Balla Zsófia: Tamás Gáspár Miklós. TGM. Gazsi

2023. január 16. – 07:01

Balla Zsófia: Tamás Gáspár Miklós. TGM. Gazsi
Tamás Gáspár Miklós – Fotó: Márkos Tamás / Transtelex

Másolás

Vágólapra másolva

Meghalt. Vasárnap délután. Egy kórházi ágyon.

Tudtuk mindannyian, hogy évek óta küzd a tüdőrákkal. Bátran, józanul – ha illik Gazsihoz ez a jelző‒, tárgyilagosan, mindig önsajnálat nélkül beszélt az állapotáról. De a félelméről, a fájdalmáról nem beszélt. A kórházi állapotokról, a váróteremben szerzett többórás tapasztalatairól viszont igen; azokról beszélt. Arról, hogyan és miről beszélgetnek a munkásasszonyok, amíg kezelésre várnak.

Úgy szokták mondani, hogy „utolsó percéig dolgozott”. Gazsi inkább, mondhatnánk, az írásban (és a könyvolvasásban) élt. Nem ismertem hozzá foghatóan művelt, olvasott, tájékozott értelmiségit.

Több nyelven beszélt, írt, adott elő különféle egyetemeken. Ha meghívták. Itthon nem kapott katedrát, a haza nem élt egyik (vagy a) legműveltebb fiának tudásával.

És az is tény, hogy írásaival, könyveivel, valamint politikai életünk, történelmünk önfényező és önfelmentő sztereotípiáinak leleplezésével, tudat-szokásaink kritikai elemzésével TGM volt a nemzet lelkiismerete.

Tudás és habitus, e két tulajdonság nem mindig jár együtt. Élvezte a közszereplést. Szeretett nyilvános vitákban, beszélgetésekben felülkerekedni, esetleg porba döngölni a vitapartnert. De ha ezzel szembesítette őt az ember, belátta óvatlanságát. Tudott elnézést, bocsánatot kérni, – és ez tájainkon a legritkább erények egyike. És megbocsátani is, legyinteni. Pedig megbocsátani nehezebb. Amikor néhány éve túldicsérte meghalt politikus-miniszterelnöki tanácsadó költő-barátját, és mi, barátai, szembesítettük azzal, milyen és mennyi kárt okozott ez az ember az országnak, letörten annyit mondott: „Igazatok van. Megpróbálom jóvátenni”. Azaz megírni egyszer ebben az ügyben az igazságot. Nem került rá sor.

Talán azért, mert akit szeretett, arról nem szívesen írt rosszat.

A születésünk előtti időből ismertük egymást. Gazsi 1948. november 28-án született. Édesanyám Gazsi mamájának, Erzsi néninek bizalmas barátnője volt (1943-ban, mint politikai foglyok, egyszerre ültek a szamosfalvi börtönben…). Egyszer bement a kórházba, megnézni az újszülöttet. Ekkor már én is ott lapultam édesanyám bordája alatt…

Sok apró jelenet villan fel emlékeimben Gazsiról. Ahogyan 4-5 évesen játszunk a nagyszoba asztala alatt, – ő körbemasírozza az asztalt, és valamit elmond, magyaráz, okít, érvel… Fehér térdharisnyáit és gyöngyházgombos nadrágját látom csupán az asztal alól.

Sétáltunk egyszer később, 1970-71-táján a házunk előtt, körbe-körbe a Széchenyi (Mihail Viteazul) téren, egy hangverseny után. Akkor – hosszú lódenkabátban, fehér ingben és lobogó bordó sálban – lépegetett, és Thomas Mannról magyarázott nekem. Görög-latin szakos bukaresti diákként ruccant haza éppen. Nemsokára átiratkozott a Kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem filozófia-szakára.

Ekkor már a romániai diktatúra értelmiségi ellenzékéhez tartozott, filozófia-tanárommal Bretter Györggyel, és Molnár Gusztávval, Ágoston Vilmossal együtt...

Első felesége, a bájos és roppant éles eszű Fränkel Anna a legjobb barátnőm lett. Sokat jártam lakásukban, a Donát út végén, naponta átugrottam hozzájuk munkahelyemről, a kolozsvári rádióból.

Gazsit franciaországi barátai bőven ellátták a kor filozófiai munkáival. És gyakran látogatták budapesti ellenzéki filozófusok: Bencze György, Vajda Mihály, Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Soós Vilmos, Erdélyi Ágnes, Tordai Zádor, Radnóti Sándor, és mások.

Ekkor kötöttem ezzel a körrel máig tartó barátságot.

Emlékszem, ahogy Gazsi egy napsütötte nyári délutánon, a hálószobájukban hevert az ágyon, és egy vaskos, három kötetes könyvet lapozgatott: Ernst Bloch: Das Prinzip Hoffnungját forgatta. Tőle kaptam kölcsön a kortárs filozófusok munkáit. Ő ajándékozott meg könyvtáram első német nyelvű Hölderlin-kötetével is.

Tamás Gáspár Miklós mindig mindenütt ellenzéki volt.

Előbb a romániai diktatúra ellen lépett föl, szóval, írással, – amíg ki nem tették a szűrét, el nem üldözték minden szerkesztői állásból. Akkor átjött Magyarországra. Itt eleinte még óraadó is lehetett az ELTÉ-n, – de nem sokáig. Sorban jelentek meg a „második nyilvánosságban” rendszerkritikai írásai, nyilatkozatai. Aztán beköszöntött a tüntetéseken, a szamizdat-kiadványokban, félig-meddig titkos házi szemináriumokon való részvétele miatti retorziók sora.

De a nélkülözések közepette is megőrizte szellemességét, okosságát, derűjét, politikai előrelátását. Részvéte az elesettek és elnyomottak iránt, az rendületlen volt.

Annak a politikai rendszernek természetét és eljövetelét, amelyben élünk, ő jó 15 éve előre látta. És ugyanúgy bírálta, mint korábban a szocializmust.

Megidézem a pillanatot, amikor átveszi a Gyümölcsöskert-díjat. Vagy azt a rövid félórácskát, melyet, egy fotelba rogyva, utolsó látogatásakor nálunk töltött. Akkor – boldog meglepetésünkre, amúgy véletlenül – Cselényi László csalta fel hozzánk…

Derűs, drámai, szigorú, kedves, páratlanul művelt, szereplésvágytól is fűtött, szellemes, gyöngéd, jó humorú barátom, – nagyon hiányzol máris, halálod második pillanatában, a szívünkben vergődő Teremtésből!