A Ceaușescu-diktatúrában élő magyarok megsegítése közös ügy volt a kádári Magyarországon

Vonattal, kiskocsival, busszal vagy autóstoppal a hetvenes-nyolcvanas években magyar állampolgárok tízezrei jártak Erdélybe. Hivatalosan turistaként, rokonlátogatóba vagy kirándulóként, valójában a motiváció már sokkal összetettebb volt. A csomagokban sem csak váltásruha volt: gyógyszer, kávé, könyv, levelek, információk is átlépték a határt a magyarországi segítőkkel együtt, akik sokszor nem is ismerték azokat az erdélyi magyarokat, akiknek a csomagot el kellett juttatni. Az Erdélybe látogatókat nem egy szervezet küldte, nem volt központi irányítás, mégis kiterjedt, informális segítőhálózat tagjaiként működtek együtt, akiknek fizetség helyett elég volt az a tudat, hogy a Ceaușescu-rendszerben élő erdélyi magyarokat támogathatják.
A közelmúlt története sokak számára ismerős elemekből áll, mégis alig volt eddig feldolgozva. Végül Ablonczy Bálint történész és újságíró, a Válasz Online munkatársa hat év kutatómunkájának köszönhetőenNemzet a hátizsákban. Titkos erdélyi segítőakciók a Kádár-rendszerbencímmel jelent meg a Válasz Offline-sorozat ötödik kiadványa. A szerző azt vizsgálja, hogyan működtek ezek a hálózatok a gyakorlatban: kik vettek részt bennük, milyen motivációk vezették őket, hol húzódtak a segítés határai, és hogyan reagált minderre az állambiztonság Magyarországon és Romániában.
A könyv egyik állítása szerint az Erdélyt segítő akciók a Kádár-korszak végére ritka társadalmi konszenzust hoztak létre. Nem pártok, hanem emberek szintjén. Református lelkészek, egyetemisták, későbbi politikusok, vidéki szakmunkások és teljesen apolitikus civilek dolgoztak együtt egy olyan ügyért, amely akkor széles körben elfogadott volt, ma viszont erősen átpolitizált emlékezet tárgya.
Az interjúban arról is beszélgettünk a szerzővel, mit lehet ma kezdeni ezzel a múlttal: mennyire volt spontán, és mennyire szervezett ez a szolidaritás, mit tudott róla az állambiztonság, és miért vált a határon túli magyarság ügye később politikai törésvonallá. És arról is, hogy van-e bármi tanulsága ennek a történetnek a jelenre nézve.
Van családi indíttatásom, de nem rokoni értelemben. Nincs erdélyi rokonságunk. Anyai nagyapám Arad mellől származott, de már a második bécsi döntés után átjött Magyarországra: előbb Nagybányára, majd végleg Magyarországra. Tehát napi, élő kapcsolatunk Erdéllyel nem volt, kötődés viszont igen.
Édesapám színikritikusként dolgozott a Film Színház Muzsika című lapnál a hetvenes-nyolcvanas években, és az egyik fő szakterülete a határon túli magyar színházak világa volt. Rengeteget járt erdélyi magyar színházakba: Szatmárra, Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Sepsiszentgyörgyre. Nagy kapcsolati hálója alakult ki. Hogy mást ne mondjak: az én keresztapám Farkas Árpád, a néhai költő volt, a bátyámé pedig Sylvester Lajos, a sepsiszentgyörgyi színház egykori igazgatója. Ez nagyon intenzív kapcsolat volt, és otthon ez mindig téma is maradt.
1981-ben születtem az ikertestvéremmel, tehát a „daliás hőskorban” nem voltunk benne, de a történeteket folyamatosan hallottuk határátkelésről, zaklatásról, megfigyelésről. Minket például Sugásfürdőn kereszteltek meg, és 1982-ben ezt a keresztelőt a Securitate lehallgatta. Ez mind a családi legendárium része volt.
Később történelem és néprajz szakon végeztem az ELTE-n. 2005-ben, amikor elkezdtem dolgozni a Heti Válasznál, az egyik felelősségi területem a határon túli magyar ügy lett. Sok interjút készítettem, sokat jártam Erdélybe, és mind a mai napig írok ezekről a kérdésekről.
