Jogos restitúció vagy ingatlanpanama – kié a kolozsvári Bánffy-palota?

2022. április 28. – 11:58

Jogos restitúció vagy ingatlanpanama – kié a kolozsvári Bánffy-palota?
A kolozsvári Bánffy-palota – Fotó: Tóth Helga / Transtelex

Másolás

Vágólapra másolva

A Bánffy-palotát nem kótyavetyélte el az utolsó Bánffy, ahogy az elmúlt évtizedekben az ingatlan tulajdonjogáért pereskedő Roșca-család állította, sőt az általuk fölmutatott végrendelet is több kérdést vet fel – tudtuk meg Lucian Nastasă-Kovács történésztől, a Bánffy-palotában működő Művészeti Múzeum igazgatójától. A történész által felsorakoztatott dokumentumokból az is kiderül, hogy a palotát a román állam az ellenséges vagyonokat lefoglaló törvény alapján vonta fennhatósága alá, és emiatt nem alkalmazhatók rá azok a visszaszolgáltatási jogszabályok, amelynek alapján éppen átruházzák Kolozsvár szimbolikus ingatlanának tulajdonjogát.

A peres ügyről eddig nem sokat lehetett tudni, a magyar és román nyelvű sajtóban mindössze annyi jelent meg az elmúlt években, hogy a kolozsvári főtér legszebb házát elkártyázta utolsó tulajdonosa, Bánffy Dénes, aki az adósság fejében az őt pénzelő gazdag szelistyei kereskedőre, Nicolae Roșcára íratta az ingatlant. 1995-ben, amint megjelent a kommunizmus időszakában államosított javak visszaszolgáltatásáról szóló 112-es törvény, felbukkantak „az örökösök” is, a nevezett Nicolae Roșca leszármazottjai. Az elhúzódó jogi huzavona első fejezete 1999-ben ért véget, ekkor született meg a jogerős döntés arról, hogy Erdély egyik legfontosabb, A-kategóriás barokk műemlék épületének háromnegyedét megkaphatják a jogerősen pert nyert tulajdonosok.

A bírósági döntés tehát már két évtizedes, a további peres eljárások célja az épület felosztásának véglegesítése volt. Azonban mire a végére jártak, és a Kolozs Megyei Tanács is megszavazta a Művészeti Múzeumnak otthont adó épület papíron való felosztását, a kulturális intézmény igazgatója, Lucian Nastasă-Kovács történész újabb dokumentumokat mutatott be, amelyek erősen megkérdőjelezik azt, hogy a Bánffy-palota jogos tulajdonosa a Szeben megyei Roșca család volna. Egyelőre kérdéses, hogy elegendőek-e az új bizonyítékok arra, hogy az 1999-es bíró döntést semmisnek nyilvánítsák, azonban Alin Tișe, a megyei tanács elnöke a Román Közszolgálati Televízió (TVR) műsorában azt nyilatkozta, hogy megpróbálják elérni a perújrafelvételt.

A történetet az elejétől érdemes végigkövetni, ezért a palota építésétől az utolsó Bánffy tragikus sorsán keresztül a kétes eredetű végrendelet megjelenéséig, illetve a sokszor érthetetlen fordulatokat vevő perig és az új adalékokig mindent sorra veszünk.

A palota sorsa az első Bánffytól az utolsóig

A Kolozsvár központjában emelkedő pompás barokk műemlék története majdnem 250 évvel ezelőtt, 1773-ban kezdődik, mikor Johann Eberhardt Blaumann, Nagyszeben város építőmestere elkészíti gróf Bánffy György számára egy reprezentatív palota tervrajzát. A művelt és hozzáértő Bánffy is részt vesz a tervezésben, együttesen határozzák meg az építésszel az épület formáját és stílusát, a szobrok és faragott díszítőelemek hangsúlyos szerepét. Blaumann 12 éven keresztül dolgozik rajta, végül 1785-ben fejezi be élete fő művét, Erdély egyik legszebb palotáját, és néhány hónappal később, 1786. február 5-én, ötvenhárom éves korában meghal.

