Igen, néha félelmetes, de ez a háború túl közel van ahhoz, hogy ne a helyszínről mutassuk meg
2022. december 28. – 17:29
Pár órával a kijevi gépünk indulása előtt indult meg az orosz hadsereg Ukrajna ellen 2022. február 24-én. A járatot persze törölték, ahogyan az összes többit is, így autóval indultunk el a háború felé, amelynek közelében azóta három hónapot töltöttünk, 17 ezer kilométert megtéve Ukrajna-szerte. Van, aki megkérdezi, minek odamenni, más azt, hogy nem félelmetes-e, mindkettőre van válasz.
A háború első napjairól és heteiről Kijevből, a menekülteket fogadó Lvivből és Kárpátaljáról tudósítottunk, majd az orosz flotta által fenyegetett Odesszában és a kulcsfontosságú fekvése miatt folyamatosan támadott dél-ukrajnai Mikolajivban jártunk.
A Telex ott volt Bucsában az orosz hadsereg által elkövetett háborús bűnöket bizonyító tömegsírok feltárásánál, aztán az ostromot az első napoktól kezdve átélő, keleti Harkivot és Csuhujivot is a helyszínről mutattuk be.
Szeptemberben az Ukrajna által féléves orosz megszállás után visszaszerzett, de szinte teljesen megsemmisített Kupjanszkban, Izjumban voltunk, elmentünk az oroszbarát szeparatisták által már 2014-ben is rövid időre elfoglalt Kramatorszkba, november végén pedig bemutattuk, milyen az élet a felszabadult Herszonban, amelyet kilenc hónapig tartott megszállás alatt az orosz hadsereg. Az összes helyszíni riportunkat és videónkat itt gyűjtöttük össze.
Nem sokkal az invázió kezdete előtti hetekben már jártunk Ukrajnában, ahol 2014 után azért tartottak attól, hogy Oroszország újra támadhat, alakultak civil önvédelmi szervek, amelyek alapvető katonai ismereteket adó kurzusokat szerveztek, ettől függetlenül abban, hogy a támadás tényleg elindul Ukrajna ellen, február 24. előtt kevesen hittek – február elején az ukrán vezetés sem igazán. (Én is kevésbé hittem, hogy ez lehetséges, mint Pista, aki már tavaly nyáron rágta a fülemet, hogy be kellene járni Ukrajnát, amíg lehet.)
De utólag, a háború 11. hónapjába lépve, az orosz hadsereg hiányosságai láttán úgy tűnik, mintha az orosz katonai vezetést is meglepetésként érte volna, hogy a Kreml tényleg nyílt támadást intéz egész Ukrajna ellen. Mintha nem hitték volna, hogy a csak papíron feltöltött hadosztályokat – amelyek helyett az oda szánt pénz egy része korrupciós csatornákon keresztül elszivárgott – tényleg beveti Vlagyimir Putyin elnök.
Február első heteiben inkább az tűnt valószínűbbnek, hogy Oroszország a 2014-ben indított proxyháborút folytatja, a donyecki és luhanszki szeparatistáknak ad egyre nyíltabb támogatást, miután önálló országoknak ismerte el a „népköztársaságokat”, amelyek határán a 2015. februári véres harcok után hét éven át alacsonyabb hőfokon égtek a harcok, annyira, hogy ez a frontvonal, kvázihatár a civilek számára átjárható volt. Én is átmentem rajta akkoriban, az oroszbarát szeparatisták kezében lévő Donyeckbe is eljutva.
Aztán jött február 24., a totális támadás Ukrajna ellen, amelynek nyomán a magyar határnál is tízezrével torlódtak fel a személyautók, végül milliók hagyták el nyugat felé az országot, amelyet Oroszország három irányból támadott meg: a 2014-ben elfoglalt Krím felől, északról, az álcából hadgyakorlatnak nevezett, valójában orosz haderő-csoportosításnak helyt adó Belarusz felől, és keletről, közvetlenül Oroszországból, Harkivot célozva. Az első napokban úgy tűnt, Oroszország megy, mint kés a vajban, a nyugati katonai elemzések is néhány napnyi ukrán ellenállást jósoltak – hamar kiderült azonban, hogy Ukrajna képes az ellenállásra: van hozzá elég katonája, képzett hadvezetése és nyugati támogatással egyre több fegyvere is.