Mindig jelen voltak ezek a kicsit romantikus, kontúr nélküli, titokzatos történetek. Hogy éjszaka jöttek emberek, sokszor ismeretlenek, hozták a segítséget, és mentek tovább. Nagyon érdekelt ez a világ, de sokáig nem állt össze, és nem is találtam olyan szakirodalmat, ami ezt feldolgozta volna.
Amikor 2019-ben felvételiztem az ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskolájába, beszélgettem Kiss Gy. Csabával – Isten nyugosztalja –, aki később a témavezetőm lett. Ő neves polonista, Közép-Európa-szakértő, az MDF alapításánál is ott volt, és már a hetvenes-nyolcvanas években aktívan részt vett a magyar–magyar szolidaritásban.
Felmerült, hogy ezt a kérdést érdemes lenne végre komolyan megvizsgálni, mert még senki nem tárta fel. Ha már része a magyar–magyar legendáriumnak, akkor nézzük meg a mélyét, és próbáljuk elhelyezni a korabeli társadalmi és politikai kontextusban. Végül is ez a kettő vezetett el a témához: egyrészt a családi indíttatás és az otthon hallott történetek, másrészt egy szakmai érdeklődés.
Már a bevezetőben is jeleztem, hogy muszáj volt lehatárolni a témát. Magyarországon létezett egy nagyon széles körű, spontán társadalmi szolidaritás: emberek Erdélybe utaztak, betettek a csomagjukba gyógyszert, kávét, könyvet, és vitték ismerősöknek, barátoknak, rokonoknak. Ez fontos jelenség volt, de nem ez volt a kutatásom tárgya.

Engem azok érdekeltek, akik rendszeresen, ez nagyon fontos, hálózatba szerveződve, kulturális és humanitárius segítséget nyújtottak. Így tudtam elválasztani ezt a történetet az akár több százezres alkalmi szolidaritástól, illetve a csempészek világától, ami megint külön történet.
Óvatos voltam annak a megítélésében, hogy pontosan mekkora lehetett ez a hálózat. A kutatás végére az lett a benyomásom, hogy a 27 interjú, ami végül bekerült a kiadványba, csak töredéke annak, amit fel lehetett volna dolgozni. Könnyedén lehetett volna 200 interjút is készíteni. Folyamatosan új történetek kerültek elő, és valójában a kutatást inkább abbahagyni lehetett, mint lezárni. A mai napig keresnek meg emberek, hogy ők is részt vettek benne, tudok-e róluk, Szombathelyről vagy más városokból.
Azt gondolom, hogy az a szűkebb elit, amely ezt a tevékenységet intenzíven végezte, nem volt nagy létszámú. Ugyanakkor a nyolcvanas évek végére, országos szinten nézve, ez már akár több ezres nagyságrendű hálózattá válhatott. Nem tömegmozgalom volt, viszont éppen a szervezettsége, a rendszeressége és a kapcsolatrendszere miatt komoly hatással bírt.
Ami a legendákat illeti: kifejezett célom volt, hogy ne romantizált partizántörténet szülessen. Írok arról is, hogy voltak visszaélések. Egy konspiratív módon működő mozgalom, amely több százezer forintnyi adományt, több száz kiló kávét vagy értékes gyógyszereket kezel, óhatatlanul magában hordozza ennek a kockázatát. Erről az egykori aktivisták maguk is beszélnek.
Voltak személyes rivalizálások is: ki milyen kapcsolatokat tud mozgósítani az államszervezetben, vagy éppen külföldi támogatók révén – erről is szó esik a könyvben. És írok arról is, hogy maga a segítés rendkívül vékony mezsgye, nehéz úgy csinálni, hogy ne alakuljon ki leereszkedő, „mi, a gazdag magyarországiak segítjük a szegény erdélyieket” típusú viszony, és a másik oldalon se váljon követelőzéssé, hogy „ez nekem jár”. Ezekről az ambivalenciákról mind írok, mert ezt a helyzetet egyszerűen nehéz volt jól kezelni, ezt ki kell mondani.