Az épület kezdetben tehát egy arisztokrata család státusszimbóluma, aztán kormányzósági palota lesz belőle, két császár is vendégeskedik a fedele alatt, sőt Ferenc József feleségét, Sissit is elhozza ide, de Liszt Ferenc is koncertezik benne, és sok más csillogó, főúri eseménynek ad helyet. A 20. század elején azonban hanyatlásnak indul: a tulajdonosok nem tudják fenntartani, ezért az első világháborút követően kaszinót, kávéházat és kártolóműhelyt működtetnek termeiben; majd befalazzák a grandiózus kapubejárat oldalsó boltíveit, hogy kiadhassák üzleteknek; aztán a páratlanul szép, árkádsoros udvarnak is találnak rendeltetést: hogy ne heverjen kihasználatlanul, beleépítenek egy mozit. Amikor ez történik, már „román világ” van Kolozsváron, a palota tulajdonosai báró Bánffy Albert és felesége, Bánffyné Montbach Sarolta. A báróné fejéből pattan ki egyébként az üzleti ötlet: 1927-ben úgy dönt, hogy a román hatóságok által államosított földek miatt megtépázott családi jövedelmet másképp pótolja, és mozitermet terveztet a palota belső udvarára.

A Bánffy-palota homlokzata a két világháború között. A főbejárat fölött látszik a Corso mozi cégére – Forrás: a Kolozs Megyei Könyvtár online gyűjteménye
A Bánffy-palota homlokzata a két világháború között. A főbejárat fölött látszik a Corso mozi cégére – Forrás: a Kolozs Megyei Könyvtár online gyűjteménye

A Roșca család legendáriumában az szerepel, hogy ezt a mozit a gazdag előd, a nagypénzű kereskedő, Nicolae valamikor az adósságok fejében megkapta volna a Bánffyaktól, azonban ennek egyetlen nyoma sincs. Azonban a Román Állami Levéltár Kolozs megyei fiókjában, ahol a Bánffy-család hagyatékának egy részét őrzik, minden kétséget eloszlató dokumentumok vannak a mozit illetően: a bérlők változtak ugyan időről időre, de a filmszínház tulajdonjoga annak államosításáig végig a Bánffy családé volt. Ez gyakorlatilag vonatkozik a palota egészére is, a felosztott részekben bérlők laktak, nem tulajdonosok.

Bánffy Albert 1945-ben hunyt el, és elméletileg minden ingó és ingatlan vagyona feleségére, illetve fiára, Bánffy Dénesre szállt, azonban Dénes igazából sosem volt tulajdonosként iktatva, mert a vagyont időközben lefoglalta az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Pénztár, a CASBI.

Válaszúttól a Donát útig – a kastélyból a külvárosi fabódéba

Báró Bánffy Albert és Montbach Sarolta 1895-ben kötöttek házasságot, egyetlen fiuk, Dénes 1901-ben született, Válaszúton. Bánffy Dénes agrártudományi tanulmányokat folytatott, mivel az volt a terv, hogy átveszi a Bánffy-gazdaság irányítását apjától. A család idejének nagy részét a válaszúti birtokon töltötte, a kolozsvári palotában mindössze egy lakrészt tartottak fent, az ingatlan nagy részét mindenféle kisebb-nagyobb vállalkozásnak adták ki, a legnagyobb beavatkozás mindenképpen a felépített mozi volt.

Bánffy Dénes házasságkötésekor azonban ismét régi pompáját villantotta fel a legszebb főtéri ház, a korabeli lapok szuperlatívuszokban írnak az 1929 nyarán megrendezett esküvőről: „Gyönyörű főúri esküvő volt tegnap a kolozsvári Szent Mihály templomban. Báró Bánffy Dénes vezette oltárhoz Blomberg Karola bárónőt, Erdély egyik legszebb lányát. Szikrázó napsütés árasztotta el a kolozsvári főteret. A Bánffy-palota erkélyén virágfüzér. A Szent Mihály templom környékén rengeteg ember. Előkerültek a vitrinekből a skófiumos, bogláros menték, az ötvösművű díszkardok, drágaköves, díszforgós magyar fövegek. Ez az artisztikus kép emlékeztetett Erdély aranykorára.” (Az Est, 1929. július 6.) A házasság mindössze három évet tartott, 1932-ben mondták ki a válást, Bánffy Dénes nem nősült újra, gyermektelenül halt meg.