Mi ekkor és ennek tudatában autóztunk Kijev felé, és ez volt a háború első, nyomasztó élménye: tízezrével szembejövő autók az úton, amelyen az ellenkező irányba, az ország belseje felé mintha csak mi mentünk volna.
Kijevben csak a menekülőkkel teli pályaudvar nyüzsgött, de egyébként a 2,8 milliós város dermedt csendbe burkolózott, amit legfeljebb a légiriadók hangja tört meg. A főváros a szemünk láttára állt át háborús üzemmódra: kórházak költöztek le a pincékbe, a metrómegállókból óvóhelyek lettek. A Dnyeperen át vezető hidakon szinte lehetetlenné vált az átjutás, a szállodák is sorra zártak be, vagy ha nem, hát küldték le a vendégeket a pincékbe a légitámadás veszélye miatt – becsapódtak az első rakéták is a lakóházakba.
A kijevi gyerekkórházban egy 14 éves fiú életmentő műtétje idején érkeztünk: éjszaka kerültek orosz tűz alá, amikor menekültek volna Kijev környékéről. Az autójukban a fiú apja meg is halt. Az elővárosokban már ott állt az orosz hadsereg, de a civilek elleni háborús bűnök helyszínét, Bucsa és Irpiny nevét ekkor még nem tanulta meg a világ.
Ekkor mindenki Kijev közelgő orosz megszállásáról beszélt. Egy helyen be is tört egy orosz páncélos, de meglepően előkészítetlenül, mintha nem is számított volna ellenállásra. Pár órával később mi már csak a kiégett roncshoz és a szétszóródott töltények maradékához értünk oda.
Jártuk a várost – ekkor már a Lvivben hagyott autónk nélkül, mert úgy tűnt, biztonságosabb vonattal Kijevbe menni –, ahol a fényképezőgép a potenciális orosz kém szinonimája lett.
„Ti mit csináltok itt?” – rohant felénk két civil ruhás fegyveres, amikor Pista egy hídon állva fotózta az üres várost. Feszült csendben kísértek le egy rejtett hadállás közelébe. Az iratainkat ellenőrizték, de a parancsnoknak mégis azt mondták a telefonba, hogy „amerikai újságírók” fotóztak az úton. Nem javítottam ki, túl sok ember próbált már üzenni addigra velünk Orbán Viktornak, hogy ne haverkodjon annyira Putyinnal. Miután látták, hogy a hadállás nincs a képeken, továbbengedtek.
Az első utunk végén az már látszott, hogy az elemzések az ukrán hadsereg erejét alul-, az oroszokét pedig túlbecsülték. Az ukrán vezetés a helyén maradt, Ukrajna helytállt, az orosz villámháborús tervek kudarcot vallottak. Nem mellesleg a civil ellátórendszer sem omlott össze, a kezdeti nehézségek után az üzemanyag-ellátás is akadálytalanul működött – ársapka sem kellett hozzá, piaci alapon működő importtal 480–600 forintos ársávban beállt az üzemanyag ára, nyár végére már mennyiségi korlátozás nélkül.
Március közepén tulajdonképpen már egy másmilyen Ukrajnában jártunk: egy olyan országban, amelynek védelmi vonalain megtorpant az orosz hadsereg. Igaz, ekkor ellentámadásról még nem volt szó, a 603 ezer négyzetkilométeres Ukrajna ötöde volt megszállás alatt. Az első látványos fordulat áprilisban jött, amikor felszabadult Kijev környéke, szeptemberben Harkiv megye is visszakerült ukrán ellenőrzés alá, novemberben pedig Herszon városból és a Dnyeper jobb partjáról szorultak ki az orosz megszállók.
Márciusban a Fekete-tenger felől fenyegetett Odesszában és a fronthoz egészen közeli, aknavetőkkel rendszeresen lőtt Mikolajivban jártunk, amelyeket szintén nem tudott bevenni az orosz hadsereg. Persze ettől még a békeidőben félmilliós Mikolajiv helyzete így is nyomasztó volt: folyamatosan jártak az evakuációs buszok, a város lakótelepeit rendszeresen érték a Szmercsek – a belőlük kirepülő több száz fémdarab a városba érkezésünk előtt nem sokkal nyolc embert megölt, akik kenyérért álltak sorba.