Mindezekkel a nehézségekkel, buktatókkal, visszaélésekkel és rivalizálásokkal együtt azt gondolom, hogy ez a történet méltó a megismerésre és az elmesélésre. Sok egykori aktivista éppen azért nem beszélt róla, mert nem akart dicsfényt fonni a saját feje köré, nem akarta hőstettként elbeszélni azt, amit csinált. A kritikai olvasat teljesen indokolt, de a kritikai olvasattal együtt is azt gondolom, hogy ez fontos és szép történet.
Kallós Zoltánt mindenképp első helyen kell említenem, megkerülhetetlen figura. Az egész munkám egyik alapvető állítása az, hogy önmagában a történetek egymás után rakosgatása még nem tudomány. Az lehet egy szerethető történetmesélés, de engem az érdekelt, hogy mindezt korabeli társadalmi és politikai kontextusban értelmezzem.
Az, hogy ez a mozgalom egyáltalán létrejöhetett, és emberek ilyen kockázatos munkára vállalkoztak, összefügg azzal, hogy a hatvanas-hetvenes évek fordulóján Magyarországon felerősödött egyfajta Erdély iránti érdeklődés. Megjelent például a Balladák könyve. Először a Kriterionnál, óriási sikerrel, majd Magyarországon is kiadták, és többször újranyomták. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy egy folklorisztikai szövegközlés ilyen széles körben hasson.
Ugyanez igaz Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című könyvére, amely 1970-ben jelent meg a Kriterionnál, majd Magyarországon is, több kiadásban. 1972-ben elindult a táncházmozgalom, és itt megint csak visszatér Kallós Zoltán szerepe, aki kalauzolta Novák Tatáékat, Martin Györgyöt, Timár Sándort vagy Korniss Pétert – akinek a könyvben egyébként csodálatos fotói is szerepelnek – a Mezőségen. Az általuk gyűjtött anyagból nőtt ki a magyarországi táncházmozgalom, amely sokakat közvetlenül elvezetett az erdélyi segítéshez.
Fontos látni, hogy a Kádár-rendszerben felnövő fiatalok az oktatásban vagy a médiában alig találkozhattak Erdéllyel, egyáltalán a határon túli magyarsággal. Egyszer csak szembesültek azzal, hogy létezik egy rendkívül gazdag, autentikus népzenei és kulturális világ, és ez nagyon erős hatással volt rájuk. Az együtteseken, a zenén, a táncon keresztül ismerték meg ezt a közeget.
Bárdi Nándor történész szintén kulcsfigura. A doktori disszertációm egyik előopponense volt, nagyon alapos szakmai véleményezést készített, és a szakirodalomban is meghatározó szereplő. A kontextus felrajzolásához sokat támaszkodtam a munkáira. Emellett ő maga is részt vett aktivistaként ezekben a hálózatokban, és később reflektált is arra, hogy mit és hogyan csináltak. A Mi van az erdélyi hátizsákban? című tanulmánya 1992-ben jelent meg, és már ott megjelenik ez a hátizsák, mint központi motívum.
Ilia Mihályt is meg kell említenem. A Szegedi Egyetemen tanított, a Tiszatáj szerkesztője volt, és Szegedről bölcsészhallgatókat vont be abba, hogy leveleket, üzeneteket juttassanak el erdélyi értelmiségiekhez. Erről állambiztonsági forrásokat is idézek. Ilyen szereplő például Csapody Miklós, aki később irodalomtörténész, majd MDF-es országgyűlési képviselő lett, és szintén kulcsszereplője volt ezeknek a hálózatoknak.

Fontos szereplő a történetben Entz Géza is, akinek az édesapja a kolozsvári egyetemen tanított, és a család csak 1949-ben települt át Magyarországra. Az ifjabb Entz Géza Kolozsváron született, művészettörténész lett, és a családi kapcsolatok révén nagyon korán elkezdett Erdélybe járni. Nemcsak tudományos és szakirodalmat vitt, hanem veszélyeztetett erdélyi magyar műemlékek dokumentációját is áthozta: iratokat, lefényképezett anyagokat csempészett át.
Azt gondolom, hogy ezek a csomóponti szereplők nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy megértsük, mi zajlott a terepen, miként működtek ezek a hálózatok, és miért vállalták emberek újra és újra az erdélyi utakat.