A díszes esküvői fotón a menyasszony, Blomberg Karola háta mögött áll Bánffy Dénes. A kép az esküvő napján a Bánffy-palotában készült – Forrás: Lucian Nastasa-Kovács magángyűjteménye
A díszes esküvői fotón a menyasszony, Blomberg Karola háta mögött áll Bánffy Dénes. A kép az esküvő napján a Bánffy-palotában készült – Forrás: Lucian Nastasa-Kovács magángyűjteménye

1944-ben, a háború utolsó esztendejében a család Bécsbe utazott, mivel Bánffy Albertet rákkal diagnosztizálták. A rádiumos kezelést, amelyet az orvosok előírtak neki, Kolozsváron már nem tudták elvégezni, ezért döntöttek úgy, hogy Bécsbe költöznek, amíg tart a terápia. Amikor 1944. szeptemberében elkezdődött Észak-Erdély megszállása a román és a szovjet csapatok által, a Bánffy-család már nem tartózkodott Kolozsváron. A távollétet az akkori politikai kontextusban mindenképpen negatívan véleményezte a városba bevonuló román közigazgatás. Bánffy Albert egy év múlva, 1945. július 17-én hunyt el Bécsben, azonban az özvegy, Montbach Sarolta, és fia, Dénes csak hónapokkal később tudtak hazatérni, mert a háborús körülmények az utazást erősen megnehezítették.

Hazatérve elkezdődött a harc a CASBI-val, az ellenséges vagyonokat ellenőrző pénztárral, amely időközben már zár alá helyezte a Bánffy-vagyont. Amíg Bánffyék fellebbezésének, újabb és újabb beadványaira nem született meg a jogerős döntés, a két tulajdonos, özvegy és fia visszaköltözhetett a palotának annak a két lakosztályába, amit eddig is saját használatukra tartottak fent a bérbe adott lakrészek között. A Lucian Nastasă-Kovács által közölt adatok szerint Bánffy Dénes hálószobája épp az a földszinti sarokszoba volt, ahol most az ő igazgatói irodája van berendezve. 1949-ben mondta ki a román állam a végleges döntést: a főtéri ház tulajdonosait kilakoltatták a palotából egy Donát úti fabódéba.

Történelmi igazságtétel? A hírhedt CASBI-törvény lehet most a Bánffy-palota „megmentője”

A Művészeti Múzeum igazgatója volt az, aki a Román Állami levéltárból a Bánffy-család CASBI-kartotékját előkereste. Az ott található dokumentumok alapján szinte napra pontosan rekonstruálni lehet, hogy mi történt a palota ügyében 1945 és 1949 között, amikor a Bánffyakat végleg megfosztották a tulajdonjogtól.

Lucian Nastasa-Kovács – Fotó: Toth Helga / Transtelex
Lucian Nastasa-Kovács – Fotó: Toth Helga / Transtelex

Az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Pénztárról szóló törvény 1945. február 10-én jelent meg, és célja a magyar és német javaknak a felügyelete volt. A berendezkedő román közigazgatás által hozott jogszabály kimondta, hogy a magyar állam, illetve a magyar állampolgárságú személyek vagyonát, mint ellenséges vagyont kezeli, és úgynevezett CASBI-gondnokokat neveznek ki a magyar tulajdonú vállalatok élére. Ugyanakkor megfosztották vagyonuktól azokat az arisztokratákat, vagyonos és kevésbé vagyonos polgárokat is, akik nem tartózkodtak lakhelyükön, amikor bevonult a román közigazgatás, lévén, hogy ezt ellenséges magatartásnak minősítették. Ezeknek az „abszenteistáknak” (távol lévő, hiányzó személyek) az ingatlanjait, értékesebb ingóságait, a perzsaszőnyegtől a bútorokig vagy festményekig CASBI-gondokság alá helyezték. Az ingóságokat CASBI-raktárakba hordták, ahol állítólag vigyáztak rájuk, de a valóságban néhány hónapon belül szétlopkodták a javakat. Ez történt a Bánffyak esetében is: a válaszúti kastély, a kolozsvári palota és a tusnádi villájuk is zár alá került, a bennük lévő ingóságokról pedig részletes leltár készült.

A feltárt dokumentumokból kiderül, hogy egy 1946-os határozat értelmében, Bánffy Saroltát kinevezték a CASBI által lefoglalt palota adminisztrátorává, ami azt jelentette, hogy az özvegy és fia visszaköltözhettek főtéri lakásukba, bár a tulajdonjogot nem ruházták vissza rájuk. Az iratok tanúsága szerint mindent aprólékosan leltárba vettek, innen tudható, hogy milyen bútorzattal rendelkeztek a szobák, hány karosszék, ágy, szekrény, asztal volt, de a tükröket és festményeket, az evőeszközöket és ebédlőkészleteket is megszámolták. Ezek egyelőre a palotában maradtak, és további rendelkezésekig, az ott lakók használhatták őket.

