Bódis Kriszta arról beszélt, hogyan segítettek titokban erdélyi magyar családokat a nyolcvanas években

Bódis Kriszta kormánybiztos egy videóban idézte fel, hogyan jöttek Erdélybe úgy a nyolcvanas években, hogy közben gyógyszereket, könyveket, leveleket és más, akkor nehezen hozzáférhető „segítséget” csempésztek magyar családoknak. A személyes történetet annak apropóján mesélte el, hogy a napokban Toroczkai László a magyar Országgyűlésben kérte számon Orbán Anita külügyminiszteren a nagyváradi premontrei apát ügyét, mire a miniszter azt válaszolta: a magyar kormány nem avatkozik be Románia belügyeibe és igazságszolgáltatásába.

Bódis szerint a parlamenti vita számára nemcsak politikai, hanem személyes emlékeket is előhívott, Facebookon közzétett videójában arról beszélt, hogy Közép-Európában a rendszerváltás környékén sokaknak valódi élmény volt a határok oldódása, az egymáshoz tartozás és az európai összefogás reménye.

Ebből kiindulva Bódis Kriszta saját erdélyi útjait idézte fel. Mint mondta, a nyolcvanas évek közepétől barátaival rendszeresen jártak Erdélybe, felidézte, hogy a Ceaușescu-diktatúra idején sok család súlyos hiányok között élt, mivel nem lehetett hozzájutni bizonyos gyógyszerekhez, könyvekhez, élelmiszert pedig fejadagokban lehetett vásárolni. „Mi tulajdonképpen, most bevallom, csempésztünk” – fogalmazott Bódis, hozzátéve, hogy a segítséget magyar családoknak, barátoknak, ismerősöknek hoztak át a határon.

Egy alkalommal azonban lebuktak.

Nem rejtették el elég jól a gyógyszereket, leveleket és könyveket, a határon megállították őket, elvették az útlevelüket, majd egy köztes zónába vitték őket. A lányokat és a fiúkat különválasztották, Bódis felidézte, hogy „testmotozásnak és mindenféle atrocitásnak tettek ki minket, majd hosszú órákon át, hajnalig várakoztunk egy padon egymástól elválasztva.” Húszévesek voltak, mondta, és nem tudták pontosan, mi lesz velük: attól tartottak, hogy akár munkatáborba is kerülhetnek. Végül bepecsételtek valamit az útlevelükbe, visszafordították őket, és mint utólag kiderült: persona non gratának nyilvánították őket. Mindez 1988-ban történt, egy évvel a forradalom előtt.

Bódis Kriszta azt is elmondta, hogy a forradalom után erdélyi barátaik közül többen Magyarországra mentek, náluk laktak, közösen osztoztak albérleteken.

Szerinte a mostani politikai vita egyik fájdalmas pontja éppen az, hogy sokan nem értik: a határon túli magyarokhoz való viszony nem pusztán politikai jelszavakból áll, hanem nagyon is konkrét emberi kapcsolatokból, kockázatvállalásból és szolidaritásból.

Bódis úgy látja, hogy a volt kormánypárti oldalon nem értik, hogy ma a Tisza képviselőtestületében olyan emberek ülnek, akik évek óta dolgoznak a saját területükön, eredményeket értek el, és önkéntesként is jelen voltak ott, ahol az elmúlt 16 évben sok kár keletkezett.

Az erdélyi segítőakciókról Ablonczy Bálint történész-újságíró írt könyvet, a Nemzet a hátizsákban. Titkos erdélyi segítőakciók a Kádár-rendszerben címmel. Ebben részletesen bemutatta, hogyan működtek azok az informális hálózatok, amelyek a hetvenes-nyolcvanas években gyógyszert, kávét, könyveket, leveleket, pénzt és információkat juttattak el Erdélybe. A szerző a Transtelexnek adott interjúban elmondta, hogy a magyarországi segítők között református lelkészek, egyetemisták, későbbi politikusok, szakmunkások és apolitikus civilek is voltak.

A segítőakció a Kádár-korszak végére ritka társadalmi konszenzust hozott létre Magyarországon, mondta Ablonczy Bálint. Nem központilag irányított mozgalomról volt szó, de a rendszeresen, hálózatban működő segítők száma a nyolcvanas évek végére akár több ezres nagyságrendű lehetett.