek.

Ez a légkör mindenre rányomta a bélyegét azokban az években. TGM volt talán az első, aki elment, őt követte Szőcs Géza, Cselényiék. Ti maradtatok.

Én nem tehettem, nem akartam magára hagyni anyámat. De Marius és Egyed Péter is Kolozsváron maradt.

Péternek nagyon nehéz volt, mivel nem lépett be a pártba, nem vehették fel egyetlen szerkesztőségbe sem, hiába próbált a Korunkhoz bekerülni. Gazsi az Utunknál dolgozott, mint irodalmi szerkesztő, és miután visszautasította egy vezércikknek, illetve egy Ceaușescu-dicsőítésnek a megírását, lefokozták korrektorrá.

Balla Zsófia Egyed Péterrel a bethleni ménesben – Fotó: Balla Zsófia személyes archívuma
Balla Zsófia Egyed Péterrel a bethleni ménesben – Fotó: Balla Zsófia személyes archívuma

Azt hiszem, ő akkor határozta el, hogy kivándorol, mert mást szeretne csinálni életében… Péter édesapja, Egyed Ákos az egyetemen tanított, Péter pedig szeretett volna szociológiával foglalkozni, azonban miután a rezsim betiltotta, mint nem létező, nem fontos tárgyat, filozófia-történelem szakon végzett, és elkerült Temesvárra egy középiskolába.

Mi tartott titeket össze? Miről beszélgettetek? Mennyire foglalkoztatott napirendi szinten a diktatúra, vagy annak a lehetősége, hogy kiszökjetek azok közül a körülmények közül?

A diktatúra minden percet meghatározott. Gazsinál nagyon hamar bekövetkezett az, hogy lefokozták, és aztán nemsokára elment. Másoknak éveket kellett várniuk a kivándorlásra. Cselényi Laci mielőtt elhagyta Romániát, két vagy három évig tejet hordott, hajnali négykor meg ötkor, mert amíg az útlevélre várt, kirúgták a bukaresti tévétől, ahol korábban rendező volt.

A hideg, az élelmiszerhiány, a cenzúra, a megfigyelések, a szeku láthatatlan csápjai – ez mind téma volt, de akkor még tudtunk ezeken nevetni, és az érzelmi viszonyaink is nagyon lefoglaltak, de a legfontosabb számunkra a művészet, a kultúra volt.

Ebben a társaságban mindenki több nyelven beszélt, nem csak magyarul és románul tudtunk, ami már óriási előny egy átlag magyarországi állampolgárral szemben, de két -három-négy másik nyelven is olvastunk, írtunk, beszéltünk. Mindenki. Géza például orosz szakos volt, de németül is nagyon jól értett, nagyszerűen olvasott németül, franciául, tehát a szakirodalmat is olvasta ezeken a nyelveken, de angolul is.

Egyed Péter franciául, angolul beszélt. Marius is több nyelvet tudott, Gazsi meg az ógörögöt és a latint is vágta, nemcsak a modern nyelveket. Miközben mindannyian nagyon jól tudtunk románul is.

Általában kultúráról beszéltünk, a könyvekről, amelyeket olvastunk, azt adtuk át egymásnak. Hangversenyekre, kiállításokra jártunk. Meg ment az anekdotázás a múltról, hogy ki mire emlékezett a szülőktől, Gazsi mit hallott az édesapjától, Péter édesapja pedig nagyszerű történész, ő abból a világból hozott nekünk híreket, meg hát megvettünk mindent, amit a Kriterion adott ki. Számunkra a vagyonosodás nem volt érdekes, nekünk a beteljesedést a műveltség jelentette. És a transzcendencia is foglalkoztatott minket.

Ez miben nyilvánult meg? Templomba jártatok?

Sokkal izgalmasabb a történet. Kijártam a stadionba úszni. Dr. Tőkés István, az akkori református püspökhelyettes is ott volt, fürdőnadrágban, mert ő is rendszeresen úszott. Emlékszem, ültünk nyaranta egymás mellett, hosszasan beszélgetve. Akkor kaptam az első komoly teológiai leckéket arról, hogyan gondolkodik a protestantizmus a zsidókról, akiket István bácsi Isten választott népének tekintett. Ő mélyen hívő ember volt.

Nagyon okos, több nyelven beszélt. Hatvan éven felül volt már, vagy talán hetven is, mikor megtanult angolul, mert szüksége volt erre egy konferencián. Nagyon művelt, nagyszerű teológus volt, és sok mindent megértettem akkor. Egyfajta vallásos nevelést is kaptam anélkül, hogy kioktatott volna, hanem egyszerűen sok mindent megvilágított nekem. Megértettem, hogyan nőtt ki a kereszténység a zsidóságból, és fölfedeztem, hogy a zsidó imakönyvben a Miatyánknak minden sora benne van, csak szétszórva.

Világossá vált, hogy itt az elvek hogyan sűrűsödnek össze, hogyan helyeződik át a súlypont az emberre, a szegényekre, a megalázottakra, akikhez le kell hajolni. Ez nagyon érdekes volt, és István bácsi, nemcsak beszélt ezekről, hanem ezek szerint élt is.

TGM mesélt arról, hogy ő a Farkas utcai templom lelkészével, László Dezsővel ápolt szoros kapcsolatot.