Ezt elsősorban a magyarországi társadalom felől mondom, arra gondolok, hogy politikai nézetektől függetlenül fogtak össze ebben a kérdésben a különböző társadalmi csoportokból érkező emberek.
Hadd mondjak ismét néhány nevet, mert a példán keresztül jól kirajzolódik, hogy mire gondolok. Entz Géza művészettörténész, akit már említettem, később az MDF-kormány tisztviselője, a Határon Túli Magyarok Hivatala első elnöke lett. Németh Zsoltnak – aki ma a Fidesz politikusa, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke – az édesapja, Németh Géza református lelkész, fiatalokat indított Erdélybe, és ezekből a körökből magyarországi rászorulók segítésére is szervezett csoportokat. A harmadik név Ara-Kovács Attila, az Ellenpontok szerkesztője, akinek el kellett hagynia Romániát, és aki létrehozta a független Erdélyi Magyar Hírügynökséget. Ez az ügynökség sokszor az aktivisták által áthozott információkat dolgozta fel, és juttatta el Nyugat-Európába, illetve az emigráción keresztül az Egyesült Államokba, a New Yorkban a Hungarian Human Rights Foundationt szervező Hámos Lászlóék révén. Ara-Kovács Attila később SZDSZ-es szakértő, majd DK-s európai parlamenti képviselő lett. Negyedik név a listán Tabajdi Csaba, aki az MSZMP KB külügyi osztályán dolgozott, és egyfajta párton belüli nemzeti érzékenységi vonalat képviselt, sokat segített ezeknek a hálózatoknak. Később pedig a Horn-kormány államtitkára, majd MSZP-s európai parlamenti képviselő lett.
Ma nehéz elképzelni olyan ügyet, amelyben ennyire különböző hátterű emberek dolgoznának együtt egy közös cél érdekében. És ha ehhez hozzávesszük a különböző egyházakhoz kötődőket, a táncházasokat, az apolitikusokat, a vidékieket és fővárosiakat, értelmiségieket és szakmunkásokat, akkor valóban kirajzolódik egy nagyon erős társadalmi egység.
Ez nem pusztán utólagos nosztalgia, konkrét bizonyítékai is vannak. Az MSZMP KB számára a hetvenes évektől kezdve titkos közvélemény-kutatások készültek arról, hogyan viszonyul a magyar társadalom a határon túli, különösen az erdélyi magyarokhoz. Ezeket idézem is a könyvben. Az 1988-as, a kudarcba fulladt Grósz–Ceaușescu aradi találkozó után készült felmérésben a megkérdezettek több mint 80 százaléka mondta azt, hogy kész segíteni a menekülő romániai magyaroknak, és fontosnak tartja ezt a kérdést. Maga a jelentés így fogalmaz: „A határon túli és a romániai magyarok kérdésében a magyar társadalom álláspontja kivételesen kikristályosodott és osztatlan.”
A nyolcvanas évek végére tehát valóban létrejött egyfajta nemzeti egység ebben a kérdésben. Ma nem nagyon látok hasonló súlyú közös ügyet anélkül, hogy túlságosan aktualizálnánk a beszélgetést. A magyar–magyar szolidaritás ügye, vagy az a felismerés, hogy dolgunk van egymással, szerintem újra lehetne ilyen ügy. Talán az is segítene, ha ezt egy kicsit kiemelnénk a pártpolitikai mezőből, és elkezdenénk komolyabban gondolkodni arról, hogy Erdély mennyiben más világ, mint Magyarország.
Magyarországon gyakran egy leegyszerűsített Erdély-kép él, romantikus toposzokkal. Pedig Erdély mindig is sokszínű volt: multikulturális közeg, kisebbségi lét, eltérő tájegységek, a székelység sajátos helyzete. Egy viszonylag monolit és homogén, egynyelvű magyarországi társadalomból ezt nehéz igazán megérteni. A könyv egyik célja éppen az, hogy beszélgetést indítson arról, mit jelent nekünk Erdély, milyen viszonyban vagyunk egymással, és hogyan lehet úgy együttműködni, hogy közben tiszteletben tartjuk a másik autonómiáját.