Ott voltunk az egyik legnagyobb, egyszerre legtöbb áldozatot követelő csapás idején is, miután négy rakéta talált el egy laktanyát, tele frissen bevonult önkéntessel. A tragédia helyszínét az elsők között jártuk be. Legalább száz halottja volt a támadásnak: köztük volt Viktorija ötvenes férje is. Az asszonyt a város egyetlen működő hosteléből ismertük – ahová mi is csak rendőri segítséggel jutottunk el, mert a helyiek sem tudták, hol lehet még egyáltalán megszállni a városban.
Viktoriját a halottasháznál láttam újra, nem sokkal azután, hogy azonosította férjét. Nem akartam zavarni őt, ő jött oda, mintha szüksége lett volna egy ismerős arcra. Megölelt, én jobb híján pár ügyetlen szóval vigasztaltam – utólag sem találok helyénvaló szavakat egy ilyen helyzetre. Az a rokon se talált, aki épp felhívta őt, és annyit tudott mondani, hogy tartson ki.
De nagyjából ugyanezt mondogatták egymásnak Kapusztine faluban is, ahová – egyébként meglepően jó úton – a gázt földig taposva kellett mennünk, legalábbis ezt javasolták az ellenőrző ponton, mivel a nyílt terepet veszélyesnek találták. A faluban épp segélyt vártak, más forrás nem volt, de szívesen beszélgettek. Egészen addig, amíg nem hallottuk meg egy helikopter hangját. Egy percig tartott az őszinte riadalom, hogy húzódjunk mindannyian valami fal védelmébe, mire a gép irányt váltott és elment. Minden okuk megvolt az aggodalomra, jó pár ház semmisült meg Kapusztinében.
Ez a falu mutatta meg nekünk leginkább azoknak az ukrajnaiaknak a millióit, akik ha akarnak se tudnak elmenekülni a háború elől: ehhez egyszerűen nincs elég pénzük, hogy a rövid távú segítség után önállóan is ellássák magukat távol attól a kevéstől, amijük van. Ha az orosz hadsereg eljutott volna idáig, kénytelenek lettek volna alávetniük magukat, noha senki nem volt az orosz állam híve – függetlenül attól, hogy orosz anyanyelvűek voltak, vagy sem.
Egy halott férjét gyászoló asszony fájdalmára, egy helikopter hangjától menedéket kereső falura, a megszállás alatt valahol elföldelt édesanyja sírját kereső nő tehetetlenségére nem lehet előre felkészülni. Egyszerűbb dolgokra sem.
Ezeken az utakon a tervek helyett az élet diktál:
nem tudhatod, mikor zárnak le egy utat aknátlanítás miatt, ahonnan ezért olyan útra terelnek, amelyen tankkal is alig lehet elmenni. Volt olyan 40 kilométeres kerülőnk, amelyet két és fél óra alatt tettünk meg. Így lyukadtunk ki már az északkeleten felszabadított területeken járva Mala Komisuvaha szétlőtt templománál, amelyet az oroszok a megszállás alatt katonai kórháznak használtak. Mellette áll egy még inkább megsemmisített falu, Kamjanka.
De arra sem készülhetsz fel, hogy épp túlbuzgó őrökbe futsz bele egy ellenőrző ponton – akár a fronttól 400 kilométerre. Általában az itt szolgálatot teljesítők meglepően türelmesek és udvariasak, pedig nem kézenfekvő, hogy az esőben-fagyban, ráadásul potenciális célpontként szolgáló katona, rendőr, előbb jó napot, majd búcsúzáskor jó utat kívánjon. De ha épp nem ilyenbe futsz, és kémnek gondol az akkreditáció és az iratok ellenére, akkor csak annyit tehetsz, hogy nem esel pánikba, és kivárod, amennyi időt elvesz, amíg ellenőriznek. A mi esetünkben ez egyszer történt, három órába telt.
Az óriási távolságok leküzdése – Ukrajna légvonalban is 1300 kilométer kelet–nyugati irányban – háborús viszonyok nélkül is sok időt igényel, hát még akkor, ha az erre szánható idő egy részét elveszi a kijárási tilalom – egyébként sem bölcs dolog sötétben autózni, már csak az aknák okozta gödrök és a kivilágítatlanul közlekedő katonai autók miatt sem.
A tudósító mindig idő szűkében van, márpedig a fotó csak akkor készül el, ha ott vagyunk. De hol is? Az információt a helyszínen sokszor morzsákból kell összeszedni, alkalmanként egyeztetni a katonai adminisztrációval – vannak városok, amelyek ezek nélkül el sem érhetők –, ha rakétatámadás volt, a terveket félredobva odaérni, miközben azért mérlegelni kell azt is, hogy az útvonal épp abban az időszakban mennyire kockázatos.