Mindeközben az özvegy és fia, Bánffy Dénes számtalan kérvényt intézett a román hatóságokhoz, amelyben többször is leírták, hogy miért nem tartózkodtak 1944 szeptemberében Kolozsváron. A sok kérvényezés úgy tűnt, hogy sikerrel jár – maga a Magyar Népi Szövetség is intézkedett az ügyben –, azonban 1947-ben elkezdődött a CASBI felszámolása. Ez persze nem azt jelentette automatikusan, hogy minden, ami a pénztár ellenőrzése alá tartózott automatikusan vissza kerül a tulajdonosokhoz. Egyelőre minden a Pénzügyminisztérium hatáskörébe került, és létrehoztak egy ellenőrző bizottságot, amely külön-külön határozott minden egyes esetről.

Ennek értelmében 1948. november 30-án egy újabb értesítésben közölték az érintettekkel, hogy felülvizsgálták a döntést, és javasolják a Bánffyak ingó és ingatlan vagyonának állami tulajdonba helyezését. Ismét elkészültek a leltárok, számba vették a palota szobáinak számát és a bennük lévő berendezést is. Bánffy Sarolta és Dénes természetesen a korábban már felsorolt érvekkel próbáltak egy másik döntést kicsikarni, azonban

1949. május 24-i keltezéssel megkapták a végső döntést: a Bánffy-palota állami tulajdonban marad, és mint ilyet, a város használhatja a továbbiakban. A városi néptanács döntése szerint pedig a lakóknak ki kell költözniük az ingatlanból. A zárolt és leltárba vett ingóságokat egy lerakatba szállították.

A CASBI-dosszié azonban nem zárul le itt: különböző, pozitívan elbírált kérvényekből kiderül, hogy kiknek a kezére jutott a palota berendezése. Câmpian Liviu, a városi gazdasági hivatal alkalmazottja tisztelettel kéri a tanácsot, hogy ha már kiutaltak neki egy háromszobás lakást, akkor hadd bútorozhassa azt be, és tételesen felsorolja, hogy mit kérne el használatra a leltárba vett tárgyakból. Hozzáteszi, hogy mivel antik bútorokról van szó, egyiket-másikat fel kell javítani, de ő vállalja a költségeket. Balea Felicia, a Román Munkáspárt Kolozs megyei aktivistája is kérvényezi, hogy hazavihessen néhány karosszéket, tükrös szekrényt és egy faliórát. Veress Pál, a kolozsvári milícia szakaszvezetője nyolc festményt utaltat ki magának. A lefoglalt bútorzatot 1949. július 11-én szállították át a városi raktárba, az utolsó kiutalási kérvény, amely a kartotékban szerepel, ’49 októberében íródott. Négy hónap elegendő volt arra, hogy szétosszák az ingóságokat.

A toprongyos bárói élet valósága és az elpókerezett palota mítosza

Bánffy Sarolta és fia a város szélén húzták meg magukat. Egy Donát utcai faházikóban éltek, mélyszegénységben. Mindketten szerepelnek a városháza feljegyzéseiben, mivel éveken keresztül a szegénykonyháról étkeztek. Dénes minden nap 11 óra körül indult el otthonról a kosztos csészékkel, kopottas öltönyében (amely a visszaemlékezők szerint foltos volt ugyan, de nem volt koszos vagy szakadt), végigsétált a városon, kiállta a sort az ebédért, hogy aztán még 5-6 kilométert gyalogoljon vissza, és az anyjával együtt otthon fogyassza el. Amint Lucian Nastasă-Kovács rávilágít, eléggé valószínűtlen, hogy a szegénykonyhára kényszerült arisztokrata pókercsatákba keveredett volna – ahogyan a Roșca-örökösök állítják – ugyanabban a periódusban, és olyan adósságokat halmozott volna fel, amelyek felértek volna a főtéri ingatlan ellenértékével.