Ehhez szerintem egészen a Kádár-korszakig kell visszamenni. Miközben létezett egy nagyon erős szolidaritási hullám, volt a rendszernek egy jóval sötétebb oldala is az erdélyi magyarokkal kapcsolatban. Ez egy olyan gondolkodásmód volt, amely leegyszerűsítve arról szólt, hogy „nálunk van étel a boltokban, ne jöjjenek ide mások, nehogy ezt elvegyék tőlünk”. Ez a reflex hosszú ideig meghatározó maradt a magyar baloldalon.
Azok, akik ettől eltérően gondolkodtak – például Tabajdi Csaba –, nehezen tudták érvényesíteni az álláspontjukat. Sokakat pedig nem érdekelt annyira a kérdés, hogy mélyebben végiggondolják. Ezek a Kádár-korszakból hozott reflexek aztán nagyon könnyen mozgósíthatók lettek később, elég csak a 2001–2002-es kampányokra, a „23 millió romános” retorikára vagy a 2004. december 5-i népszavazásra gondolni.
Ebben szerintem komoly felelőssége van a magyar baloldalnak. Ugyanakkor azt sem lehet elhallgatni, hogy a Fidesz ebbe három és fél évtizednyi tudatos politikai munkát fektetett. A tusnádfürdői táborozás ötlete például már 1989 szilveszterén megszületett egy kézdivásárhelyi házibulin, Németh Zsolt és erdélyi barátai körében. Azóta is következetesen, ciklusokon és ideológiákon átívelően építették ezt a narratívát.

Ezzel szemben szerintem az egyik legfontosabb ellenpont az lenne, ha újra és újra elmondanánk: Erdély rendkívül sokszínű. Az erdélyi magyarok magyarsága nem attól függ, hogy van-e magyar állampolgárságuk. Sokan nem rendelkeznek vele, sokan igen. Van, aki szavaz Magyarországon, van, aki nem, és a többség egyébként nem vesz részt a magyarországi választásokon.
Lehet egyszerre szimpatizálni Orbán Viktorral, és közben egy romániai helyhatósági választáson egy teljesen más politikai logika szerint szavazni. Ha nem értjük Erdély belső sokszínűségét és a magyar–magyar kapcsolatok történeti rétegeit, akkor ezek az ellentmondások érthetetlennek tűnnek.
Ezért én újra és újra a beszélgetés fontosságához térek vissza. A nemzeti hovatartozás és a nemzeti szolidaritás nem pártkötődés kérdése. Pártok jönnek és mennek, az erdélyi magyar közösség és maga a nemzet azonban marad. Nagyon rosszat teszünk magunknak, ha azt gondoljuk, hogy a nemzet jövője egyetlen párt hatalmon maradásától vagy bukásától függ. Szerintem ennél sokkal erősebbek és életképesebbek vagyunk.
Ha jól látom, például az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom erre tesz egy komoly kísérletet azzal, hogy megpróbálja lefektetni ennek az alapelveit. Egy kampányhelyzet nyilván nem kedvez az ilyen típusú újragondolásnak, ezt aláírom. Több mint húsz éve vagyok politikai újságíró, van némi érzékem ahhoz, mit lehet és mit nem egy kampányidőszakban.
De függetlenül attól, mi lesz a magyarországi választások kimenetele, szerintem nagyon sok mindent újra kell gondolni. Hadd hozzak egy konkrét példát: az erdélyi magyar média helyzetét. Ha a sajtó teljes mértékben magyarországi politikai és pénzügyi köldökzsinórra van kötve, és döntően pártközpontból érkező utasítások és források alapján működik, akkor fel kell tenni a kérdést: mi történik, ha ez a zsinór egyszer megszakad? Egy költségvetési döntés, politikai váltás, bármi miatt. Az erdélyi magyar sajtó jelentős része ebben az esetben egyszerűen megszűnne. Ez szerintem óriási veszély.
Ez jól mutatja, mennyire életveszélyes lehet egy erdélyi közegben az a leegyszerűsítő, „egybites” pártpolitikai gondolkodásmód. Ugyanakkor azt is fontos kimondani, hogy az elmúlt tizenöt év nemzetpolitikájának igenis vannak kézzelfogható eredményei. Nem igaz az az állítás sem, hogy minden kizárólag pártpolitikai alapon működne.