Nem félsz? – szokták kérdezni, amire a válasz azért az, hogy néha de. Én akkor, amikor Kijevben, a háború első napjaiban egy katonai barikád mögött ragadtam épp akkor, amikor készültségbe helyezték az ott lévő katonákat, mert egy azonosítatlan autó közelített feléjük. „Ha nem áll meg, lőjetek” – adta ki az utasítást a parancsnok, mire én csak a nem túl meggyőző gumiabroncsok mögé feküdtem, hogy ne zavarjam az esetleges tűzharcot a gyanú szerint robbanóanyaggal teli autóban lévők ellen. 40 másodperc volt, de sokkal hosszabbnak tűnt, mire végre az autót azonosították, szó sem volt készülő támadásról, de ez nem írja felül az előtte lévő feszültséget.
Vagy amikor november végén kimentünk a szétlőtt herszoni repülőtérre, amelyet az oroszok katonai bázisnak használtak a megszállás alatt. Hosszú bekötőúton mentünk végig, és amikor a főépület roncsainál kiszálltunk, kiderült, hogy ereszt a gumink. Csak defektjavítónk volt, és nem tudhattuk, hogy sikerül-e vele helyreraknunk, márpedig ha nem, akkor távol a főúttól, a közelgő éjszakában senki nem talált volna ránk, ráadásul a telefonok sem működnek ott. Így inkább gyengülő abronccsal kihajtottunk a főútig, amilyen gyorsan csak lehetett, bár előtte figyelmeztettek, hogy lassan menjünk, figyelve az aknákra. (Kiértünk, a spray működött, elértünk vele Herszontól Mikolajivig.)
De dermesztő az is, amikor vasúti vágányokon kell átgyalogolnod, de csak reméled, hogy nincs aláaknázva.
Pista legnyomasztóbb percei akkor lehettek, amikor kiugrott egy fényképet csinálni a mikolajivi temetőbe ott, ahol a keresztek közé bekúszott a füst a közeli szeméttelepbe csapódott rakétától, én meg továbbmentem egy temetői menet konvojával, azt gondolván, hogy hamarosan úgyis megállunk. A temető azonban óriási volt, és a halott katona rokonságával végighajtottam még úgy két kilométert.
A háttérben hallatszottak a rakéta-sorozatvetők – pár kilométerrel arrébb be is csapódott egy a város keleti végébe –, ezért is mondták, hogy biztonsági okokból csak gyors szertartás lesz, miközben Pista a korábban becsapódott rakétákat kerülgetve próbálta kitalálni a füstben, hogy merre ment tovább a menet.
És akkor nem szóltunk még az exhumálásokról, harcokban elesettek maradványairól, a síró katonákról, a tőlünk is gyógyszerre váró idősekről, akik szétlőtt házaikban maradtak. Bár ezek a találkozások is többnyire azzal az optimista mondattal zárulnak, hogy Ukrajna győzni fog.
Ti minek mentek oda? – Ez a háború a szomszédban van, hatással van az életünkre, tudnunk kell, hogy mi történik, márpedig a magyar sajtóból kevesen vannak a helyszínen. A kezdeti bizalmatlanság után többen már inkább örömmel fogadták, hogy Magyarországról jöttünk, mondván, akkor a helyszínről is képet kapnak a magyar olvasók.
Lassan ez lesz a világ legjobban dokumentált háborúja, ahol rég betiltott fegyvereket, kazettás bombákat is bevetnek a civil lakosság ellen – mindezekre ezek a felvételek, riportok is bizonyítékul szolgálnak, és árnyalják azokat a hazai politikusi nyilatkozatokat, amelyek mindenféle konkrétum nélkül béketárgyalásokra szólítanak fel, mintha a támadó félnek lenne ilyen érdemi javaslata – pedig az éppen kedden megismételt orosz követelések sem Ukrajnának, sem Közép-Európának, benne Magyarországnak semmi jót nem ígérnek.
A Transtelex egy egyedülálló kísérlet
Az oldal mögött nem állnak milliárdos tulajdonosok, politikai szereplők, fenntartói maguk az olvasók. Csak így lehet Erdélyben cenzúra nélkül, szabadon és félelmek nélkül újságot írni. Kérjük, legyél te is a támogatónk!
Támogató leszek!