A Bánffy-palota a 70-es években, amikor már a Művészeti Múzeum működött benne – Forrás: a Kolozsvári Megyei Könyvtár online gyűjteménye
A Bánffy-palota a 70-es években, amikor már a Művészeti Múzeum működött benne – Forrás: a Kolozsvári Megyei Könyvtár online gyűjteménye

Gaal György helytörténésztől tudtuk meg, hogy a helyi nemesi családok közül senkinek nem volt könnyű sora, a Kolozsváron maradt arisztokraták éveken keresztül kényszerlakhelyeken éltek, nem volt lehetőségük munkát vállalni, és ha mégis felvették őket valahova, akkor csak a legalja munka jutott nekik: kapusok voltak, éjjeliőrök, szakképzetlen munkások, takarítók. Ennek ellenére, lehetőségeikhez mérten igyekeztek támogatni egymást. Bánffy Dénesnek különösen nehéz volt, mert anyja halála után egyedül maradt. A Kolozsváron élő Bánffy Béla nyilatkozott a sajtónak arról, hogy a családja, mint oldalági rokonság rendszeresen látogatta Bánffy Dénest életének utolsó éveiben.

Ha a kisemmizett bárónak valóban lett volna egy érvényes végrendelete, akkor egészen biztosan azokra hagyta volna az akkor már nem is létező vagyonát, akik gondoskodtak róla. A kolozsvári főtéri palota utolsó tulajdonosa Bánffy Eszternél, Bánffy Béla édesapjának nagynénjénél hunyt el, az édesanyjával közös sírja pedig a Házsongárdi temetőben található.

A Bánffy-palota – Fotó: Toth Helga / Transtelex
A Bánffy-palota – Fotó: Toth Helga / Transtelex

Az 1949-es államosítás után a Bánffy-palota helyiségeit kezdetben több állami vállalatnak osztották szét, de már 1951-ben elhatározták a kolozsvári Művészeti Múzeum felállítását, s annak a városi néptanács 1951. február 13-i ülésén ki is utalta az épületet, s utasította a 9. számú Építkezési Vállalatot a kiköltözésre. A múzeum ideiglenesen a Redut-épületben nyílt meg. A városi néptanács még 1953. november 27-én is tárgyalt a palota kiürítéséről, s az „építkezési trösztnek” 1954. július 1-jei határidőt szabott a kiköltözésre. Közben 1952-ben hat termet elfoglalhatott a múzeum, és augusztus 21-én megnyithatta állandó kiállítását. A palota nagy részét 1956-ban vette használatba, s 1962-ben lett az épület tulajdonosa. A mozit 1970-ben bontották le, és akkor lett helyreállítva az udvar.

A sokat vitatott végrendelet, amelyen ráadásul Bánffy Dénesnek olyan az aláírása, mint egyetlen másik dokumentumon sem

A romániai 1989-es fordulat után nem kellett sokat várni arra a bizonyos restitúciós törvényre, amely által megnyílt Pandora szelencéje, hiszen annak ellenére, hogy a jogszabály történelmi igazságtalanságokat volt hivatott orvosolni, valójában újabb és újabb igazságtalanságokra, csalásokra került sor. Mondvacsinált örökösök jutottak busás vagyonokhoz, és jogos utódoknak kellett évtizedeken keresztül idegőrlő jogi csatákat vívniuk a családi vagyon töredékéért. Az átvizsgált periratok számára azt igazolják, nyilatkozta a Transtelex kérdésére Lucian Nastasă-Kovács, hogy

ez esetben is egy ingatlanpanamáról van szó, amelynek részleteit egészen jól kitalálták azok, akik kiötölték a tervet. Színre léptettek egy állítólagos dúsgazdag román embert, aki „kebelbarátja” volt Bánffy Dénesnek. Annyira jóban voltak, hogy az 1958-ban keltezett végrendeletében a foltos ruhában járó, kisemmizett báró rá is hagyta minden ingó és ingatlan vagyonát.

A történetnek az első szépséghibája az, hogy annak ellenére, hogy a leszármazottjai szerint Nicolae Roșca már a két világháború közötti periódusban mesés vagyonnal rendelkezett, sem a korabeli sajtóban, sem az állami levéltárnak a Bánffy-iratokat tartalmazó dossziéiban nem található egyetlen utalás sem rá.

Mindeközben az örökösök egyetlen dokumentumra hivatkoznak, nevezetesen a kolozsvári közjegyzői hivatal által 1958. március 8-i 764/211. szám alatt hitelesített végrendeletre, amelyben Bánffy Nicolae Roșcára hagyja „minden ingó és ingatlan vagyonát”, anélkül, hogy felsorolná azokat, csak általános megfogalmazásban.