Én a Tőkés családdal, újságíróként nekik szállítottam a címeket néha én is, hol élnek szegény emberek, akiknek szükségük van segítségre, mert ők hatalmas hálózatként működtettek egy családi „segítő szolgálatot”. A hollandok küldtek a református egyháznak segélyeket, és a Tőkés-testvérek hordták ki ezeket a rászorulóknak. Egy hihetetlen, gyönyörű, önzetlen dolog volt.

1976-ban Kolozsváron, baráti társaságban. Balról jobbra: Tőkés László, Balla Zsófia, Frankel Anna és Marius Tabacu – Fotó: Kabay László / Szőcs Petra személyes archívuma
1976-ban Kolozsváron, baráti társaságban. Balról jobbra: Tőkés László, Balla Zsófia, Frankel Anna és Marius Tabacu – Fotó: Kabay László / Szőcs Petra személyes archívuma

Ebből a közegből jött ki Tőkés László. Én a családdal nagyszerű viszonyban voltam, Lászlót gyerekkorától ismerem. Van egy Auschwitzról szóló verse, amelyet teológus korában írt, most is őrzöm. Őt nem véletlen helyezgették ide-oda, és nem véletlen, hogy ellenállt, és hogy kovász-szerepe volt a forradalomban.

A nővérét, a barátnőmet Tőkés Erzsébetet fizika-kémia szakos tanárként Szilágypanitba helyezték. Ott bábszínházat szervezett, színjátszókört. Az első tanítóképzős lányok az ő felkészítésével kerültek ki. Először ment továbbtanulni hetedik osztály után néhány fiatal, amikor ő ott tanítóskodott. Hatalmas gumicsizmával járta a szilágysági sarat, és szervezte a közösséget. Úgy, ahogy később a Házsongárd Alapítványt is ő hozta létre és működteti máig.

Ez egy nem várt fordulata a történetnek, hogy a Tőkés családot is felfedezzük a 70-es, 80-as évek Kolozsvárján. És hogy ennyire szoros kapcsolat fűz téged a Tőkés családhoz.

Gergely Balázs, Tőkés Erzsébetnek a fia az én keresztfiam. Emlékszem, volt egy szobájuk, ahol a plafonig értek a csomagok, a dobozok, a ládák. Élelmiszer, ruha stb. Kint a konyhában Balázs és a húga pirítós fokhagymás kenyeret ettek teával. Ami nem nekik érkezett a hollandoktól, ahhoz ők nem nyúltak. Ez a fajta korrektség, tartás nekem felejthetetlen. És a barátságunkat ezek a példátlan dolgok alapozták meg.

Egy szemernyi antiszemitizmus soha nem volt abban a családban, ellenkezőleg. Az öreg Tőkés egyszer az egyik fiára rászólt, hogy „fiam, ennél az asztalnál nem lehet szidni a zsidókat”. Azt is tudni kell, hogy a nyolc Tőkés testvérből, az ötvenes-hatvanas évek egyházellenes politikája ellenére mind a nyolc egyetemet végzett. Tehát kulturálisan és morálisan is rendkívüli tartású család volt. És fantasztikusan összetartó: amikor Lászlót körülzárta a rendőrség Temesváron, a testvérek felváltva mentek le, vitték az élelmiszert, támogatták, hogy ki tudjon tartani. Ott voltak vele. Ez is tiszteletre méltó, bámulatos volt.

Az úgynevezett második Forrás nemzedékhez tartozol, 68-ban jelent meg az első könyved. Bodor Ádámmal és Csíki Lászlóval indultál egyszerre, de igazából a te korosztályod az, akikkel együtt szerepelsz a fotón: TGM, Egyed Péter, Szőcs Géza, Marius Tabacu. Hogyan kapcsolódtatok az előttetek járó generációkhoz?

Bajor Andor, Majtényi Erik, Bodor Pál, Deák Tamás, Szász János, Székely János, Méliusz József voltak nagyon fontosak számomra. Általában azokhoz az emberekhez, újságokhoz és lapokhoz közeledtem, akikben nyitottságot éreztem és nagyobb kulturális tájékozottságot.

Létay Lajost például kimondottan kerültük. Ő volt az Utunk főszerkesztője, a Központi Bizottság Tagja, minden pártutasítást reszketve teljesített. De ha kihúzta a lábát a szerkesztőségből, Szilágyi István, a helyettese odaszólt, hogy „Zsófi, hozzál verset”.

A másik nagyon fontos ember, akinek sokat köszönhetek, Székely János. A verseit is szeretem, de a prózakötete, A nyugati hadtest rendkívül mély benyomást tett rám. Nagyon szerettem az esszéit is, ő volt az, akihez nagyon kötődtem az otthoniak közül. A Korunk köréhez is, mert a lap hosszú ideig valamilyen fajta európai világlátást, világnézetet is megőrzött.

Sok mesélni való volna, minden új név megemlítésével újabb és újabb ajtók nyílnak a múlt felé. Maradjunk most csak ennél a csoportképnél, azoknál a régi barátoknál, akik már mind halottak. De közös történeteink még itt lebegnek Kolozsváron egy ideig.

A Transtelex egy egyedülálló kísérlet

Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!

Támogató leszek!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!