Teljesen érthető és elfogadható, ha valaki egy erdélyi faluban örül annak, hogy magyar állami forrásból óvoda épült, mert addig nem volt. Vagy annak, hogy közösségi programokra jutott pénz. Ezt Magyarországon sokan nem értik: a már említett nyelvi-nemzeti egyneműség miatt a társadalom jelentős része képtelen átlátni vagy átérezni a kisebbségi léthelyzet sajátosságait.
Más kérdés – és itt hadd utaljak Kiss Tamás kutatásaira –, hogy ezek a támogatások ma már sok esetben átláthatatlanok, és nem egyszer nem közösségi célokat, hanem ötcsillagos szállodákat vagy vállalkozók vagyonosodását szolgálják.
Én azt gondolom, hogy a magyar államnak alkotmányos felelőssége van a határon túli magyar közösségekkel kapcsolatban, ezt fenn kell tartani. De ha el akarunk indulni egyfajta normalitás felé, akkor a választások után nagyon komolyan végig kellene gondolni, hogy az a modell, ami kialakult, valóban jó-e az erdélyi magyar közösségnek. Ez elsősorban a ti dolgotok, de Magyarországon is fel kellene tenni azt a kérdést, hogy mennyire helyes az a külpolitikai gyakorlat, amely adott helyzetekben hajlandó beáldozni a határon túli magyarokat.
Elég csak a Simion-támogatásra gondolni, ami messze nem elszólás volt, hanem konkrét, közös képpel ellátott kampányanyag. Vagy említhetjük a Fico-jelenséget is. Miközben a szlovák politikában felmerül, hogy talán mégsem helyes a Beneš-dekrétumokra hivatkozva elkobozni magyar tulajdonosok földjeit, a magyar állam – amely más ügyekben nagyköveteket rendel be – ebben a kérdésben feltűnően csendben marad, mert „baráti” kormány van hatalmon. Még akkor is lagymatagon reagál, amikor a pozsonyi parlament törvénymódosítás révén fél év börtönnel bünteti a Beneš-dekrétumok megkérdőjelezését.
Szerintem ideje lenne azt is átgondolni, hogy a magukat patriótának nevező erők szövetsége a Kárpát-medencében és Közép-Európában valóban jó ötlet-e. A szlovák, román vagy szerb patrióta szuverenista többnyire csak kimosdatott nacionalista, és ezeknek a politikai irányzatoknak a szerszámosládájában előbb-utóbb mindig előkerülnek a magyarok.
Rengeteg ilyen történet van, de van egy, ami mindig szó szerint meghat. Zalatnay István mesélte el nekem, aki református lelkész volt, majd a rendszerváltás után a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnökhelyettese, és nagyon aktív erdélyi segélyfutár.
A nyolcvanas évek végén Romániában már olyan súlyos volt a helyzet, hogy életmentő gyógyszerek sem voltak elérhetők. Befutott egy kérés ahhoz a hálózathoz, amelyhez ő is tartozott: azonnal el kellene juttatni egy ilyen gyógyszert Kolozsvárra. Abban az időszakban éppen senki nem utazott Erdélybe. István kiment a Nyugati pályaudvarra, és megszólított egy szembejövő, szimpatikus fiatal párt: Kolozsvárra mentek? Igen. Itt egy gyógyszer, életmentő, itt a cím, el tudják vinni? Elvitték, és a gyógyszer megérkezett.
Nyilván ma már más világban élünk, ezt így nem lehetne megcsinálni. Valószínűleg én is elhajtanám azt, aki a pályaudvaron odalép hozzám egy „furcsa csomaggal”. De mégis van ebben a történetben valami nagyon erős és emberi. Megmutatja, milyen energiákat képes mozgósítani a szolidaritás, amikor valóban fontosak vagyunk egymásnak. Számomra ez szimbólum erejű történet.
Rád is szükségünk van!
A Transtelex minden nap hiteles, ellenőrzött erdélyi történeteket hoz — sokszor több munkával, több kérdéssel és több utánajárással, mint mások. Ha fontos neked, hogy legyen független forrás, ahol a kényelmetlen kérdéseket is felteszik, kérjük, támogasd a munkánkat!
Támogatás