Lucian Nastasă-Kovács arra figyelmeztet, hogy 1999-ben, amikor a bíróság elismerte az 1958-as végrendelet érvényességét, egyáltalán nem döntött logikusan, hiszen, ha a testamentum érvényes volna, akkor a Roșca-örökösöket a teljes Bánffy-palota megilletné, nem beszélve minden más Bánffy-ingatlanról, többek között a válaszúti kastélyról, amely szinten a Kolozs Megyei Tanács tulajdonában van, és nemrég kezdődött el a felújítása. Ugyanakkor a végrendelet hiányos, mert nem azonosítja be egyértelműen Roșca Nicolaet. Míg Bánffy Dénes esetében a dokumentum iktatja a személyi igazolványának számát, ez nem történik meg Roșcánál, akinek neve mellett mindössze az 1958-as lakcíme olvasható.

Ugyanakkor a szövegből az is kiderül, hogy Bánffy Dénes számára fordítani kellett a szöveget, mert nem értett románul, ennek ellenére, a gépelt végrendelet alján románul van aláírva a neve, Dionisie Bánffyként. Az már csak hab a tortán, hogy a CASBI-dossziéból előkerült iratokon szereplő aláírása Bánffy Dénesnek egyáltalán nem hasonlít ehhez a tíz évvel későbbi névjegyéhez.

De íme, a teljes szövege magyar fordításban a nehezen kiolvasható másolatnak:

Alulírott Bánffy Dionisie, Donáth út, 90. szám alatti kolozsvári lakos, teljes szellemi képességeim birtokában, senki által nem befolyásolva, és nem kényszerítve az alábbi végrendeleti döntést hozom meg:

Közeli barátomra, a Gyulafehérváron, Moților u. 4. szám alatt lakó Roșca Nicolaera hagyom minden ingó és ingatlan vagyonomat, amelyek halálom utáni tulajdonomat fogják képezni, és őt nevezem ki hagyatékom általános gondozójának.

Azért hozom ezt a végrendeleti döntést, mert Roșca Nicolae több mint baráti magatartást tanúsított irányomba, segítségemre volt mindenben, ami az életvitelemhez szükséges, és meggyőződésem, hogy az elkövetkezőkben is így fog eljárni, és halálom esetén saját költségén fog elhantolni a hely szokásának megfelelően.

A testált javak halálom után Roșca Nicolae tulajdonát fogják képezni.

Nem vagyok házas, és nincsenek egyenes ágú leszármazottjaim, szüleim már elhunytak. Az okiratot Kolozsvár Állami Közjegyzői hivatalában állították ki három példányban, melyből egy példányt kap a végrendelkező személy és kettő a közjegyzői hivatal archívumában marad.”

A végrendelet második oldalán olvasható az a nyilatkozat, hogy a végrendelkező nem ért és nem beszél románul, ezért lefordították neki a dokumentum tartalmát.

Az „örökösök” visszakövetelik a Bánffy-palotát

Szintén a Roșca-család közléséből tudjuk, hogy a dúsgazdagnak mondott Nicolae a kommunista rendszer utolsó évtizedében a Szeben megyei Szelistyén (Săliștea) telepszik le testvérével, Petrével és sógornőjével, Paraschivával. Mivel nincsenek gyerekei és nőtlen, úgy dönt, hogy vagyonát fivére családja fogja örökölni. 1989. július 29-én a Medgyesi Állami Közjegyzői Hivatal hitelesíti Nicolae Roșca végrendeletét, amelyben mindenét testvérére hagyja (felsorolás nélkül, csak a klasszikus „ingó és ingatlan vagyon” formulával). Petre Roșca azonban 1992-ben meghal, Nicolae pedig egy év múlva távozik az élők sorából. Így Paraschiva Roșca lesz az örökös. Paraschivának és Petre Roșcának három lánya van, akiket – a törvény szerint – apjuk halála után az öröklött vagyon egy része megilletett volna. Ez azonban sehol sem jelenik meg, csak egy „örököse” van Bánffy Dénes vagyonának Paraschiva személyében, aki a kolozsvári veje és bukaresti lánya segítségével indította el a visszaigénylési pert. A lányok mindössze anyjuk, Paraschiva halála után léptek fel igényükkel.

