Balla Zsófia: Tamás Gáspár Miklós. TGM. Gazsi

2023. január 16. – 08:01

Balla Zsófia: Tamás Gáspár Miklós. TGM. Gazsi
Tamás Gáspár Miklós – Fotó: Márkos Tamás / Transtelex

Másolás

Vágólapra másolva

Meghalt. Vasárnap délután. Egy kórházi ágyon.

Tudtuk mindannyian, hogy évek óta küzd a tüdőrákkal. Bátran, józanul – ha illik Gazsihoz ez a jelző‒, tárgyilagosan, mindig önsajnálat nélkül beszélt az állapotáról. De a félelméről, a fájdalmáról nem beszélt. A kórházi állapotokról, a váróteremben szerzett többórás tapasztalatairól viszont igen; azokról beszélt. Arról, hogyan és miről beszélgetnek a munkásasszonyok, amíg kezelésre várnak.

Úgy szokták mondani, hogy „utolsó percéig dolgozott”. Gazsi inkább, mondhatnánk, az írásban (és a könyvolvasásban) élt. Nem ismertem hozzá foghatóan művelt, olvasott, tájékozott értelmiségit.

Több nyelven beszélt, írt, adott elő különféle egyetemeken. Ha meghívták. Itthon nem kapott katedrát, a haza nem élt egyik (vagy a) legműveltebb fiának tudásával.

És az is tény, hogy írásaival, könyveivel, valamint politikai életünk, történelmünk önfényező és önfelmentő sztereotípiáinak leleplezésével, tudat-szokásaink kritikai elemzésével TGM volt a nemzet lelkiismerete.

Tudás és habitus, e két tulajdonság nem mindig jár együtt. Élvezte a közszereplést. Szeretett nyilvános vitákban, beszélgetésekben felülkerekedni, esetleg porba döngölni a vitapartnert. De ha ezzel szembesítette őt az ember, belátta óvatlanságát. Tudott elnézést, bocsánatot kérni, – és ez tájainkon a legritkább erények egyike. És megbocsátani is, legyinteni. Pedig megbocsátani nehezebb. Amikor néhány éve túldicsérte meghalt politikus-miniszterelnöki tanácsadó költő-barátját, és mi, barátai, szembesítettük azzal, milyen és mennyi kárt okozott ez az ember az országnak, letörten annyit mondott: „Igazatok van. Megpróbálom jóvátenni”. Azaz megírni egyszer ebben az ügyben az igazságot. Nem került rá sor.

Talán azért, mert akit szeretett, arról nem szívesen írt rosszat.

A születésünk előtti időből ismertük egymást. Gazsi 1948. november 28-án született. Édesanyám Gazsi mamájának, Erzsi néninek bizalmas barátnője volt (1943-ban, mint politikai foglyok, egyszerre ültek a szamosfalvi börtönben…). Egyszer bement a kórházba, megnézni az újszülöttet. Ekkor már én is ott lapultam édesanyám bordája alatt…

Sok apró jelenet villan fel emlékeimben Gazsiról. Ahogyan 4-5 évesen játszunk a nagyszoba asztala alatt, – ő körbemasírozza az asztalt, és valamit elmond, magyaráz, okít, érvel… Fehér térdharisnyáit és gyöngyházgombos nadrágját látom csupán az asztal alól.

Sétáltunk egyszer később, 1970-71-táján a házunk előtt, körbe-körbe a Széchenyi (Mihail Viteazul) téren, egy hangverseny után. Akkor – hosszú lódenkabátban, fehér ingben és lobogó bordó sálban – lépegetett, és Thomas Mannról magyarázott nekem. Görög-latin szakos bukaresti diákként ruccant haza éppen. Nemsokára átiratkozott a Kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem filozófia-szakára.

Ekkor már a romániai diktatúra értelmiségi ellenzékéhez tartozott, filozófia-tanárommal Bretter Györggyel, és Molnár Gusztávval, Ágoston Vilmossal együtt...

Első felesége, a bájos és roppant éles eszű Fränkel Anna a legjobb barátnőm lett. Sokat jártam lakásukban, a Donát út végén, naponta átugrottam hozzájuk munkahelyemről, a kolozsvári rádióból.

Gazsit franciaországi barátai bőven ellátták a kor filozófiai munkáival. És gyakran látogatták budapesti ellenzéki filozófusok: Bencze György, Vajda Mihály, Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Soós Vilmos, Erdélyi Ágnes, Tordai Zádor, Radnóti Sándor, és mások.

Ekkor kötöttem ezzel a körrel máig tartó barátságot.

Emlékszem, ahogy Gazsi egy napsütötte nyári délutánon, a hálószobájukban hevert az ágyon, és egy vaskos, három kötetes könyvet lapozgatott: Ernst Bloch: Das Prinzip Hoffnungját forgatta. Tőle kaptam kölcsön a kortárs filozófusok munkáit. Ő ajándékozott meg könyvtáram első német nyelvű Hölderlin-kötetével is.

Tamás Gáspár Miklós mindig mindenütt ellenzéki volt.

Előbb a romániai diktatúra ellen lépett föl, szóval, írással, – amíg ki nem tették a szűrét, el nem üldözték minden szerkesztői állásból. Akkor átjött Magyarországra. Itt eleinte még óraadó is lehetett az ELTÉ-n, – de nem sokáig. Sorban jelentek meg a „második nyilvánosságban” rendszerkritikai írásai, nyilatkozatai. Aztán beköszöntött a tüntetéseken, a szamizdat-kiadványokban, félig-meddig titkos házi szemináriumokon való részvétele miatti retorziók sora.

De a nélkülözések közepette is megőrizte szellemességét, okosságát, derűjét, politikai előrelátását. Részvéte az elesettek és elnyomottak iránt, az rendületlen volt.

Annak a politikai rendszernek természetét és eljövetelét, amelyben élünk, ő jó 15 éve előre látta. És ugyanúgy bírálta, mint korábban a szocializmust.

Megidézem a pillanatot, amikor átveszi a Gyümölcsöskert-díjat. Vagy azt a rövid félórácskát, melyet, egy fotelba rogyva, utolsó látogatásakor nálunk töltött. Akkor – boldog meglepetésünkre, amúgy véletlenül – Cselényi László csalta fel hozzánk…

Derűs, drámai, szigorú, kedves, páratlanul művelt, szereplésvágytól is fűtött, szellemes, gyöngéd, jó humorú barátom, – nagyon hiányzol máris, halálod második pillanatában, a szívünkben vergődő Teremtésből!

Támogasd a Transtelexet!

Az erdélyi közösségnek saját, független lapja csak akkor lehet, ha azt az olvasótábora fenntartja. Támogass minket akár alkalmi jelleggel, ha pedig teheted, állíts be rendszeres támogatást!

Támogatom!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!