„Az eszem Európával, de a szívem Oroszországgal van”

A belgrádi fiatal lány, Zorica több nyelven beszél, a szolgáltatószektorban dolgozik a szerb főváros Új Belgrád városrészében, és szívesen utazik európai nagyvárosokba, amikor szabadsága engedi. Emellett nemcsak, hogy vallásos, hanem az európai trendektől eltérően rendszeresen jár templomba is. Amikor a belgrádi Szent Márk templom kapujánál beszélgettünk vele, Zorica egy mondatban megragadta a lényeget, az ellentmondást, amely ebben a pillanatban is szétfeszíti a balkáni országot.

„Az eszem Európával, de a szívem Oroszországgal van.”

Helyszíni riportunkban újságírókkal, politikusokkal, szakemberekkel és az utca emberével beszéltünk arról, hogyan egyeztethető össze Szerbia hivatalos álláspontja, azaz a szándéka, hogy az Európai Unió tagja legyen, azzal, hogy mind gesztusokban, mind tettekben oroszbarát politikát követ. Kutatásunk alapján a válasz, röviden, tömören: sehogy.

Irány az Unió

Szerbia hivatalosan uniós tagjelölti státusszal rendelkezik, ami azt jelenti, tárgyalásokat folytatnak az EU intézményeivel az esetleges csatlakozásról, és az ehhez szükséges belföldi reformokról. Az Unió „előszobájának” nevezett státuszról megoszlanak a vélemények: egyeseknek elegük van az éveken át tartó várakozásból, mások szerint hatékonyan segíti a gazdasági integrációt, abban pedig nagyjából mindenki egyetért, hogy egyes német cégek nagyon jól járnak vele.

Ezek a csatlakozási tárgyalások 2013 januárjában kezdődtek, már az új, jobboldali irányultságú pártszövetséggel. Szerbia elnöke akkor Tomislav Nikolić volt a Szerb Haladó Pártból (SNS), Aleksandar Vučić pártelnök pedig a miniszterelnök-helyettesi pozíciót töltötte be. Vučić aztán a következő választás után már miniszterelnök lett, 2017 óta pedig elnökként irányítja az országot, bár egyes vélemények szerint igazából már miniszterelnök-helyettesként is ő állt a koalíciós kormány minden lényeges intézkedése mögött.

Az ilyen-olyan formában 2012 óta vezető szerepben lévő SNS még 2008-ban vált ki a szélsőséges, ultranacionalista Szerb Radikális Pártból (amelynek vezetőjét, Vojislav Šešeljt a Hágai Nemzetközi Törvényszék elé állították háborús bűncselekmények miatt), miután összekülönböztek az uniós csatlakozás kérdésében. A közeledést támogatók, élükön Vučićcsal, azt hangoztatták, Szerbiának egyértelműen az Európai Unióban a helye, ennek érdekében pedig készek voltak széleskörű gazdasági és szociális reformokat is bevezetni.

Azóta az ország lassan halad a tagság felé vezető úton, egyelőre két fejezetet sikerült lezárniuk a harmincháromból. A hagyományosan oroszbarát országnak nehézséget jelent, hogy az uniós tagjelölteknek a közös külpolitikához is igazodniuk kellene, aminek része a szankciók átvétele, Belgrád ennek ellenére egyelőre kihagyta ezek bevezetését. Szerbia uniós tagságának állásáról, illetve más tagjelöltekről itt írtunk bővebben.

Az elmúlt 10 évben azonban az ímmel-ámmal végrehajtott reformok mellett Vučić leginkább a saját hatalmának megszilárdításán fáradozott, állítják a megkérdezett szakértők, újságírók és politikusok. Az általuk megnevezett módszerek pedig ismerősek lehetnek: a politikai ellenzék leszalámizása, a média feletti teljes kontroll szándéka, a nyugati országok gyalázása, Oroszország és Kína dicsőítése, megspékelve a szerb közéletet minden irányból átható Koszovó-kérdéssel.

