Bódis Kriszta arról beszélt, hogyan segítettek titokban erdélyi magyar családokat a nyolcvanas években

Bódis Kriszta kormánybiztos egy videóban idézte fel, hogyan jöttek Erdélybe úgy a nyolcvanas években, hogy közben gyógyszereket, könyveket, leveleket és más, akkor nehezen hozzáférhető „segítséget” csempésztek magyar családoknak. A személyes történetet annak apropóján mesélte el, hogy a napokban Toroczkai László a magyar Országgyűlésben kérte számon Orbán Anita külügyminiszteren a nagyváradi premontrei apát ügyét, mire a miniszter azt válaszolta: a magyar kormány nem avatkozik be Románia belügyeibe és igazságszolgáltatásába.

Bódis szerint a parlamenti vita számára nemcsak politikai, hanem személyes emlékeket is előhívott, Facebookon közzétett videójában arról beszélt, hogy Közép-Európában a rendszerváltás környékén sokaknak valódi élmény volt a határok oldódása, az egymáshoz tartozás és az európai összefogás reménye.

Ebből kiindulva Bódis Kriszta saját erdélyi útjairól is beszélt. Mint mondta, a nyolcvanas évek közepétől barátaival rendszeresen jártak Erdélybe, felidézte, hogy a Ceaușescu-diktatúra idején sok család súlyos hiányok között élt, mivel nem lehetett hozzájutni bizonyos gyógyszerekhez, könyvekhez, élelmiszert pedig fejadagokban lehetett vásárolni. „Mi tulajdonképpen, most bevallom, csempésztünk” – fogalmazott Bódis, hozzátéve, hogy a segítséget magyar családoknak, barátoknak, ismerősöknek hoztak át a határon.

Egy alkalommal azonban lebuktak.

Nem rejtették el elég jól a gyógyszereket, leveleket és könyveket, a határon megállították őket, elvették az útlevelüket, majd egy köztes zónába vitték őket. A lányokat és a fiúkat különválasztották, Bódis felidézte, hogy „testmotozásnak és mindenféle atrocitásnak tettek ki minket, majd hosszú órákon át, hajnalig várakoztunk egy padon egymástól elválasztva.” A kormánybiztos hozzátette, hogy húszévesek voltak, és nem tudták pontosan, mi lesz velük: attól tartottak, hogy akár munkatáborba is kerülhetnek. Végül bepecsételtek valamit az útlevelükbe, visszafordították őket, és mint utólag kiderült: persona non gratának nyilvánították őket. Mindez 1988-ban történt, egy évvel a forradalom előtt.

Bódis Kriszta arról is beszélt, hogy a forradalom után erdélyi barátaik közül többen Magyarországra mentek, náluk laktak, közösen osztoztak albérleteken.

Szerinte a mostani politikai vita egyik fájdalmas pontja éppen az, hogy sokan nem értik: a határon túli magyarokhoz való viszony nem pusztán politikai jelszavakból áll, hanem nagyon is konkrét emberi kapcsolatokból, kockázatvállalásból és szolidaritásból.

Bódis ezután arról beszélt, hogy szerinte a volt kormánypárti oldalon nem értik, kik ülnek ma a képviselőtestületben: olyan emberek, akik évek óta dolgoznak a saját területükön, eredményeket értek el, és önkéntesként is jelen voltak ott, ahol szerinte az elmúlt 16 évben sok kár keletkezett.

Ezekről az erdélyi segítőakciókról Ablonczy Bálint történész-újságíró külön könyvet is írt, a Nemzet a hátizsákban. Titkos erdélyi segítőakciók a Kádár-rendszerben című kötetben azt kutatta, hogyan működtek azok az informális hálózatok, amelyek a hetvenes-nyolcvanas években gyógyszert, kávét, könyveket, leveleket, pénzt és információkat juttattak el Erdélybe. A Transtelexnek adott interjúban arról beszélt, hogy a magyarországi segítők között református lelkészek, egyetemisták, későbbi politikusok, szakmunkások és apolitikus civilek is voltak.

Ablonczy egyik fontos állítása, hogy ez a segítés a Kádár-korszak végére ritka társadalmi konszenzust hozott létre Magyarországon. Nem központilag irányított mozgalomról volt szó, de a rendszeresen, hálózatban működő segítők száma a nyolcvanas évek végére akár több ezres nagyságrendű lehetett. Közben a szerző arra is figyelmeztetett: nem akart romantikus hőstörténetet írni, mert a hálózatokban voltak visszaélések, rivalizálások és nehezen kezelhető egyenlőtlenségek is.