A kolozsvári bíróság 1997-ben kétszer elutasította Paraschiva Roșca keresetét arra hivatkozva, hogy az ingatlan a végrendelet megszületésének pillanatában már nem volt Bánffy Dénes tulajdona, tehát nem rendelkezhetett róla. A fellebbezés alkalmával azonban már azzal indokolta a bíró a döntését, hogy mivel jogtalanul vette el az állam Bánffy Dénestől az ingatlant, ugyanúgy érvényesként kell tekinteni erre a végrendeletre, mintha valóban a tulajdonában lett volna a bárónak a palota. Azonban 1999-ben, amikor ez a döntés megszületett, akkor az 1995-ös törvény értelmében csak azt az ingatlanrészt tudta visszaigényelni az örökös, amely az államosítás pillanatában lakrészként működött, így annak idején mindössze négy apartmanról mondták ki, hogy a jóvátétel tárgyát képezhetik. A felperes tiltakozott, és azt próbálta bizonyítani, hogy a palotát oszthatatlan egészként kell kezelni.

A palota udvara, ahol régen a mozi állt – Fotó: Toth Helga/Transtelex
A palota udvara, ahol régen a mozi állt – Fotó: Toth Helga/Transtelex

Ebben a periódusban történt meg a „Bánffy-ügy” sajtóban való debütje is. Az 1999. január 29-i 1017. számú polgári ítélet, amelyet a Kolozs Megyei Bíróság rekordidő alatt hirdetett ki, egyszerűen és ridegen így hangzik: „Az alperes, a Kolozs Megyei Tanács, (...) köteles a felperesnek a 112. számú törvényben előírt jóvátételi intézkedéseket megadni. Az 1995. évi határozat értelmében az (...) épületben lévő 15., 16., 17. és 23. lakásoknak háromnegyed részéért kártérítést kell fizetnie az alperesnek.” A kérdéses időpontban a sajtó szinte egyáltalán nem reagált, mert mindenki azt hitte, hogy a dolgok maradnak a régiben, különösen, hogy a „kérvényező” egy addig ismeretlen szelistyei asszony volt. Azonban az első interjúk alkalmával már elhangzottak az azóta épülő legenda alapinformációi.

„Az én sógorom, Roșca Nicolae üzletember, jó barátja volt Bánffy Dénesnek —nyilatkozta a 90-es években az örökös a kolozsvári napilapnak, a Szabadságnak — Nicolae több mozit működtetett Kolozs megyében. Bánffy Dénestől megvásárolta a Bánffy-palota udvarán álló mozit is, a hozzá tartozó felszereléssel együtt, valamint a palotának talán 13 lakosztályát. Az üzletről adásvételi szerződés is létezik, és nyugták is vannak arról, hogy a sógorom kifizette azt, amit megvásárolt. Később, 1958-ban Bánffy Dénes végrendeletben a barátjára, azaz a sógoromra testálta a palota háromnegyed részét. A sógorom aztán elszegényedett, beteg lett, majdnem hat éven keresztül én ápoltam. Úgy határoztunk, hogy kiharcoljuk a magunkét, s pert indítottunk, nem az adásvételi szerződésben, hanem a végrendeletben foglalt épületrészért. Első fokon elveszítettük, de a fellebbezés során a Kolozs megyei ítélőtábla számunkra kedvező döntést hozott. 1998 júniusában kimondta, hogy én vagyok a törvényes örökös, és elrendelte az ügy újratárgyalását. Pénteken kerül sor az ítélethirdetésre. A döntéstől függetlenül, én nem hagyom magam. Nekem három gyermekem és hat unokám van, szeretnék mindegyiknek adni a palotában egy-egy lakosztályt...”

Az örökösnő vallomását mindenki a legcsekélyebb tényellenőrzés nélkül fogadta. Paraschiva Roșca szerint Bánffy Dénes megrögzött szerencsejátékos volt, aki nagy összegeket veszített a pókeren, adósságait pedig Nicolae Roșca fedezte, aki cserébe „nyugtákat” kapott a bárótól.

Egy interjúban az az elképesztő állítás is megjelenik, hogy Bánffy Dénes közel 29 kg aranyat kapott „barátjától”. (Korábban több millió lejről beszélt a szelistyei örökös, de miután kiderült, hogy 1947-1949-ben ezekért az összegekért alig lehetett egy darab kenyeret venni, a milliók arannyá változtak.)