Oroszok a spájzban

Szerbia hagyományosan jó kapcsolatokat ápol Oroszországgal, aminek gyökerei még az első világháború előtti geopolitikai szituációhoz, illetve a pánszlávizmushoz és az ehhez szorosan kötődő ortodox egyházi kötelékhez nyúlnak vissza. Azt, hogy a történelmi kapcsolatok termékeny talajként szolgáltak a szerbek jelenlegi oroszbarátságához, senki nem tagadta, ám több megkérdezett szerint nem ennyire egyszerű a helyzet.

Szerintük a történelem önmagában nem magyarázza azt, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök messze a legnépszerűbb külföldi politikus az országban, vagy hogy az emberek továbbra is inkább a NATO-t és Amerikát hibáztatják az ukrajnai háborúért.

Ezek egyike volt Branko Čečen újságíró, tanácsadó, az elmúlt 12 évben a díjnyertes Center for Investigative Journalism of Serbia nonprofit szervezet vezetője. Čečen azt mondta, a szerbek oroszbarátsága, illetve Oroszország jelentős befolyása az országban olyan szempontból meglepő, hogy szinte semmiféle gazdasági vagy anyagi kapcsolat nincs a két ország között. Szerbia kereskedelmének nagy részét európai országokkal, jellemzően Németországgal folytatja, az Oroszországból érkező befektetés a Naftna olajcég felvásárlását kivéve elenyésző.

A képet azonban árnyalja az ország szélsőséges függése az orosz energiahordozóktól, ami egyrészt nehezíti a nyugati szankciók bevezetését, másrészt ütközőpályára állítja Szerbiát több európai országgal. A nyíltan meleg, sokak által Európa-barátnak tartott Ana Brnabić miniszterelnök például októberben „ellenséges cselekedetként” értékelte Horvátország orosz importolajra vonatkozó szankcióit, aminek értelmében Szerbia nem tudna tengeri úton orosz olajhoz jutni.

Brnabić szavai, miszerint „minden megváltozott” az ország és az EU kapcsolatában, csupán egy hónappal azután jöttek, hogy újfent megállapította, „a teljes uniós tagság továbbra is Szerbia külpolitikai célja”.

Čečen az oroszbarát érzelmeket azzal is magyarázza, hogy Oroszországnak hatalmas „soft powerje”, vagyis puha hatalmi eszközei vannak Szerbiában. Ennek az egyik legegyértelműbb megnyilvánulása, hogy Oroszország szinte csak pozitívan jelenik meg az állami, illetve az államhoz különböző módon szorosan kötődő médiában.

Čečen megállapítását alátámasztják különböző médiaelemzések, amelyek azt mutatják, Oroszország sokkal többet és sokkal jobb fényben szerepel, mint Amerika, az EU vagy a NATO. Habár ez a háború kirobbanása óta valamelyest mérséklődött, a Center for Research, Transparency and Accountability (CRTA) civil szervezet mérése szerint még mindig toronymagasan az Ukrajna ellen február 24-én inváziót indító Oroszország kapja a legbarátibb körítést az orosz–ukrán háború kontextusában.

Ez a soft power pedig több okból kifolyólag ennyire jelentős. Makszim Szamorukov, a moszkvai Carnegie Intézet munkatársa szerint Szerbia oroszbarátsága elsősorban az ország Nyugat-ellenességéből táplálkozik, azaz Oroszország nem önmagában, hanem a Nyugat ellenpontjaként ennyire népszerű. Makszim, aki évekkel ezelőtt elhagyta Oroszországot és most Belgrádban él, úgy gondolja, a szerbek szerint

a Nyugat elárulta és megalázta Szerbiát,

ebben pedig Jugoszlávia szétesése, Szerbia 1999-es bombázása és Koszovó kiválása mind jelentős szerepet játszott.

Az oroszbarát identitást az utca emberén is lehetett érezni. Több megkérdezett egyértelműen szövetségesként, sokan egyenesen „testvérként” tekintettek Oroszországra. Egy önkéntes szervezetnek dolgozó fiatal nő szerint az oroszok közelebb állnak hozzájuk, mint a Nyugat, mások, például a már említett Zorica, a vallást hozták fel, mint a két népet összetartó köteléket. Egy belgrádi zöldségárus pedig széles mosollyal ecsetelte, Oroszország mennyire kiváló nemzet.

Nem meglepő módon a nyugati országokkal szemben már vegyesebb volt a kép. Ugyanaz a zöldségárus például azt mondta, az EU-val még nem lenne akkora baj, de az egész mögött az Egyesült Államok áll, egy veszélyes és gonosz ország. Zorica szerint a pénz egyértelműen Nyugatról érkezik Szerbiába, ami nem rossz, míg az önkéntes lány arról panaszkodott, olcsóbb lenne az online rendelés, ha Szerbia uniós tagállam lenne, de azért az kicsit zavaró, hogy más a vallásuk.

A legelutasítóbb azonban egy vajdasági magyar volt, aki egyszerűen annyit mondott,

soha nem fogja megbocsátani a bombázásokat, és soha nem fogja elfelejteni azt, hogy egyszerű embereknek kellett szenvedniük Slobodan Milošević elnök bűnei miatt.

Az biztos, hogy az EU támogatottsága rendkívül alacsony szinten van az országban: a Balkan Barometer 2022-es közvélemény-kutatása szerint a nyugat-balkáni régióból messze a legkevesebben, mindössze 38 százalék támogatta Szerbiában az uniós csatlakozást. Ugyanúgy Szerbiában volt a legmagasabb azoknak az aránya (41 százalék), akik szerint országuk soha nem fog az EU tagja lenni. Vučić elnök ennek ellenére kitart amellett, hogy Szerbiának az Európai Unióban van a helye.

Vučić, a védelmező

Čečen, Szamorukov és Raša Nedeljkov, a Center for Research, Transparency and Accountability igazgatója mind egyetértett abban, hogy az orosz befolyásnak két másik jelentős oka is van: Vučić elnök politikája, illetve Koszovó helyzete. A kettő pedig, nem meglepő módon, szorosan összefonódik.

Nedeljkov szerint a szerb elnök az ország megmentőjének állítja be magát, aki megvédi a szerbeket a „csúnya Nyugattól”, és nem hagyja, hogy elszakítsák Koszovót az anyaországtól. Mindeközben keleti barátaival, legfőképpen Oroszországgal vállvetve áll ellen mindenféle nyugati zsarolásnak: pont ahogy novemberben, Ramzán Kadirov csecsen hadúr tanácsadóját vendégül látva megfogadta.

Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Borko Stefanović ellenzéki politikus, a Szabadság és Igazságosság párt és a szerb parlament alelnöke, Szerbia koszovói delegációjának korábbi vezetője, aki egyértelműen Vučić nyakába varrja az emberek oroszbarátságát. Stefanović elismerte, hogy a szerbek érzelmileg közel állnak az orosz néphez, de szerinte Oroszország népszerűsége az elmúlt 10 év propagandájának és a teljesen kontrollált médiának az eredménye.

„Az emberek a Nyugatban a zsarolót látják, nem pedig azt, aki pénzt, befektetést és munkahelyet hoz Szerbiába. Németország egyedül 77 000 munkahelyet teremtett az országban, Oroszországnak egy gyára sincs itt.”

Stefanović úgy látja, Vučić számára előnyös volt azt kommunikálni, mennyire közel áll Vlagyimir Putyinhoz, amivel egyetértett a többi megkérdezett is. Čečen szerint az oroszokhoz való közeledést és a Nyugat gyalázását a szerbek korábbi sérelmeihez kapcsolta Vučić, amivel szintén saját pozícióját erősítette a narratívában, amelyben ő Szerbia védelmezője.

Nedeljkov azt a példát hozta fel, ahogy a bucsai mészárlás megjelent a szerb médiában. A tömegsírok feltárását a Markale-piacon történt atrocitásokhoz hasonlították, amikor a boszniai szerb hadsereg erői 43 civilt öltek meg a szarajevói piactéren 1995-ben. Nedeljkov azt állítja, a szerb média párhuzamot von a két incidens között, azaz, hogy mindkettőt a „Nyugat rendezte meg” azért, hogy a keleti országok hírnevét bemocskolják.