Azon kevés képek egyike, amelyen Bánffy Dénes szerepel. A felvétel az esküvőjén, a Bánffy-palotában készült. Középen ül az erdélyi főurak között – Forrás: Lucian Nastasa-Kovács gyűjteménye
Azon kevés képek egyike, amelyen Bánffy Dénes szerepel. A felvétel az esküvőjén, a Bánffy-palotában készült. Középen ül az erdélyi főurak között – Forrás: Lucian Nastasa-Kovács gyűjteménye

Az azóta zajló jogi hercehurca csupán az elosztásról, felosztásról szól, illetve annak értelmezéséről, hogy csak négy lakrészre vagy a teljes Bánffy-palotára volnának jogosultak a Roșca-leszármazottak. Azt azonban percig sem vitatták az 1999-es döntés óta, hogy jogos-e a visszaszolgáltatási kérés. Az új bizonyítékok fényében ez megváltozhat. Az egyiket maga a Múzeum igazgatója szolgáltatta: eddigi kutatásiból már kiderült, hogy a Bánffy-palota soha nem került ki a CASBI-törvény hatálya alól, ami azt jelenti, hogy nem vonatkoznak rá az eddigi jogszabályok, amelyek a kommunista diktatúra alatt jogtalanul elkobzott ingatlanokról rendelkeznek.

Továbbra is feltevődik néhány kérdés, amelyekre eddig senki sem válaszolt:

  • Kicsoda Nicolae Roșca, akiről a nevén kívül semmit nem tudunk? Mert azok a történetek, amelyeket sógornője mesélt róla, nem sok valóságelemet tartalmaznak.
  • Hova tűnt az 1958-as végrendelkezés után az örökös Bánffy Dénes életéből? Mert azt már tudjuk, hogy az utolsó éveiben nem volt jelen, rokonai gondoskodtak temetéséről is.
  • A testamentum igazából eltartási szerződésként is olvasható, Bánffy rábízza magát „barátjára”, azonban úgy tűnik, hogy az nem tartotta tiszteletben vállalását, akkor hogyan kérhette a „neki járó részt”?
  • Miért nem kért a Kolozs Megyei Tanács egy grafológiai elemzést, ha annyira nyilvánvalóan elüt a rajta lévő aláírás Bánffy Dénes korábbi aláírásaitól?
  • Miért nem tudtak az oldalági rokonok semmit Bánffy Dénesnek erről az intézkedéséről?
  • Ha a végrendelet rendben van, és annak jogosságát elismerik – bár Nastasă-Kovács kérésére a kolozsvári közjegyzői kamara nem tudta felmutatni a végrendelethez tartozó többi okiratot tartalmazó kartotékot –, akkor miért nem alkalmazzák a benne a leírtakat, hiszen a Bánffy-vagyonhoz hozzátartozott a válaszúti kastély, illetve egy tusnádi villa is, nem beszélve a termőföldekről és erdőrészekről.

A lefolytatott háttérbeszélgetések alkalmával úgy tűnt, nincsenek megnyugtató, világos válaszok a Bánffy-palota birtokperében. Lucian Nastasă-Kovács hangsúlyozta: nem érdektelen megnézni, hogy mikor, milyen körülmények között indult el a visszaszolgáltatási per. Annak idején, az 1995-ös törvény megjelenésekor erős magyarellenes hangulat uralkodott Kolozsváron. A hírhedt polgármester, Gheorghe Funar is szította a közhangulatot azzal, hogy a visszaszolgáltatások miatt a románság minden fontos középületet, ingatlant elveszíthet. Számtalan olyan per indult abban a periódusban, amely alkalmával nevenincs örökösök jelentkeztek különböző kézzel írt szerződésekkel, adásvételekkel, amelyek alapján reprezentatív ingatlanokat próbáltak nem illetékes magánkézbe átjátszani.

A történész fontosnak tartja, hogy a kommunizmus idején elkobzott ingatlanok visszakerüljenek eredeti tulajdonosaikhoz, nem mindegy azonban, ki és milyen iratok alapján áll elő követelésekkel. Egy olyan szimbolikus épület esetében, mint a Bánffy-palota, amelyet évtizedek óta minden kolozsvári polgár magáénak érez, morális kötelesség minden kétséget kizáró módon tisztázni, hogy ki a jogos tulajdonos.

Nélküled nem tudunk működni

A Transtelex egy órányi működése nagyjából 80 lejbe kerül. Az olvasói mikroadományok azonban nem tartanak ki a hónap végéig. Legyél te is a támogatónk, csak veled együtt lehet Erdélynek saját, független lapja.

Támogató leszek!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!