Koszovó

Az orosz kapcsolatnak a leglényegesebb, legkézzelfoghatóbb megnyilvánulása Koszovónál jelenik meg. A többségében albánok lakta terület 2008-ban kiáltotta ki egyoldalúan a függetlenségét, ezt pedig azóta az ENSZ államainak nagyjából a fele, 93 ország ismerte el, köztük az Egyesült Államok és az Európai Unió nagy része.

Szerbia természetesen nem fogadja el Koszovó (illetve, ahogy ők hívják, Koszovó és Metóhia) törekvéseit,

ebben pedig Oroszország a legfontosabb szövetségesük, amely következetesen megvétóz minden függetlenségi határozatot az ENSZ biztonsági tanácsában,

illetve jelentős támogatást biztosít a szerb érdekeknek a nemzetközi politika porondján.

Szamorukov szerint mindez látványosan kapóra jön Oroszországnak is, amely a koszovói konfliktuson keresztül növeli befolyását a Balkánon. Putyin így egyszerre lép fel hangsúlyos geopolitikai szereplőként az EU közvetlen közelében, illetve tovább destabilizálja az egész régiót.

A koszovói konfliktusban tehát az oroszok újra pozitív szereplőként tűnhettek fel, ezt pedig Vučić egyszerűen össze tudja kötni saját népvédelmező imidzsével. Októberben például a szerb elnök azt állította, Németország és Franciaország gyors EU-csatlakozást ígért Koszovó elismerésének ellenében, amit természetesen elutasított.

Koszovó kérdése mindent áthat a szerb politikában, vagy ahogy Stefanović fogalmazott:

„Lehet egy szerb baloldali, liberális vagy jobboldali, Koszovó kérdésében ugyanazt gondolja.”

Szerinte teljesen esélytelen, hogy Szerbia elismerje Koszovó függetlenségét: ez egyrészt ellentmondana az ország alkotmányának, másrészt az ő értelmezésében a nemzetközi jognak is.

Ha Koszovó függetlenségének elismerése nem is, a helyzet rendezése, illetve a kapcsolatok normalizálása feltétele Szerbia EU-s csatlakozásának. Ez azonban Čečen értelmezése szerint de facto a függetlenség elismerését jelentené, hiszen ennek jegyében Szerbia nem akadályozhatná meg Koszovó belépését nemzetközi intézményekbe. Olaf Scholz német kancellár pedig júniusban elképzelhetetlennek tartotta, hogy két olyan ország legyen az EU tagja, amelyek hivatalosan nem ismerik el egymást.

A koszovói helyzet az elmúlt időszakban különösen feszültté vált. A szerb védelmi miniszter kedden jelentette be, hogy az ország hadserege „a harci készültség legmagasabb fokán áll”, miután a szerb médiában olyan hírek terjedtek el, melyek szerint a koszovói kormány támadásra készül az országban élő szerbek ellen. Az ezt megelőző hetekben pedig utcai barikádokról és lövöldözésekről érkeztek beszámolók Észak-Koszovóból.

A barikádokra válaszul szerdán Koszovó lezárta a legforgalmasabb átkelőt a szerbiai határon. December 10. óta már két másik átkelőt is lezártak a szerb-koszovói határon, így csak három átkelő maradt nyitva a két ország között. Vučić a koszovói szerbek képviselőivel folytatott tárgyalások után csütörtökön azt mondta, hogy két napon belül elbontják a többségében szerbek lakta észak-koszovói területen emelt barikádokat.

Jogállamiság és az EU

Szerbia uniós csatlakozásának azonban több más akadálya is van. Egyrészt hosszú évek óta először helyeztek komolyabb nyomást Szerbiára jogállamisági kérdésekben, bár az októberben megjelent EU-s jelentés még mindig elég óvatosan fogalmaz: „egyenlőtlen” küzdőtérről és „hiányosságokról” ír a dokumentum. Ebben a kérdésben a megkérdezettek mindegyike élesen bírálta az EU-t, ami szerintük évekig csendben asszisztált a demokratikus intézmények lebontásában.

„Idejönnek az európai tisztviselők Belgrádba, és gratulálnak Vučićnak a gyönyörű reformokhoz. De a szerb emberek semmiféle reformokat nem látnak, csak azt, hogy nincs szabadságuk, nincs rendes fizetésük és nincs munkájuk”,

értékelte a helyzetet Stefanović, aki szerint Szerbia már nem demokrácia, hanem egy hibrid rezsim, ahol az uralkodó párt teljesen leuralta a médiateret és az állami intézményeket.

A jogállamiság kérdésével kapcsolatban előkerült Vučić és Orbán Viktor barátsága is. Nedeljkov szerint feltűnő, hogy amióta Orbán Viktor van hatalmon, Magyarországot mutatják messze a legjobb fényben Szerbia szomszédai közül, míg Stefanović azt emelte ki, mennyire jól megérti egymást a két vezető. „Azért ilyen jó barátok, mert lényegében ugyanolyanok”, mondta a politikus, „azzal a különbséggel, hogy az egyik bent van a klubban, a másik pedig kint.” Stefanović Orbán hírhedt nagy-magyarországos sálját is megemlítette (a sálat Orbán a magyar-görög barátságos focimérkőzésen viselte, majd posztolt róla fotót november végén), ami szerinte egyértelműen felháborító volt, a szerb médiában viszont szinte alig esett róla szó.

Szintén erős nyomás érkezett Európából a gazdasági szankciók kérdésében. Szerbia ugyanis Törökország és Belarusz mellett az egyedüli európai állam, amelyik még nem vezetett be szankciókat Oroszországgal szemben, a belgrádi reptér pedig népszerű átszállási pont lett az Oroszországból Európába vágyó utazók körében és visszafelé is. Vučic egyelőre ellenáll az európai politikusok egyre növekvő nyomásának, bár utat is hagyott magának az esetleges fordulatra: októberben például azt mondta,

„Amíg ellen tudunk állni, anélkül, hogy veszélyeztetnénk a legfontosabb érdekeinket, addig követni fogjuk a nemzetbiztonsági tanáccsal egyeztetett politikát. Amikor már nem tudunk, akkor a népünkhöz fordulunk, és megmutatjuk nekik, hogy Szerbia miért nem tud tovább ellenállni a szankciók bevezetésének.”

Szerbia néhány területen már most is szakított Oroszországgal. Pár szimbolikus szavazáson az ENSZ-ben például már Oroszország ellen voksolt a szerb delegáció, december elején pedig azt ecsetelte a szerb elnök, hogy országán keresztül senki nem tudja kijátszani az EU-s szankciókat.

Úgy néz ki tehát, Vučić folytatja a hintapolitikáját, bár több elemző szerint is egyre jobban szorul a hurok körülötte. Nedeljkov úgy jellemezte az elnököt, mint egy üzletembert, aki más és más arcát mutatja különböző közönségeknek:

• nyugaton ő az européer politikus, aki ugyan nem tökéletes, de mégis csak az egyetlen, aki meg tudja akadályozni, hogy újra káosz legyen a régióban;
• otthon ő a nemzeti érdekek védelmezője;
• Oroszországban pedig Putyin barátja.

Abban a megkérdezettek egyetértettek, hogy az oroszok ukrajnai inváziója megnehezítette a szokásos egyensúlyozást, de egyelőre nem kényszerült nyílt oldalválasztásra az elnök, annak ellenére sem, hogy Németország pont erre szólította fel novemberben.

Mindent összevetve viszont Szerbia uniós csatlakozásának a legfőbb akadálya feltehetően nem az ország oroszbarátsága, nem is a jogállamisági aggályok, és nem is Koszovó, habár ezek egyenként is kizáró tényezők lehetnének. Szamorukov szerint ugyanis addig, ameddig nem változik meg az uniós döntéshozatal, Szerbia nem fog tudni csatlakozni az Unióhoz. „Mindent a tagállamok belpolitikája határoz meg”, mondja az elemző, és jelenleg nem áll arra készen az összes EU-tag, hogy bevegyék Szerbiát.

„Szerbia nem fog csatlakozni az Európai Unióhoz, az elkövetkezendő 10 évben legalábbis biztos nem.”

A cikk elkészülését a BIRN Reporting Democracy programja támogatta.